A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-25 / 4. szám

Kirakosz megfázott és ágynak dőlt. Kirázta a hideg. Szobája megtelt beteglátogató szomszédokkal, akik egymással beszélgettek és pipáztak. — Azt mondom én, ha meg nem izzad úgy istenigazában, nem lesz jobban! Gyertek, csináljunk neki gőzfürdőt — javasolta Neszo bátya. — Igazad van — helyeselt az egyik szomszéd. — Aligha gyógyul fel másképp — mondták többen. — Kirakosz! — Hm. — Arról tanakodunk, hogy gőzfürdőt csinálunk neked. Mit szólsz hozzá? — Félek ..., nem bírom ki. — Ugyan már, hogyne bírnád ki! Nem vagy gyerek. — Mit tudom én, nektek tudnotok kell... nektek ... hál legyen. — Hozzon, komámasszony egy vödör vizet és egy szoknyányi követ. Beszórjuk majd a tűzbe, hogy átforrósodjon. Föltették a vödör vizet a tűzhelyre, a köveket berakták a tűzbe és leültek. Neszo bátyó elmondta, hány falubelinek segített már a gőzfürdő. Jobban lett tőle: Matnanc Danel, Maloszanc Miriasz, Caturans Sztepan, Maskavoranc Mikon ... Addig beszélt a gőzfürdő áldásos hatásáról, míg a víz fölforrott és a kövek áttüzesedtek. — Itt az ideje ... Kelj fel hát! — Barátaim, félek — kiáltott a beteg. — Hallgass! Szomszédasszony, hozzon két erős takarót. És most négy, vagy öt erős emberre van szükségem! A beteget a forró vízzel telt vödör mellé fektették, a vörösre tiizesített köveket bedobták a vízbe, mire a vödörből nagy sistergés közben sűrű gőz csapott ki. Gyorsan mindent betakartak a pokrócokkal, és az öt ember ráült a betegre. — Segítség! Megfulladok! — ordított tompán Kirakosz a pokróc alól. — Dehogy fulladsz! Fiúk, rendesen iil-HOVHANNESZ TUMANJAN: jetek! És fogjátok le keményen a fejét és a lábát! Ordított Kirakosz, mint a sakál; emberfeletti erőt fejtett ki, hogy kiszabaduljon, ám a rajta ülő öt, illetve hat jól megtermett, hatalmas jérfi lehetetlenné tett minden megmozdulást. — Mit akarsz? Hová akarsz menni? — kiabáltak a szegény betegre, és nyomták vissza, amennyire erejükből kitelt. — No, ha most sem izzad meg! És Neszo bátya, a betegen ültében pipázva folytatta: — Egyszer hasonlóképpen megbetegedett a mi Abgarunk. Kamillát hoztak, teát főztek, port adtak be neki vízzel, megkenették ecettel, ám semmi sem segített! Azt mondtam erre: fiúk, gyertek, csinálunk neki gőzfürdőt. Hiszen te tudod! Tüzet raktam, Garani nagymama vedrébe, abba a lekopott, leütött szélűbe vizet merítettem és hoztam egy csomó követ. Felforrt a víz, a kövek vörössé izzottak. Ő is azt kiáltotta: Félek! Ah, az éppen olyan gyáva fickó volt, mint ez itt. — Ugyan miket beszélsz! Már csak elég bátor ember Agbar! — Hát pedig éppenséggel nem az! Mondok én neked valamit az ö bátorságáról. Egyszer télen, medvebarlangra bukkantam. Mondom neki: Abgar, medvebarlangot találtam, gyere velem, kicsaljuk az öreget. Elindultunk. Jókora dorongommal beböktem a medve vackába. Az a vén magányos óriás azonnal kijött, és egyenesen nekem... És Abgar? Elszaladt! Csak az iszkoló talpait láttam. Bizony csak nagynehezen tudtam megszabadulni a medve öleléséből, és haza kerülve megkérdeztem Abgartól: „Mit cselekedtél?" — „No és? — kérdezte — hazaszaladtam fegyverért!" — Hazug fráter! Elinalt félelmében! Í-1 „ á* •• • " ioki 11 rdo — Hol is hagytam abba? Hát igen. Abgar felkel és azt mondja: „Kedves Neszo, ne adj te nekem