A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-25 / 4. szám

Bábi Tibor: ii. Megállok a patak felett a hídon. Felém köszönnek a pirossapkás, fiatal házak — oyanok, mint valami hivalkodó, friss kamaszok —, kéményük bodor füstöt ereget, nagy ablakszemük vidáman tekintget a világba. Ám a zöldre mázolt új vaskerítések mögül nagytorkú, bizalmatlan komondorok mordulnak rám, s én zavarodott, félszeg szomorúsággal hajlok a tovafutó víz fölé. Csobog, csobog a kis patak. Itt-ott kőbe botlik, megforog, újra nekiiramodik. Apró hullámaival a kövezett partot ostromolja. Százszor is nekifeszül, ám a part nem enged, százszor is visszalöki kiszabott medrébe. Szívemben egyre áradó szomorúsággal nézem, nevetem: — Mit akarsz, mit akarsz, te kis patak. ..?! Csobban a víz, mordul egy öreg örvény a híd Iába mögött. — Füves, szabad partot, nem sikamlós, nyálkás gátakat. — Ürülhetnél, hisz olyan vagy, mint a kisgyerek, ha új ruhát kapott. — Még te oktatsz engem ? Te talán jobb voltál nálam? Üj ruhádban az öreg fűzfára kapaszkodtál, aztán potty ide be, éppen a hídnál, csakhogy akkor még nem híd volt Itt, hanem csak vékonyka palló. — Igaz, igaz — a vén fűzfát szánom is — Na, te! Hát engem nem szánsz? — Miért is szánjalak? — Nem látod, gonosz, mit tettek velem? Akár a lovat, befogtak, szemellenzőt adtak. Most csak arra folyhatok, amerre nem akarok. — Ügy kell neked, vén rabló! Mintha nem emlékeznél rá, milyen riadalmakat csaptál? Se szó, se beszéd, csak kiszöktél megszokott medredből — ajtón, ablakon beáradtál a házakba, még az öreg Weinberger boltjába is. — Mit akarsz, nem jó tréfa volt? Kihoztam a pult mögül a cukorkás dobozokat, te meg a pajtásaiddal köldökig vízben ázva halásztad őket a kerítések mentén. — Hát nem mondom — de régen volt. Megokosodtam azóta, s többé nem tenném. — Te talán azt hiszed, az emberek jobbak voltak nálam ? — Miért? Valami rosszat tettek? — Amit én műveltem az öreg Weinbergerrel, az igazán csak tréfa volt. Odaveszett néhány cukorkás doboz, néhány ostornyél meg a kocsikenőcs. De hajolj csak közelebb! — Mondd már! — Elvették mindenét — elhurcolták! — Kit, te? — Az öreg Weinbergert . A fiát is. A menyét, unokáját is. Hisz tudhatnád — háború volt. Akkor az volt a szokás. — Nem jöttek vissza ? — Sose jönnek vissza...! Megmordult az öreg örvény. A nap a dombok mögé hanyatlott, s mély árnyék borult az utcára. A hld alatt szomorú szél süvöltött Sose jönnek vissza! Sose jönnek vissza! — Hát Aliz, a kis Aliz...?! — Az unokát gondolod? — visszhangzott a patak. — Szép kislány volt. Göndörhajú, barna, piros orcájú. Jó pajtásók voltatok, ugye ? Ott a faluvégén játszottatok bújócskát a parti füzesben — meg fogócskáztatok a réten. Itt a palló alatt egyszer csúnya nagy rákot fogtatok. Emlékszel, hogy sikongott; félt meg örült is. — Jaj, még sose láttam rákot! Mutasd, milyen az ollója? Juj, Be csúnya! — Borzadozott, félt és ragyogott a szeme. — Sose jön vissza ... ? — Soha...! — Halgass már, patak! Hallgass, öreg örvény! — Jól van. Jó, de ne gondolj rosszat rólam. Lásd, az öreg Weinbergert se bántottam igazán, csak tréfa volt. hanem az emberek . .. — Hallgass már! Hallgass már! — Miért ne panaszkodnám? Mondom, nem akarok ilyen köves cifra partot. Jobb nekem a fűzfák közt folydogálni a szabad mezőn, réten által. Ügyse bírnak velem. Ha akarod, bemegyek én most is a házakba. — Ne bolondozz! — Csak ijesztgetlek. — Ugyan, ki fél tőled ? Tudhatnád, hogy mélyebbre ástak, a part se enged. — Látom, gonosz vagy, akár a többiek. — Dehogy, csak megokosodtam. Bizony nem tenném meg többé, hogy új ruhában fürödjék a palló allatt. — Megtennéd bizony, ha megvolna még a fűzfa meg a palló. Nem lettél okosabb, csak vénebb. Azt hiszed, nem illik, pedig ... — Te se vagy fiatalabb, te is öregedtél. — Nem igaz! Én mindig fiatal vagyok. — Az hogy lehet? — Az én lelkem a forrás, örökké buzog — minden percben újjá születek, minden percben