A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-10 / 19. szám

Szergo Mikojan beszámolója amerikai útjáról Ez a beszámoló a „Freie Welt" című kelet-német hetilapban jelent meg. Szerzője Szergo Mikojan, a történelemtudományok doktora, a „Mirovaja ekonomika i mezsdunarodnije otnosenyija" (Világökonómia és nemzetközi kapcsolatok) című szovjet folyóirat szerkesztője. Szergo Mikojan huszonkilenc éves. Apjával, Anasztasz Mikojannal, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettesével, Mensikov washingtoni szovjet nagykövet meghívására ez év januárjában meglátogatta az Egyesült Államokat. (Naplórészlet) Január 4 Amikor a repülőgép ablakából megpillantottam az amerikai szárazföldet — vagyis jobban mondva csak a városok fényeit, mert teljes sötétség volt —, akkor ébredtem igazán tudatára, milyen kicsi is a világ. Alig múlt el valamivel több, mint huszonnégy őrája, hogy egy TU-104-essel elhagytuk a Moszkva melletti vnukovói légikikötőt. Az egész napot Koppenhágában töltöttük — megtekintettük a várost, villásreggelin voltunk Hansen miniszterelnöknél, és csak késő este indultunk el újra az SAS társaság egyik repülőgépével. És most, kilenc vagy tíz órával később, utolértük a Napot, és az amerikai kontinens fölé érkeztünk. Hajnali négy óra nem valami alkalmas idő a megérkezésre, de az fogadásunkra megjelent amerikaiaknak úgy látszik más volt a véleménye. Egy egész csomó újságíró gyűlt össze, akik mindjárt megtartották az első — de korántsem az utolsó — sajtókonferenciát. Amikor a repülőteret elhagytuk, egy csoport embert láttam, akik plakátokat hordoztak, s ezekből kiderült, hogy nyilván nem tetszik nekik a látogatásunk. Önkéntelenül is nevetnem kellett. A plakátokon úgy voltunk ábrázolva, mint valami „torokelmetszők". Észrevettem. hogy ezek az emberek úgynevezett „sandwich-met)"-ek (olyan emberek, akik bizonyos díjért a mellükön és a hátukon reklámplakátokat hordoznak) — csak azt sajnáltam, hogy ilyen korán fel kellett kelniök. Barátaim felvilágosítottak, hogy ezek menekült magyar fasiszták, akiknek nagyon is jói jön az a négy dollár, amit egy ilyen ,,munkanapért" kapnak. Eaton lány és én feladtuk a reményt, hogy átverekedhessük magunkat a trojkához, ezért aztán egymást kezdtük fényképezni. Először az Eaton házaspár tett meg egy kört, aztán apám felugrott az ügető trojkára, ami igen nagy hatást gyakorolt a nézőkre, mivel tudták, hogy apám már hatvanhárom éves. Ez után az epizód után Mr. Eaton nagy büszkén megmutatta apámnak az „Arkadia" farmon nevelt tenyészmarha-állományát. Egy kicsit sajnáltuk, hogy tovább kellett utaznunk Clevelandbői Véleményem szerint ebben a városban testetül meg a legjobb, amit Amerika produkálr.; tudott — egy igen fejlett ipar. amely rcppant termelési kapacitással rendelkezik. Mennyivel komorabbak lennének az ország centrumai, New York és Washington, ha nem volnának olyan városok, mint Cleveland a maga kt.hőmüveivel és gépgyáraival! New York kiabáló pompája és Washington ünnepélyessége végső fokon a Cleveland típusú ..munkásvárosok" termelőképességén nyugszik. Az élen mindan.elett egy másik hasonló típusú város, Detroit áll. Január 8 I Január 7 | Kora reggel Washingtonból az „United Airlines" menetrendszerű járatával Clevelandbe repültünk. A repülőtéren a milliomos Cyrus Eaton és felesége várt bennünket, noha az asszony csak tolókocsiban tudott közlekedni. Apám. Mensikov követ és az Eaton házaspár ültek az első autóban, a tolmács szerepét maga a követ vette át. Én az Eaton fiúval ültem a második kocsiban. A fiatal Eaton tíz vagy tizenkét évvel idősebb nálam, egy rokonszenves nyugodt, kiegyensúlyozott férfi, aki inkább lehetne angol, mint amerikai. Amikor Oleg Trojanovszkij, Vaszilij Szmoljanyicsenko és én felváltva ugrattuk egymást s közben jó nagyokat kacagtunk, Mr. Eaton junior azt mondta, hogy olyanok vagyunk, mint az amerikaiak. A kereskedők klubjában kínos helyzetbe kerültem, osztrigát szolgáltak fel, amit én nem szeretek. Amikor láttam, hogy szomszédaim milyen étvággyal vetik rá magukat, nem mutathattam ki e csemege iránti ellenszenvemet. Ezért nagyon megörültem, hogy egy csomó kérdést adtak fel nekem — mindaddig elfoglaltam magam a válaszadással, míg csak le nem szedték az osztrigát az asztalról. Asztaltársaim igen előzékenyek voltak, és mindenféle érdekelte őket, ami a szovjet emberek életével összefüg. Mr. Coultas, a „General Electric" itteni fiókjának a vezetője, elmesélte, hogy leánya oroszul tártul, és nagyon örült, an)ikor megígértem, hogy majd küldök neki tankönyveket. Clevelandi tartózkodásunk tetőpontja volt, amikor apám átadott egy orosz trojkát — Hruscsov elvtárs ajándékát — Cyrus Eatonnak. A riporterek úgy szaladgáltak, mint az eszelősök: körülfutkározták a