A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-21 / 25. szám

Hogy apáin meghalt, súlyos levertség vett erőt rajtam, Sej tettem reg, hogy ennen egyszer De keit Következnie, oe nem tudhattam, hogy Így," ilyen yaraúanui es reménytelenül múlik el az emberi élet. " Emlékszem, épp március elseje .volt, s akkor este káposztás metéltet vacsoráztunk. A zsírtalan étel bizony sehogy sem ízlett, Gyorsan eltogyasztottuk. Apám rágyújtott, s képtelen "építkezési tervével hozakodott elo, hogy lebontjuk a rozzant, öreg hazat, és r alakban építjük újrai ha nem is most, de jovore biztosan. Anyain, húgom, jómagam is kételkedve 'néztük. Hiszen maya sem gondolhatta komolyan, amit mond. Mégis annyi derű és jókedv csillogott öreg szemeoen, hogy senki nem merte megzavarni. Jókedve eyy.re növekedett. Meg engem is megkínált ciyarettavai, pedig azelőtt mindig tiltotta a dohányzást. Anyain erre se szolt semmit, csak nezte szótlanul, hogyan tustol apa és fia. Szomorú volt nagyon, mintha yalami rosszat sejtett volna. Apam kedve meg tetoíokára hay ott, Rekedtes mely hangjai nótára iogta, s kezével integette hozza a taktust! „Érik a, hajlik, a buzakalasz..." " Sose felejtem ezt a komor, szörnyű vidámságot. lalan beteg, öreg» szivének zakoto"lását s á íélelmei akartak túlharsogni utolso notajával. Akkor még sem sejthettem. Csak annyit láttam, hogy az én megfáradt, idos apámnak jókedve tamadt. Am éjszaka sehogy nem tudott nyugodni. Folyvást anyámat szólongatta. Kt-kikeit az ágyból, hogy vizet igyon a konyhában. Fektében sokat torgolóaott, s hallottam, hogy mellét fájlalja. Éjfél utan súlyos zuhanásra, sikolLásra ébredtem. Mire kiugrottam az ágyból, anyain már lámpát gyújtott. Apánk ott tekddt a küszöbön a konyha és a szoDa kozott. Aroa egeszén elkekult, hörgött. Mire bátyámmal ágyába fektettük, kimúlt. Fennakadt, szomorú szemet rámvetette, nuntha mondani akan volna valamit. Ó, jaj, mit mondhat az, aki már túl van a halai küszöbén?,.. A temetés után több ízben vele álmodtam. Olyan testesen, valóságosan jelent meg előttem, hogy gyakran felriadtam s rémült, vad szomorúsággal utána kiáltottam a tovatűnő árnyéknak. Olykor szégyelltem is a dolgot, mert kiáltozásom felverte anyámat es húgomat, s ok értetlenül nézték furcsa viselkedésemet. Annak előtte vidám, életrevaló kamasz voltam. Szerettem a sportokat, nyáron az úszást, télen a korcsolyát. Olykor a lányokra kacsintgattam. A gimnázium ötödik osztályában szmjeies tanuló voltam. Most töprengés és filozofaigato hajlam vett erőt rajtam, olyannyira, hogy a tanulást is elhanyayoltam. Ráadásul háború volt és anyám osekély özvegyi járadékából kellrtt tengődnie a családnak. Falunk felett egyre gyakrabban kondult meg a lélekharang, és a pap minden mise utan hősi halottakért imádkozott. Mindenütt halál és halál. Kietlen, szomorú lett számomra a föld, az egész világ; s a halál ténye minden emberi cselekvést értelmetlenné avatott szememben. Bár ismertem a történelmet, s a forradalmak történetét is, e világi és a túlvilági rendet kétségbevonó világnézetre nem tettem szert. Mégis tennem kellett valamit, mert az életet ugy, aiiogy volt, immár elviselni nem bírtam. Gondoltam akkoriban mindenfélére, még öngyilkosságra is. Ez volt talán a legsúlyosabb véglet, s mzony nem a félelem tartott vissza tőle, hanem e tett szörnyű értelmetlensége. Végűi Istenhez menekültem. A legfőbb jóhoz, az élet forrásához és okához, az élet értelméhez. Igen, ilyen szavakat mondogattam magamban, míg magam is elhitettem, hogy minden értelmetlenségen túl létezik valami; ami minden kétely, értelmetlenség íeloldója ... Aztán egy májusi napon odaálltam anyám eléi — Mama, én pap leszek. Anyám csak nézett. Fejét csóválta, pedig láttam, arcát elönti, megfényesíti a reménység. Egy nayyon szegény és meggyötört aszszony álmát teljesítettem volna elhatározásommal. Tudtam, sejtettem ezt, js most már belelovaltam magamat a dologba. Megkönynyebbültem, mert végro mozdulok, teszek valamit. Pedig nem ment könnyen, mert apám református volt, s az anyaszentegyház nem szívesen