A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

KOVÁCS ISTVÁN A napokban összetalálkoztam a könyvesbolt előtt egy régi barátommal, jobban mondva egy diákkori pajtásommal, mindketten úgy megörültünk egymásnak, hogy csak percek múlva vettük észre csemetéinket, akik tágranyílt szemekkel oldalról figyeltek bennünket. — A fiad? kérdezte barátom őszinte érdeklődéssel. — Igen, az én rosszcsont fiam — feleltem —, most megy ötödikbe, — s mókásan bemutattam a kis lurkót. ö is megperdítette előttem a maga Lacikáját, akinek a hátán vadonatúj bőrtáska híreskedett, s benne egy kereszt- • beálló hosszú vonalzó hirdette az új iskolai jév közeledését. Megdicsértük egymás trónörököseit, s a gyerekek kedvéért nem a bocnzőba, hanem a városi cukrászdába mentük egy kis önfeledt beszélgetésre. Fagylaltot és szörpöt rendeltünk. Szedegettük az emlékezés virágos kertjében a kedves szirmokat, amelyeket olyan messzire sodort az élet forgószele, hogy némelyikre már alig-alig ismertünk rá. Forgattuk az ujjunk között a karcsú poharat, s lassan fogyni kezdett a téma is, egyre többet és hosszabakat hallgattunk. Ez a csend azonban nem volt kellemetlen, sőt, jól esett benne megpihenni, s hallgatagon Ízlelgettük húsz esztendő távlatából a felidézett szomorú és szép emléket. A gyerekek valami képes újságot lapozgattak, s az új táska is egész megelégedettnek látszott az asztal sarkán. — Hallom, még mindig írogatsz. — Igen — feleltem csendesen —, néhanéha megpróbálom, s olykor-olykor sikerül is valami. — Erről a táskáról egy érdekes téma jutott az eszembe, aminek talán hasznát vehetnéd. Ha kedved tartja, egyszer majd megírhatod. Igaz történet, velem esett meg. Tizenhat éves múltam akkor... — Hát mondd csak, valamit feljegyzek belőle, s egyszer majd kidolgozom. Kértünk még egy-egy málnát, papírt vettem elő, s a barátom mesélni kezdett Augusztus közepe táján levelet kaptam a rozsnyói felsőkereskedelmi iskola igazgatóságától, hogy kérvényemet elfogadták, s tandíjmentesen látogathatom az iskolát. Ügy örültem, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Este azonban már fogyóban volt a jókedvem, mert amint a sötétséget állommá akartam formálni, egyre jobban éreztem, hogy ez a kedvezmérfy csak egy parányi morzsa, alamizsna, mert honnan lesz szeptemberre rendes ruhám, cipőm ? Miből vásárolok könyveket és tánszereket? Hogyan tudom előteremteni a vasúti jegyre való pénzt? Mert bentlakásról szó sem lehetett. Azt csak a gazdagok bírták megfizetni. Arra Te is jól emlékszel, hogy apám akkoriban halt meg. Jól tudod azt is, hogy örökségül csak egy ostornyelet és anyám zokogását hagyta. A két öcsémet Te nem ismerted; rőluk csak annyit, hogy ők még egészen gyerekek voltak, s valósággal égett rajtuk o ruha. Ha mi hárman asztalhoz ültünk, megettük volna még a vasat is. Mert az isten a szegény gyerekeket mind jó étvággyal indította neki a világnak, de arról nem mindig gondoskodott, hogy azt ki is elégíthessék. Még házbért is kellett fizetni. Arra is jól emlékszel, hogy akkoriban bizony semmiféle kereseti lehetőség nem volt. Városon még talán lehetett egy kis pénzt keresni, de vidéken jóformán semmit. Az uraság szőlőjében volt némi napszám, de azt meg úgy elleptük, hogy három-négy pap alatt már el is fogyott a munka. Pénz és kenyér! Cipő és ruha! még a módosabb helyeken is hiányzott belőle valamelyik! A szegénységen és "a nyomorúságon túl pedig ott dühöngött a háborús idők kísérete, a jegyrendszer és a feketekereskedelem. •. Azt hiszem, el tudod képzelni Te is, mennyire megörültem, amikor egyik este megállított az úton a hájas kereskedő, aki mindig büszkén emlegette örökölt vitézi címét. Nem is hívták másként, csak Vitéz úrnak, ami nagyon tetszett is neki. így szólt hozzám. — Nem volna-e kedved néhány napra eljönni hozzám dolgozni' Nem akartam magam egészen olcsón adni, s ezért egy kicsit taktikáztam. — Attól függ, mi a munka. — Egy kis építkezés, átalakítás van nálam, s a kőműves mellé kell egy segítség is. Ügy tettem, mintha fontolgatnám a szavait, pedig még a jégaszalást is elvállaltam volna, csakhogy egy kis pénzt kereshessek. — Hát nem bánom, pedig már más helyre is hívtak. Másnap reggel, amikor hat órára fújt a téglagyár, már ott voltam. — Egy kicsit késtél, legény! — Vajon miért? — Azért mert amikorra a kőműves megérkezik, akkora már az állásra elő kell készítened az anyagot, téglát, maltert. Egy kicsit bosszankodtam e beszéden, de azért udvarias maradtam s készségesen így feleltem. — Holnap akkor korábban jövök. Kemény munkám volt. Csak az tudja elképzelni, hogy mennyit dolgoztam, aki már maga is próbálta ezt a fajta munkát. A téglát vagy ötven méterről furikoltam fel az állásra. A meszet, vizet szintén jő távolról hordtam a nagy ládába, amelybe a homokot is rostáltam. A két karom egy hét múlva úgy leapadt, hogy csak a csontom maradt, A kezem feje megdagadt, s a lábamon is legalább tiz kisebb-nagyobb seb várta a gyógyulást. Nem hagytam magam! Nagyon kellett a pénz. Tervezgettem. A kis kirakatban naponta háromszor is megnéztem egy új aktatáskát, amelynek a zára is tűrhető volt. Ahogy számolgattam, három-négy napi béremből ki kell jönnie az árának!