A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-25 / 4. szám

Csaskin irodájában álltam, s vártam, hogy befejeződjék a telefonbeszélgetés. Csaskin telefonálás közben nagyon érdekes jelenség volt. Mindkét kezét foglalkoztatta. Míg jobb kezével iratokat írt alá, bal keze egy kínai bűvészt megszégyenítő ügyességgel és gyorsasággal bámulatos gyakorlatokat végzett a vasalóhoz hasonló óriási levélnehezékkel. A telefonkagylót magasra emelt vállával nyomta fülére. Egész fehér, mitsem látó, kidülledt szemét rámszegezve bömbölt a telefonkagylóba: — A jövő héten! Rendben van? Mindjárt hétfőn! Most nálunk nagy felfordulás van. Csak bátran neki! Ez minden. Vége! Még dünnyögött valamit, aztán letette a kagylót és rám nézett. Bemutatkoztam, és így szóltam: — Lakásomban hull a vakolat a menynyezetről. Halaszthatatlanul szükségem van javításra. Mindenki helybenhagyta a dolgot. Csak az ön jóváhagyása hiányzik még. A végzésekkel és aláírásokkal zsúfolt iratot letettem asztalára. Ám Csaskin még kérvényem feliratát sem olvasta el, máris így szólt: — Hát elvtárs, gyere el a jövő héten. Rendben van? — Csaskin elvtárs, lakásom lakhatatlan. A vakolat egyenesen az ember feje búbjára potyog. — Valahogy csak kibírjátok! Üljetek addig sapkában, vagy... Eljössz a jövő héten, és mindent azonnal elintézünk. Látod, milyen felfordulás van ma nálunk, mindenütt takarítanak. — Te talán takarítónő vagy, Csaskin elvtárs? — Ebben a zűrzavarban az ember maga se tudja, öregem, hivatalnok-e, vagy takarítónő? — kacagott őszintén Csaskin. Asztalán újra megcsörrent a telefon. Csaskin fölkapta a kagylót, jobb vállával füléhez szorította, s szeme újra fehér, nemlátó és dülledt lett. Eltettem a kérvényt és távoztam. Hétfőn újra megjelentem Csaskin előtt. A feleket fogadó helyiségben állt, titkárnője íróasztala mellett, szőrmekabátban, báránybőr kucsmában és gyorsan rendelkezett: — Ha valaki hívna, jövő hét szerdáját tűzd ki. Ha szitkozódna, mondd, hogy takarítunk. Ez minden. Vége! Amikor meglátott, szeretett volna elillanni, ám én az ajtóban elálltam az útját: — A mai napra hívtál be, Csaskin elvtárs. Az vagyok, akinek fejére hull a vakolat. Emlékszel? Csaskin siralmas arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. — Emlékszem, drága elvtárs, emlékszem! Am irtózatos fölfordulás van nálunk. Tartsatok ki még! Ezen a héten még hulljon lassan a vakolat. A jövő hét szerdáján gyere, akkor mindent azonnal elintézünk. Rendben? — Hiszen már kitakarítottak, Csaskin elvtárs! — Hát az értekezlet? A takarítás befejeződött, igaz, de az Akadémián kezdődik az értekezlet! — Barátocskám, rosszabb vagy, mint egy akadémikus - mondta bizonytalanul. Vállával félrelökött, és eltűnt a folyosók útvesztőjében. Ma van a „jövő hét szerdája". Kora reggel. Csaskin irodája felé loholok. A lépcsőkön belém ütközött egy siető ember, fejveszetten rohant valahova, majdnem elgáncsolt. Csaskin volt. Megragadtam kabátja ujját és sürgönystílusban mondtam: — A mennyezet vagyok. Szerdát tűzted ki! — Tudom! — kiabált Csaskin, — Gyere, mennyezetecském a jövő hét péntekén. Most azonban, bocsáss meg, más, fonto-Felfordulás sabb dolgoktól fő a fejem. Rántott egy nagyot magán, hanem én vasmarkommal lefékeztem. — Mitől fő a 'fejed, Csaskin elvtárs? — Csak nem gondolod, hogy a te vakolatodtól? Ügy látszik kedves elvtárs, hogy nemigen olvasod a hírlapokat? lövő hét péntekén feltétlenül meglesz. Ez minden. Vége! Erőteljesen kirántotta karját, csak úgy pattogtak kabátja öltései, és zergeként, három-négy fokot átugorva zúdult le a lépcsőkön. Nem vártam „jövő péntekig". Másnap én, ideges feleségem, Jelena Nyikolajevna, nagynénje, egy roppant erélyes hatvanhárom esztendős, nyugdíjas polgártársnő, Olga Filatovna és nyolc éves fiam, Vovka, legyőzve Csaskin titkárnőjének ellenállását, beözönlöttünk az irodába. — Olga Filatovna — vezényeltem —, foglald el az ablakpárkányt és kapcsold be a gyorsforralót. Vovka, eredj a bácsihoz és játszadozzál a telefonnal. Eredj, eredj fiam, a bácsi szereti, ha valaki babrálja a telefonját! és te, aranyos lelkem, dőlj le addig a kerevetre — szólítottam fet életem párját. Minden bizonnyal ingerült vagy és ugye könnyíteni akarsz a lelkeden egy kis jajgatással. A megrökönyödött szegény Csaskin csak nézett ránk, de semmit sem értett. Harcosaim már munkába álltak. Az erélyes nagynéni kiszedte a kosárból a gyorsforralót, rátette az ablakdeszkára, és még valamilyen konyhaedényt vett elő nagy csörömpölés közben. Vovka birtokába vette a telefont, és tíz jegyű számokat csavart a készüléken. Feleségem színpadra illő jajveszékelést remekelt a díványon — régente sokat játszott színházban és nagyon kellemetlenül tudott sóhajtozni. Csaskin kezdte elveszíteni lelki egyensúlyát. Szeme olyan volt, mint az ittasé. — Mi az ... meddig akarnak itt izé — dadogta rekedten. — Nézzen be a jövő héten... pénteken — vágtam oda neki —, hiszen láthatja, milyen fölfordulás van itt! Es most Csaskin végre mindent megértett. — Add ide azt a kérvényt — mondta, átvette az iratot és aláírta. Fél percig tartott mindez. — Menj Fedotovhoz! — kiáltott —, balra a második ajtó. A munkások két óra múlva nálad lesznek. Ez minden. Vége! Válóban két óra múlva eljöttek a munkások. A javítás minősége kifogástalan volt. Ez minden! Vége. Sipos Győző fordítása 19