A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-03-22 / 12. szám
— Nálam alszol — mondta. — Ma nem jutsz el a lakásodig. A város szélén lakott, hatalmas autóbuszgarázs mellett. Szobájuk ablaka temetőre nyílott. Felesége, testes öregasszony, mosdóvizet készített. Zöld flanellpongyolában ültem az asztalhoz vacsorázni. — Elkészítettem a csomagot — mondta Pierre-nek. — Kint van a konyhában. Pierre bólintott. V Vörösbort Ittunk. Jő bor volt, a második pohár után éreztem a fejemben. — Én jó munkás vagyok — mondtam. — Mindig megálltam a helyemet. Pesten a Fuchsgyárban dolgoztam. Fuchs úr bandzsa ember volt, furcsán tartotta a fejét. Egyszer pofonütött egy hegesztőt. De engem szeretett. Többször kezet fogott velem. — És a munkások? — kérdezte az öregaszszony. — Azok is szerettek? Gondolkoztam. — Nem sokat beszélgettünk — mondtam aztán. — Nem is igen akadt erre idő . . . Egyszer k igyulladt a kfsraktár. Mindenki futott az utcára. Fölborították a portást is. Két gázzal töltött palack volt bent. Kicipeltem őket... Akkor azt mondta nekem egy műszerész: jó véred van, kár érted . . . Fuchs úr tíz pengőt adott. . . — Hány őrát dolgoztatok egy héten? — kérdezte Pierre. — Fene tudja — válaszoltam. — Az mindig a megrendelésektől függött. Néha száz órát is. Én szerettem a műhelyt . . . Télen jó meleg volt. .. Később egy férfi érkezett. Megismertem öt, az ablakmelletti soron dolgozott. Gyalugépen. Kezet fogtunk. Ivott egy pohár bort, majd az ablaknál csöndesen beszélgettek Pierre-el. Aztán elment. — Mire való a sztrájk? — kérdeztem akkor. — Katonák, csendörök ellen. Tűzoltók ellen. Holnap úgyis dolgozunk. Vagy holnapután. Mlg ránk nem verik a koporső fedelét. Az öregasszony leszedte a tányérokát, kiment a konyhába. Pierre bort töltött. — Valamikor régen, minden vasárnap — szólalt meg —, kisétáltam a Marne partjára. Festettem. Hogy tehetségem nem volt. azt hozzáértő emberek mondták. Szerettem a vizet, a fákat. Egyszer festettem csak embert. Azon a széken ült, ahol most te. Rossz a kép, de megmutatnám neked. Nem várta a válaszomat. Az egyik fiókból arcképet húzott elő. Láttam, hogy a tehetségét illetőn nem túlzott Pierre. Vízfestékkel festett harminc év körüli férfifej nézett rám. Fáradtnak látszott, de talán ez csak Pierre bűne volt. A kis bajusz is furcsán ült a helyén. De érdekes módon ennek a dilettáns képnek erős szuggesztivitása volt. A modell tisztasága áttört rajta. . A homlok és a szemek éltek. Tiszta szeme volt. Kék. Feltűnően magas homloka. Kérdőn néztem Pierre. — Ezt az embert Magyarországon halálra ítélték — mondta Pierre. — A Tanácsköztársaság bukása után . .. Fiedler Rezsőnek hívták .. . — Politizált? — kérdeztem. Pierre elmosolyodott. — Sohasem szerették a főnökei — mondta csendesen. — A forradalom előtt a Liptákgyárban dolgozott. Háborúellenes propagandát fejtett ki. Vele Lipták ür nem fogott kezet. A katonai parancsnokság a frontra küldte. Több ezer munkás sztrájkolt, míg visszahozták a gyárba. Főbizalmivá választották. Elsőként csatlakozott a gyár munkásaival a forradalomhoz. — Mi volt a szakmája? — Esztergályos — mondta Pierre. — Egymás mellett dolgoztunk a Renault-ban. Többet tudott egy mérnöknél. — Te ismerted őt mér a Tanácsköztársaság idején is? — csodálkoztam. — Nem jártam soha Magyarországon — felelte Pierre. — Amit a múltjáról tudok, apró mozaikkockák. Ideszakadt honfitársai mesélték. Kintről motorzúgás hallatszott. Pierre a sublód fiókjába tette a képet. A felesége bejött a konyhából. — Csak egy autóbusz volt — mondta. — Jönnek már a garázsba. Ideadta megszáradt ruhámat. Átöltöztem. Pierre visszaült az asztalhoz. — Az életéből egyetlen epizód — folytatta Pierre —, sokáig .legendaként járt a honfitársaid kö2ött . .. Elmondanám neked ... Az öregasszony bort töltött a poharakba. Koccintottunk. — A Tanácsköztársaság idején történt — kezdte csöndes szóval. — A katonák özönlöttek a frontokról ... Élelem kevés volt... Az antant csapatok megtámadták