más vagyok. — Akkor te boldog vagy. — Az se igaz. Boldogtalan vagyok, mert folyvást folynom kell, örökké búcsúznom kell, pedig szeretem a meghitt tájat, csak ... — Tudom, tudom! Megint panaszkodni akarsz, hogy szűk mederbe szorítottak. Hallgass! A búcsúzással meg egyformán vagyunk. — Hogy-hogy? Nem vagy te patak. — Ember vagyok. — Ha az vagy, úgy kell neked! Mit futsz, mit kujtorogsz a világban? Maradhattál volna itt is. — Nem maradhattam. — Nem tudom. Nem ismerem ki magam az emberek dolgaiban . . . — Én sem. — Be furcsa vagy! Na, Isten veled! Hosszan eltűnődtem még a hídon a karfára dőlve, míglen súlyosan dobbanó léptek zaja föl nem vert gondolataimból. HajlotthStú, idős parasztember állt meg mellettem. Kotyogó demizsonját csizmája mellé tette le pihenni. Ujjával felé bökött. — Hiába jő, de nehéz! — De csak úgy jó, ha nehéz — adom vissza a tréfát. — Legalább rágyújtok. Lobban a gyufa lángja, megszívja a pipáját, aztán megnézeget jobbról-balról, tetőtől talpig. — Burkus legyek, ha nem ismerlek! Nem te vagy az, akit a cseresznyefáról szedett le Ilka néni? — Varga bácsi! Varga bácsi! — ujjong bennem egy régen elfelejtett cérnahangú kisgyerek. Rosszcsont, csacsi gyerek volt. Egy nap kilopódzott az iskolaudvarról a szomszédos kertbe, éppen Varga bácsiékhoz. Aztán fel a cseresznyefára, a leges-legtetejére. Böngészte, amit le nem szedtek, s a verebek meghagytak. Mikor letekintett, megszédült a feje és ne adj isten lejönni, csak s:kongott. Ilka néni. a gazda felesége hozta le a kötényében. — Mondom én, mondom, hogy ismerlek, ha nem is láttalak vagy tíz esztendeje. Akkor is csak úgy, hogy véletlenül nálatok jártam. Megölelget, megszorongat, hogy a csontom is megropog. Hanem hát gyere, nem hagylak itt a hídon a halakkal beszélgetni. Megindulunk a patak mentén. Most már az én karomat, vállamat húzza a demizson. Varga bátyám meg az idei szüretet dicséri. — Termett, termett jócskán azon a néhány tőkén ott a Hegyháton. Bár több lenne belőle! Azért el is adtam, meg maradt is egy hordócskával, éppen a pincében jártam — látod, megszoptam a hasát. Elhallgatom a kedves öreget, és szívem körül nagy melegség támad. Jő így baktatni a patak mentén együtt a patakkal, míg hátunk megett a Hold gurul, s lábunk alatt a szél szikkasztja a téli sarat. Mintha újra gyermek lennék — s az is vagyok. Nem igaz, hogy eltelt huszonöt esztendő. Nem igaz, hogy felnőtt gondok gyötörnek. Most mindjárt befordulunk a kiskapun, s én belekapaszkodom Ilka néni biztonságos kötényébe, ö megsimogatja fejem, aztán leültet a pitvarban a kisszékre, és megkínál jő bablevessel, vagy szalonnás lángossal, én meg félénken fölbámulok a nyitott fekete kéménybe. A kemencében pattog a rőzse, gyantás, jóillatű füstöt ereszt, s odafönn Meluzfna huhog. Benn vagyunk már a setétes udvaron. Fejünk felett halkan megcsikordul a kútgém. Ni. él. ez is megvan még. De a ház lecsapta a roskadt szalmatetőt. Most cserép a kalapja, az ereszt se tár mogatták ilyen hivalkodó oszlopok. Csak ne setétedne ily korán. Nem látok, nem nézhetek a szemébe, nem üdvözölhetem, ahoqy a régi ismerősöket szokás. Am Varga bátya nem enged tűnődni. Bekiált a küszöbről. — Nézd, Ilka, kit hozok! — Jéééj! Kerülj csak beljebb! — s már ott vagyunk a konyhában, és Ilka néni kötényével tisztára törli a széket, mit bánia ő. hogy amúgyis tiszta volt — ez az illendőség. — Ide csücsülj! Vidámam térül-fordul, akár huszonöt évvel ezelőtt, éppen hogv megőszült és egy kis tokát eresztett. Én meg sután körültekintgetek, mert hiányzik az egykori kisszék meg a jő búboskemence. Iám. ott a takaréktűzhely, szép zománcos. fűt is, melegít is, csakhogy ilyen akárhol akad. s a szivet nem melegíti. Vagy csak én gondolom. Minek nekem a kemence, ha Ilka néninek se kellett! Azután a kisszék ? öeska. semmi bútordarab volt — a tűzre került vagy a padláson porosodik. Hát nem iobb így. kemenece nélkül, nyitott kémény nélkül. 9