kocsit, tolakodtak, próbáltak fölmászni rá. és valamivel később megállapították, hogy az a „valami" egy idegen hát volt. Az Detroit hírnevét automobiljainak köszönheti. Ezért, miközben Clevelandböl Detroitba repültünk sokat beszéltünk az autómobiliparról, be mindannyian megegyeztünk abban, hogy ez az ipar szabja meg az ország arculatát. Ahogy Csehszlovákia a cipőgyártásban az első helyen áll, mint ahogy Finnországot faipari termékeiről, Németországot optikai műszereiről, fényképezőgépeiről és rádiókészülékeiről ismeri az egész világ, ugyanúgy az USA a gépkocsigyártásban minden más országot lényegesen megelőz. Apámat meghívták, hogy tekintse meg az autóipar három „oszlopát" — a Ford, a Generai Motors és a Chrysler gyártelepeket. A háború utáni első években még vagy egy tucat más társaság is létezett, mint például a Kaiser, a Nash stb. Ezeket vagy elnyelték a nagyvállalatok, vagy visszavonultak a csatamezőről. Csak a Studebaker és az American Motors folytatja még az egyenlőtlen harcot. A River Rouge-i Ford Művek volt az első, amit Detroitban meglátogattunk. A fő futószalagon négy vagy öt kocsitípus halad. Ezt a segéd-futószalagok szinkronizálása teszi lehetővé, amelyek az alkatrészeket a fő futószalaghoz szállítják. Apám végigjárta az egész futószalagot és elbeszélgetett a munkásokkal. Kiderült, hogy ketté közülük örmény származású volt. Igen megörültek a találkozásnak, és mindjárt ör-Maar - " J8H fp • WmrnJmm iMflr J&MMMMSP ményül kezdtek beszélni. Szerencse, hogy egy jó csomó ember választott el tőlük — mert bizony én már alig egy tucat örmény szót ismerek ' „Luncheon"-re II. Henry Fordhoz voltunk hivatalosak. Ezen tizenöt vagy tizenhat autógyáros és autóipari vezető ember volt jelen. A sajtót a helyi lap kiadója képviselte, aki nem úgy vis: Ikedett, mint egy újságíró, hanem mint egy kiskaliberű kereskedő a nagyok társaságában. A nagyvonalú villásreggeli után szívélyes beszélgetésre került sor olyan témákról, amelyek az amerikaiakat érdekelték. Kérdéseket tettek fel a szovjet hétéves tervről, az ottani munkafeltételekről, a Szovjetunió külpolitikájáról és sok más dologról. Minden oldalról csak úgy záporoztak a kérdések. Elhatároztatott, hogy a sajtóban nem jelenhet meg semmi a véleménycsere részleteiről, de én elmondhatom, hogy apám meleg szavakkal emlékezett meg az idősebb Henry Földről, a vállalat megalapítójáról, akinek 1936-ban vendége volt. Beszélt Ford államférfiúi bölcsességéről, aki kot évvel hamarabb elismerte a Szovjetuniót, mint az USA kormánya. Az üzletember jő példát mutított a politikusoknak. Azonkívül akkor még nem kellet engedélyt kérni, ha valaki üzletet akart kötni a kommunistákkal! Este fogadáson vettünk részt. Mintegy száz üzletember, jogász és újságíró volt jelen a városból. A vendéglátó Mr. Cisler, a „Detroit Edison Company" elnöke volt, egy igen rokonszenves és bölcs ember. Miután az elmúlt évben a Szovjetunióban járt, arra vállalkozott, hogy szoros gazdasági kapcsolatokat létesítsen a két ország között. Mr. Cisler az üzleti világnak azt a részét képviseli, amely úgy véli, hogy az ideológiai ellentétek nem jelenthetnek akadályt a kölcsönös megértés és jószomszédi kapcsolatok szempontjából. Később átnéztük az újságokat és (^fedeztünk egy kacsát, amely általános derültséget keltett. Fgy sznzációéhes helyi újságíró közölt egy beszélgetést, melyet állítólag azzal a borbéllyal foytatott, aki apámat reggel Detroitban borotválta. Apám azonban már Clevelandben meg volt borotválva, mielőtt a detroiti repülőgépbe beszálltunk volna! És mit mesélt ez a mesék világába való borbély? Azt, hogy amikor a borotvakését elővette a dobozából, Mikojan arcára a félelem kifejezése ült ki. Sajnáltuk, hogy nem veit kéznél a clevelandi borbély — ez a jólelkű ember, akivel apám családi dolgokról tárgyalt. mindketten a gyerekeikről és az unokáikról beszélgettek. És ez a beszélgetés azzal ért véget, hogy A. .Mikojan beírta nevét egy autog rámmgyűj teménybe, amely a borbély leányának a tulajdonát képezte. Különben nem minden újságíró ilyen. Salisbury a „New York Times"-tól, Withney az „Associated Press"-től és még néhány más riporter amerikai utunkon állandó kísérőnk volt. Ők ilyen nem ildomos dolgokat nem engedtek meg maguknak. Bizonyos, hogy sok mindent úgy találtak, ahogy az nekik tetszett, de semmi esetre sem találtak ki hasonló „tényeket". Az újságírók különböző magatartása egy kissé feszélyezett. Minden városban más és más emberekkel jöttünk össze. Ezek kérdéseket tettek fel nekünk és interjút kértek. De sohasem lehetett tudni, milyen emberek ezek, milyen beállítottságú lapjuknak a szerkesztője és végül is mit fognak írni. Késő éjjel csomagoltunk — másnap reggel repültünk Chicagóba. (Fordította Tarjáni Andor) 11