látja felkentjei sorában a vegyesházasságból származó fiakat. Ám jóravaló öreg plébánosunk és a gimnázium hitoktatója BÁBI TIBOR mégis úgy vélték, hogy a szegénysorsú, de jóeszü gyereknek hasznát veszik. így hát egy juniusvégt napon leutaztam Esztergomba a konkurzusra, ami semmi egyéb, mint amolyan felvételi vizsga. Egy kis latin tudás, prédikálásra alkalmas hang, s az egyháztörténet néhány adata volt minden kívánalom az elhivatotakkal szemben. Könnyen átestem ezen is. Mégis gyötrődve, rossz lelkiismerettel tértem vissza Esztergomból. A szeminárium rektora ugyanis igy hirdette ki a konkurzus eredményét i „A hercegprímás Öeminnenciája a Szentlélek Úristen helyetteseként a követ-; kezóket nyilvánítja a papnevelő intézet nör vendékeinek..." — erre egy. sor név következett, köztük az enyém is. Az aulában a legmélyebb csend és áhítat honolt. Az asztalfőn ott ült maga a hercegprímás — terjedelmes testével három ember számára elegendő helyet foglalt el. Vállán bíbor. Zsíros, jóindulatú arcán komolyság. Jómagam is áhítattal függesztettem rá szememet. Bár ne tettem volna. Akkor kisértett meg először az ördúg. Csaknem minden ok nélkül feltámadt gyötrelmeim és vívódásom közepette elvesztett jókedvem és szentségtörő gondolatot sugalmazott! — Be, kövér szentlelked van, Úristen — sóhajtottam magamban, rosszindulatúan kiforgatva a rektor szavát, s minthogy magam is rájöttem erre, még hozzátettem; — Igaz, csak helyettesed. Erre aztán olyan nevethetnék fogott el, hogy sehogy sem bírtam fékezni magamat. Hirtelenében az előttem álló szék támlája mögé rejtettem arcomat, s úgy tettem, mintha köhögési roham vett volna erőt rajtam. Pedig a legkomolyabban vettem elhivatottságomat. Magam is megdöbbenve hallottam, hogy a rekeszizmomat rángató röhögés milyen ugató köhögéssé és prüszköléssé robban a számon. Éreztem, hogy rosszalló pillantások lövellnek felém, s féltem, hogy felfedezik képmutatásomat. Ez az aggodalom végre legyőzte a nevetőgörcsöt. Megnyugodva és komolyan tudomásul vettem, hogy a papnevelő intézet növendékének tekinthetem magam. Csak a vonatban, mikor már hazafelé utaztam, fogott el a kétségbeesés, hogy még fel sem vettem a kék reverendát, már megtanultam a képmutatást. Ú, Uram, mi lesz velem, ha az ördög ilyen allattomosan ostromol. Eddig csak a legfőbb jót, az élet forrását és okát kerestem. Hittem és keményen hinni akartam, mert ha csak egy pillanatra is kétségbevonom létét, az én életem is értelmetlenné, semmivé válik. Most riadva, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az ördögöt is hiszem, valami alattomos, szörnyű kimérát, akit nyakában hurcol az ember és soha sincs biztonságban tőle, még akkor sem, ha imádkozik, ha térder. kúszik is, s ha ostorozná is magát, mint a középkori barátok, akkor is ott leselkedne a háta mögött. Akit eddig kerestem, s Jvkor már látni véltem — az Isten elrejtezett előlem, s mély sötét árnyék borult lelkemre. Tudtam, hogy ez a szomorúság az ördög műve. Egész nyáron át Assisi Szent Ferencet olvastam, s a vidám és szelíd szent valóban megvigasztalt. Megbékített a jó természettel, s én testvéremnek neveztem a szelet, testvéreimnek a fákat, füveket, húgaimnak a felhőket és vizeket, csak az embert nem tudtam hová tenni, mert egyre gonoszabbnak és tisztalanabbnak találtam a háború miatt, s gyakran fájlaltam, hogy embernek születtem... Milyen jó lenne, felhőnek, fának, folyóvíznek lenni — sóhajtoztam magamban, s ha már el nem változhattam, legalább egynek éreztem magam a természettel, melyben isten bölcsességét és szépségét véltem felfedezni. Olykor fellapoztam apám öreg Károli bibliáját, s fennhangon szavaltam az Énekek énekét. Ó, bizonnyal, nem megvetendő a természet szépsége, ha a próféta is annak színeit és képeit használja látományainak ecsetelésére! Veszedelmemre vettem elő az öreg bibliát. Most kínzó rossz eszem támadt föl, s erőszakkal meg akarta fejteni a próféciát. Akkor elfogott a szörnyű kétely, hogy Salamon király nem is prófétálni akart, hanem időtöltésből valamely szépséges ágyasához írt