az országot. Fiedler Rezsőt bízták meg a védelem szervezésével ... A belső reakció lapult, suttogva uszított az utcákon . . . Még alig virradt, a Képíró utca sarkán már hosszú sorban álltak az asszonyok. A macskaköves járdára tették üres kosaraikat, s hogy teljék az idő, beszélgettek. A pék üzlete még zárva volt. Egy fejkendős nő azzal dicsekedett, hogy a kisfiát szanatóriumba vitték. — És magát nem? — kérdezte a mellette álló asszony. — Elég veszettül köhög! — Visznek engem is — válaszolt a fejkendős. — Megígérték. Csak hát kevés a szanatórium ... És sokan köhögünk . . . Az asszonyok bólogattak. Egy szövőlány a vőlegényéről mesélt. Szép ember, mondta, vállas. Fekete, mint a korom. — Mit beszélsz! — nevetett a szomszédja, — Kopasz, mint a tök! — Mindenki nevetett. — A tífusztői — magyarázta zavartan a szövőlány. — De a szeme a régi. Az fekete ... — Mikor házasodtok? — érdeklődött egy idősebb asszony. — Most elment a vöröshadseregbe — felelt a lány. — Ha kiverték az ellenséget, hazajön. Akkor házat építünk. A bátyám kőműves, ő meg ács. • , ;sl Topogtak az asszonyok, beszélgettek. Később egy kerékpáros férfi állt meg a járda szegélyénél. Cigarettára gyújtott. — A Szovjet Házban pezsgőznek — mondta keserűen —, ti meg sorban álltok egy kiló ragacsos kenyérért. Azzal már karikázott is tovább. Elhallgattak az asszonyok. A szövölány azt mondta: hazugság. Késöfeb megzörgették a péküzlet ajtaját. — Hé, elvtárs! — kiáltozták. — Mi lesz a kenyérrel?! A pék azt válaszolta, nincsen kenyér. Nem érkezett meg a liszt, nem sütöttek. Talán majd délután. Szitkozódtak az asszonyok. Aztán átmentek a szomszéd utcába. Ott is hosszú sor várakozott. A pék osztotta a kenyeret. Talán ha ötven asszonynak jutott. — Nincs több! — sajnálkozott a pék. — Kevés lisztet kaptunk. Lehúzta a rollót. Zúgni kezdtek az asszonyok. — A Szovjet Házban pezsgőznek — mondta a fejkendős, tüdőbeteg nő. — Mink meg éhezünk! Megmondta a kerékpáros! Egy sovány asszony felkapta a fejét. — Itt is járt! — kiáltotta. — A macájukat fürdetik! Bordélyházat tartanak! A kölkeim meg sírnak a kenyérért! A szövőlány csillapította őket. — Délután majd osztanak — mondta. — Jut majd mindenkinek ... — A prolinak semmi sem jut! — veszekedett egy házmesterné. — Csak puskagolyó! A vőlegényed is megkapja! A Szovjet Házban meg kalácsot esznek a ringyók! Vak láz kapta el őket. Talán háromszázan lehettek. — Menjünk a Szovjet Házhoz! — kiabáltak. — Köpjünk a szemük közé! Egymást izgatva vonultak át a városon. Az üzletek előtt várakozó asszonyok csatlakoztak a tüntető csoporthoz. A Szovjet Ház a dunaparton volt. Háborgó folyamként érkezett sok ezernyi aszszony a kapu elé. Öklüket az ég felé rázták. Vad dühüktől zengett a környék. Az őrség tehetetlenül bámulta őket. A vezetők hamarosan megértették a szörnyű hangorkánbői, hogy fellázították az asszonyokat. Beszélni próbáltak velük, szólni hozzájuk, de semmit sem ért. Bezárták a kaput, mert az asszonyok megtámadták. Nem akartak erőszakot alkalmazni. A hadügyi népbiztos lefüggönyözött szobájába Is beszűrődött a hangzavar. Behajtotta Íróasztalán a térképet és kiment a folyósóra. — Mi van? — kérdezte. — Semmi, Fiedler elvtárs — felelt egy tiszt. — Ne törődjön vele . .. Próbáljon meg legalább egy érát pihenni. Negyedik napja nem alszik . . . A népbiztos álmatlan, fáradt tekintetét a tisztre emelte. — Miért jöttek ide az asszonyok? — kérdezte. — Fellázították őket — mondta a tiszt. — Azt mondják nekik, hogy a népbiztosok tejbenvajban fürödnek. De hát majd elfáradnak. Kiabálnak még egy ideig, aztán hazamennek .. . Több most ennél a ml gondunk . . . A hadügyi népbiztos elindult a lépcsők felé. Ott még visszafordult. — Az ő bizalmuknál semmi sem fontosabb — mondta. Egyedül lépett ki a kapun. Az asszonyok elhallgattak. Egy tányér kelkáposzta volt a kezében. Odacsapta a földhöz a lábuk elé. — Tessékl — mondta. — Itt van az ebédem! — Hazudsz! — kiáltott egy nő. — Nálatok tyúk fő a fazékban!