gőzfürdőt. Félek!" — Nem is hallgattam rá. A forró vízbe dobtuk az áttüzesedett köveket, és amikor áradt belőlük a gőz, bedugtuk a vedret a takaró alá. Ő is kiabált: „Meghalok, megfulladok, segítség!" — de ugyan ki hallgatóit volna reá. Ráültünk: én, Gukasz, Pilosz, Gabon és Arut. Ordított iszonyúan. De nem sokáig. Elhallgatott. Mikor levettük róla a térítőkét, láttuk: eltűnt a víz! Hát így volt az. Aztán hamarosan meggyógyult, és olyan fürge lett, mint a halacska. Mikor Neszo bátya befejezte elbeszélését, felálltak mind és levették a betegről a takarókat. Tele lett a szoba gőzzel. Hanem Kirakosz ... — Kirakosz! Meg se moccant. — Kirakosz! Nem válaszolt. — Kirakosz! — szólítgatták, tipegtektopogtak körülötte, tapogatták testét, hanem Kirakosz már nem lélegzett. — De hát Kirakosz fiam, hogy történhetett ez? — állt meg fölötte Neszo bátya egész megsemmisülten. A többiek hallgattak. — Ö, jaj nekünk, mihez kezdünk most? — siránkozott Kirakosz felesége. Az emberek egymásba botolva sompolyogtak ki a tetőre, és ott leültek a napos oldalon. És míg odalent Kirakosz özvegye jajveszékelt, arról diskuráltak, hogy hány ember fulladt meg a gőzfürdőtől: Hanszanc Haro, Melkonanc Vanesz, Hahverdonc Agen, Silamanc Samir ... És ki tudja, ki még. — Ugyan mit, ez volt. a végzete. Nem Neszo fojtotta meg!_ Neszo bátya csöndesen, lehorgasztott fejjel hallgatott és pöfékelt. Sipos Gyözö fordítása Fo< A bánya szól Én a bányák királya vagyok! Telt emlője a morva mezőknek. Évmüljomok gyümölcsét adom ím kezedbe, ember, önhatalmadra! Jóléted igazgatója mi más, mint önmagad? Nem vagy vak, láthatod; mindent megkapsz, ha érdemes leszel! Fel hát! Előre, sós izadsággal, s ha feltört tenyérrel is, előre hát! Emlékezésem repül időn, téren át... Néha évezredek folynak egy méta pillanatba: Ismerem forró kínját a sivatagnak, őserdők üvöltő sakál vad-hadát. Láttam földig omlani Salome liaját, mely vörös volt, mint égő nap korongja. Fényes fantóm! Kék fátyolokban vonagló testét, képes táncát, még most is látom. Hallottam jajongni az elhúzódó szelet Machérusz és a Holt-tenger felett. Palotákat láttam rombahullni, csillogó arai v trónokat. Hallottam Homéroszt énekelni Thümea falai alatt. Ismertem rabszolgát, büszke fáradt, láttam fellángolni tiltott vágyakat, letört bölcseket, kiknek torkán akadt a szó, megalkuvókat, elhullt hősöket. O, milyen ifjak az obeliszkek, hol annyi vér apadt, elszáradt az ideg. Hol a forró égöv alatt a szívben hideg volt, hideg ... Mi volt az ember, én tudom csak! Vágyta a kort, mely nem a semmiért küzd, mely bíróid lép fel, büntet és emel: Eljött a kor, amikor harcok folytán a remény úgy lobogott át az emberen, mint felhők foltján a fény. Ne áldozzál hát száműzött isteneknek, ledőlt oltárok átkozott porán! Menj az örömhozd napsugár elébe és költs róla dalt, szebbnél szebbeket: Légy őre szívednek, ne légyen áruló, vérrel és sárral fennéd be nevéd! Tegnap még csodáltad a szférák titkait, imádtad a fényes csillagot. Ma nem félsz már a végtelentől, új bolygókat ültetsz a kéklő éter sima mezejére, melynek rejtélyes törvénykönyve ím előtted, ugye, kitárult? Én a bányák királya vagyok, Nem versenyezhet vélem, nehéz kincseket rejtek ölemben! csak hatalmas testvérem, az atom. De ha szeretettel nyúlsz szívemhez, évmüljomok gyümölcsét adom! MOJZES ILONA 14