szerelmi epekedést. yolt bennem is némi költői hajlam, s ha szerelemre gyulladnék, magam se tennék különben. Ettölfogva megint elővett az ördög. A felhőktől, vizekből, bokrokból, mintha incselkedő leányszemek tekingettek volna rám, s olykor fojtott, vidám kacagásokat hallottam. Voltam már szerelmes és írtam lányokhoz egynéhány szelíd verset. Akkoriban mindez örömet okozott. Most mintha szikkadt földdé vagy sivataggá váltam volna. Irgalmatlan szomjúság és kíyánkozás gyötört, s amit azelőtt szépnek és kívánatosnak tartottam, azt most förtelmesnek, szégyellnivalónak, gyalázatosnak éreztem. Minden ép emberi érzékem visszájára fordult, s mindenben az ördóg cselvetését sejtettem. Szerencsémre nyár volt, s hideg fürdőkkel kúrálhattam ki magamból az ördögöt; máskor meg versenyt futkostam a széllel. E gyötrelmek után végre bevonultam az áhított falak közé. Magammal vittem néhány becses olvasmányomat, köztük Ady verseit, a Károli bibliát és Marxtól az Osztályharcok történetét Franciaországban — az utóbbit egy üldözött orvos fiától kaptam s inkább em-_ léktárgynak tekintettem, mint érdekes olvasmánynak; .gy füzet verses próbálkozásom is magammal hoztam. Minden ingóságom között Schütz Antal isten a történelemben című könyvét tartottam leg becsesebbnek. Eddig nem olvastam, fel se vágtam, de sokat hallottam róla. Mielőtt felvettem volna, mély áhítattal megcsókoltam a kék reverendát. Már elfelejtettem a nyári megpróbáltatásokat, s azt hittem, diadalmaskodtam az ördögön. Most már inkább tudatlanságom bántott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen keveset tudok a hitről, amit hiszek vagy hinni akarok, amelynek apostola leszek. Azért már otthon komolyan nekifog-, tam a szentírásnak. Schütz Antal filozófiáján ra is ezért szomjaztam. Mondhatom, tetszett volna minden a sze-. mináriumban. A tanulás is, a napirend is, csak egy zavart: az esti punkták (pontok) illetve a módszer, mely szerint elmélkednünk kellett. Nem volt az semmi egyéb, mint a képzeletre épített meditáció. Hol a szent-, írásból, hol a szentek életéből vett jelenete-, ken kellett eltűnődnünk, s tettem is lelki-, ismeretesen, mindaddig, míg azt vettem észre, hogy a nem való dolgokat összekeverem a va-. lóság dolgaival. Lebegtem, úsztam a valószínütlenségek világában és Isten mindenütt jelenvalóságának tudata egészen erőt vett rajtam. Mintha ott állt, úszkált, rejtezett volna köröttem a levegőben, s lassan terhemre kezlett lenni. A minden szépség, jóság, élet és kegyelem forrása kellemetlen inkarnáción ment keresztül gondolatvilágomban. Olykor már üzleti vagy vasúti ellenőrhöz hasonlítottam magámban, s nyomban mélyen megbántam káromlásomat, mert nyilvánvalóan tud róla és felelősségre vonhat. A szentírás és Schütz Antal filozófiája sem segített. A ördög most eszemet használta föl arra, hogy megbotránkoztasson. A szentírás nagyon meseszerűnek találtam. Jámbor halászok írták, vagy őrizték meg s adták tovább szájról szájra, míg az evangélisták lerögzítették, s igen egyszerű, keveset okoskodó embereknek szánták: meggyötört, írástudatlan római rabszolgáknak, akik valóban vigaszt lejtek benne. Az ószövetséget magamban a hun-magyar mondakörhöz hasonlítottam. Csupa istenkísértő gondolat volt, s nem tudtam szabadulni tőlük. Schütz Antal Istene meg elborzasztott: ö.volt a Deus Rex Imperator — a mindenek felett uralkodó, a háborúkban és katasztrófákban megnyilvánuló Isten, a pusztító Isten, Jób Istene, aki hekatombákon gázol keresztül, Ö, hogy vívódtam, vonagíottam a kíntól. Nincs sehol az a szelíd, szépséges, jóságos Isten, az Atya, akit ügy áhítottam, kívántam, aki feloldja helyettünk a lét értelmetlenségeit s szívére ölel. Aztán ott az ördög, aki éjjel-nappal körüljár, és ordít, mint az oroszlán. Az egész világot e két hatalmasság tartja kezében a megfertőzik, kínná teszik az ifjúság és az élet minden örömét. A gyóntató atya pedig kellemetlen ós szemérmetlen dolgokat kérdez a kápolna homályában. Minden falusi menyecske a szemébe kacagna, mondván! mi közöd hozzá, tisztelendő atyám! 12