A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-28 / 26. szám

gú szürke darálással, - de Igen jó, dögös. Nem sok kell neki. A múltkori bálon se kötött ez egy krajcárt se, csak amit muszáj vöt. A koronát a belépésnél. — Hát a muzsikusoknak nem adott? — Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a kalapba. Aki akarta, azt is gondolhatta, hogy tán húsz krajcárt is adott. A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Keveselte a gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csaipta volna meg az orrát. — Jó ember. A feleségéhez is jé lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha megunja enni. A múltkor is mustrálta érte a fia... Oe az nem becsüli a maradékot. Az műiden másodnap főzni akar. A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi minden vágással ott volt a sarkában, ö sietett. Beszélt. — Van lis neki. Van egy kis földje, öt köblös. Az apjárul maradt, avval ő már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ü magával viszi. J61 jár vele valaki. Üjra hallgatnak. A nagygazdalány megszólalt. — öt köblös! A mi kertünk alja is öt köblös. De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta. — J61 imádkozott az Istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jő asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tartsa, mosson rá, főzzön neki. Olyat, amék tudja, milyennek kell lenni a derék szegény asszonynak. Se sokat, se keveset... Mert mégis nem ködus. Háza van, földje van ... Meg kell lenni, ami dukál. Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat vele a másik lány szívébe. Klári a hangjából érezte meg, s bíborvörös lett az arca a szégyentől, hogy ez a kapáslány felteszi ő róla azt, hógy ő hozzá tudna menni ahhoz. a legényhez. -Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre sem vette, rátaposott. Erzsi folytatta: — Hát bolondulnak utána a lányok . . . Mert tud a nyelvükön. Szeret velük tréfálni de azért meggondolja az, kit vesz el... iMás is meggondolhatná, hogy csábítgassa-é, azért, hogy olyan igen szép a bajusza. — Jó lesz a kapa alá nézni! - kiáltott rá Klári Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál plántát kiborított. Az elsőt a mai napon. Lehajolt és elültette. Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább. A naip égetően meleg kezdett lenni Klári megállott, és levetette piros pettyes fehér réklijét s ledobta, ő is ingvállban maradt. Nemsokára végire értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az új rendben. A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben perzselt, szabadon érte a bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá, keresztül az ingen. Hirtelen elhatározással otthagyta a kapáját s visszament a rékliért. Amint a ptros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában. Hisz ez a legény ragyás! Tele van az arca hiimlőhellyel! Míg a réklit felkötötte, oda fordult Erzsi felé s azt kiáltotta neki, gúnyosan, megvetően: — Ragyás... Hisz az ragyás! Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett rá. Hiába Idézte maga elé az arcát, nem látta rajta. Hanem eszébe jutott, hogy mikor még kis iskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhim-lős volt!... Lehet hogy ragyás ... de csak nagyon kicsit... — (Nem is látszik rajta! - mondta határozottan. — Nem — kacagott fel Klári. - Ilyen ragyák vannak rajta. A mutató ujja első ízét mutatta. Jóízűen kacagott. . — A mán csak űtolsö, ha valaki ragyás! — mondta. A szava, mint az éles kő vágott Erzsi szívéihez. — Azér jő vőn, ugye! - csapott viszsza egy mérgezett. szét Klári felcsattant. — (Mit... Mit képzetnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó! — Jő bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény lányojknak mán a csutkája is jé, meg 'a törekje. Klári csípőre tette a kezét. Erzsi is harcrakészen nézett farkasszemet a kapa mellől. Egy percig végig-végig méregették egymást. — A cipőmről se ráznám le a port egy ragyásért... Erigy csak utána, nem szakasztom le előled. — Nekem semmi közöm hozzá ... — l-átom! — Hát nem jól látod! A' kapáslány lehajolt, s tovább dolgozott. A nagygazdalány pedig lesimogatta a ruháját, megrázogatta magát, hogy a szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyűrődései elsimuljanak, s öt ujjal elfésülte a homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a kapálásnak, s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan. Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a megkapált szegény palánták közt. Mikorra elkészült, hogy hazamenjen, Pataki Pista már megint itt volt a lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, minha valami baj volna. — Hova, hova, Klárika? — Két szemem után. — Jobb a négy szem után. Ülj fel na... Klári kényesen fordította el a fejét. A legény újra biztatta. — Jobb lesz itt a lucernába. Akár a hintő, akár ez. No, Klériska! Klári megvetően, gyűlölködve nézett az arcába. — Menjen a fajtája közé. Négy krajcáros gavallér... Ott az a jány! intsen neki. A nem bánja, ha rücskös ás! Azért annak maga a legszebb! Ellibbent, hogy csak úgy röpült a szoknyája, és szaporán átment a lovak előtt az út túlsó felire, s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül a búza közt. A legény meg csak nézett, nézett, utána nézett a gőgös kis pávának, aki éles késsel metszette ketté minden reménységét. (Utána nézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld búzába, hogy virít ki a fényes sárga kendő csillogva a napfényen, s hogy távozik, hogy eltűnik mint hajnali álqm, amely olyan nagyon szép, s olyan könnyen elillanó. .. Végre visszanézett a káposztaföldre. Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egész -közelre ért. A legény gubbasztva ült a szekérben, s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet... Addig nézte, addig nézte, míg végre ott állott előtte. Az útnál. S felegyenesedett. — Erzsi, te ... A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is a nyaka is... Meleg van. S a szeme könnyes volt. — Hová ment ez? ' — Hová! — rántotta meg a vállát -a lány. — Hát tisztult a gazbul. Mintha ez a káposzta ni, csak kihúzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt... A legény nemigen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindiig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig eszébe, hogy ... A lány hirtelen felpillantott, s élesen, kíváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca színén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le újra a tekintetét. A legény kitalálta, hogy ez most megnézte, csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesftette barna arcszínét. — De te azért tűröd a ragyást ? ... — mondta csendesen. A leány csiklandósan fölkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét, s a melle rezgett; Keményen, a kemény ingben. A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósan. — Ne, megállj... te rigó!... Hász én nem tudtam1

... honnan tudtam vóna, hogy te ... szereted a ragyást! A lány hangosan felkacagott, s az arcán lecsordult egy könnycsepp. Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajlott fejjel. A legény szívvel, örömmel, tűzzel, (hallgatva. nézett a leányra, a derék, asszonynak érett teremtésre, s megszólalt: — De most mán tudom... Hallod. Tudom mán, ne búsujj!... A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett új rendbe a túlvégen. A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza. — Tudom én azért! — billentett az ujjával — szaladhatsz mán, mégis én kötöm be a fejed. És igen, igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt. Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett és nagy lélegzettel, győztesen, diadalmasan nézett végiig a csatatéren. És könnyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás.... akit elhódított a finorp, gazdag lánytól. Aztán tovább kapált. S a kénves, vékony úri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos, erős vetélytársaktól, akik elszltták előlük az életet. És a karcsú kis testek úgy emelték fel a leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen. 19