A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

fj'mäer áfáiaütit Reggeltől róttam Óvár kis utcáját, mely tulajdonképpen az egész jalut jelentette A legkisebb község a lévai járásban, kb. 280 lakosa van. Az országút magas töltéséről betekintgettem udvarokba, hol apró csirkék, pelyhes libák kapkodtak az elhullatott dara és a kövér legyek után. Embert nem láttam, sem az utcán, sem az udvaron. Szép napos idő volt, A felnőttek répát kapáltak a határban, a gyerekek meg az iskolában tanulták az egyszeregyet. Már vagy kétszer végigjártam az alvégtől a felvégig és vissza a falut, mikor az egyik ház előtt a virágos, árnyékos kiskertben megpillantottam egy öregembert. Falnak támasztott hosszú, szúette lócán ült, fején zsíros fekete kalap, szájában görbeszárú pipa, mellette pedig kifényesedett bot pihent. Nem is nézett felém. Figyelembe se vett, hogy megálltam töprengve az út közepén. Azon gondolkozva: íme itt van előttem egy öregember, hosszú életet élt, sok mindent tapasztalt, gondja, baja volt, de most már nyugodt, csöndes öregség várja, elmerenghet a virágok tarka színén, a jelhök furcsa fodrain... az életén. Mi lenne, ha megszólítanám, elbeszélgetnék vele az életéről, a faluról, a múltról, a mai világról... Közelebb mentem a kerítéshez. Köszöntem. Rövid adjistennel válaszolt, de nem rám. hanem az égre nézett. — Szép idö van — kezdtem a beszélgetést. — Az — mondta tompán, keserűen —, de mit ér ez nekem! Nem láthatom a napot, a kertet, az udvart.. . Vak vagyok! A két utolsó szó súlyosan buggyant ki deres bajusza alól, szinte szíven ütött. Két fátyolos, véreres szeme nem a napsugaras égre, hanem a semmibe révedt. — A többiek kint dolgoznak a határban, a közösben. Minek élek én? ... Nem foghatok én már kaszát, kapát a kezejnbe —'panaszkodik idős Pólya János. — Szövetkezeti tag volt? — kérdem. — Nem. Csak akartam. Mindig mondtam az asszonynak: álljunk be, minek gürcölünk annyit egyedül. De ó csak egyre hajtogatta: nem lesz kenyerünk. Mondom, keresek én annyit, hogy legyen... De most már hiába, egy éve, hogy teljesen megvakultam. Talán, ha hamarább, a baj előtt beállok — tűnődik — , másképp kezeltek volna a körházban'is. — Egyformán kezelnek ott midenkit — vetem közbe, de ó csak Ű fejét rázza. Fehér lepke száll a virágra. Ül a lócán öreg Pólya János, bodor füstfelhőket ereget a pipából, és elmélkedik: — Jópár éve, hogy egy orgonabokrot vágtam ki, a feleségem nem hagyott vele nyugton. Annak a levele vágódott akkor a bal szemembe. Ereztem mindjárt, hogy baj van vele. Mit tudtam én, hogy szemorvos is van ... A másik szemem is megromlott. Később elmentem orvoshoz, azt mondta, rögtön Mellett volna jönnöm: érelmeszesedés az oka . . . Tavaly nem láttam semmit, fekete sötétség ült a szememre, aztán hogy megoperálták, most valamivel jobb. A kezem árnyékát meglátom — és elhúzza arca előtt vagy kétszer a kezét. — A felesége? — vezetem mederbe a beszélgetést. • , — Derék,' nagy darab asszony volt. Isten nyugosztalja! Őt éve, hogy eltemettem. A szíve nem volt rendben. Pedig mindig azt mondta, hogy ő kísér, ki engem a temetőbe — és szája fanyar mosolyra húzódik. — Családja? — .Fiam volt. Negyvennégy ászén a háborúban, Várpalotán egy akna szétvágta a fejét .. . pedig a Don-kanyart is megjárta. Dolgos gyerek volt. Tizennégy éves kora óta egyedül kaszált, szántott a lovakkal. — Házas volt? — Az. Megházasítottam, mert mikor legény lett, mindig a Rózsi után csatangolt, a munka meg csak maradt. Mondtam neki, vedd el azt a lányt, akkor legalább majd itthon maradsz. A munka is jobban megy. Aztán mégis vőnek ment... Magamra maradtam. Hiszen ha élne... — sóhajt fel a vak ember —, talán ö is ott dolgozna kint a közösben — s arra int, a hídon túlra, hol piros, kék szoknyás asszonyok és barnaruhás emberek kapálják a répát. — A gazdaság? — Tizenhárom hektár földem volt! — feszíti ki büszkén a mellét. — Soserrj maradtam adósa az államnak. Ilyen búzám volt ni! — mutat a derekáig. — Aztán, hogy a fiam meghalt, felét bérbe adtam. Minek lett volna már. Most a szövetkezeté. A másik fele meg ezeké — hátra int a háza felé —, akik gondoznak, ennem adnak. Ül a fal alatt öreg Pólya János. Hetvenhárom éves. Tizenkét éves kora óta küszködött, dolgozott a földdel, vagyont szerzett. Most itt ül a lócán a kertben, a tarka virágok között, melyeknek sziljét már sosem látja. — János bácsi — kérdem hosszú szünet után tétovázva, kissé zavartan —, megérte-e az a föld, a vagyon, hogy az egészségét, az életét adta érte? • Csend. Csak a méhek zümmögnek. Aztán mintha csak magának mondaná: — Ha mégegyszer .. . mégegyszer fiatal lehetnék, földet művelnék újra! ... — Egyedül?! — Nem — rázza a fejét. — Egyedül soha többet nem kezdeném. OZSVALD ÁRPAD Misztika és valóság Társadalmi rendünk a tőkés kizsákmányolás felszámolásával és a szocializmus egyre intenzivebb építésével megteremtette mindazokat a feltételeket, amelyek dolgozóink tudományos világnézetének kialakulásához szükségesek. Ma azonban távolról sem állíthatjuk, hogy a következetes materialista gondolkodásmód a nép széles rétegeiben meggyökeresedett volna. Ezen nincs ls mit csodálkoznunk. Az idealista világnézetet tükröző vallás az osztályokra bomlott társadalmak talaján évezredeken át fejlődött ki, tehát nemzedékek hosszú során át a nép széles rétegeinek tudatába vésődött. Gyors kiküszöböléséhez nem lehet elegendő a kizsákmányolás megszüntetése. A társadalom, valamint a természettudományok fegyvereivel vértezetten kitartóan kell munkálkodnunk, hogy helyét a forradalmi munkásosztály világnézete, a dialektikus materializmus foglalja el. A materialisták a valóságból Indulnak ki. Felfogásuk szerint- a természet örök idők óta létezik!, nincs kezdete, sem vége, senki sem hozta létre, s ezért senki sem pusztíthatja el. Mind a természetben, mind a társadalomban egyre jobban megismerhető"'törvényszerüségek uralkodnak. Ezzel szemben az idealisták azt állítják, hogy a világot isten teremtette, a vallás örök, az ember halandó testből és halhatatlan lélekből áll stb. Nos, a tudomány legjobbjai, a marxizmus -leninizmus nagy tanítói bebizonyították, hegy a vallás — csakúgy, mint a társadalmi tudat egyéb formái — a társadalmi élet feltételei közepette alakult ki. Kimutaták, hogy a vallás nem örök idő óta létezik, az istenről alkotott fogalom nem úgynevezett velünk született adottság, s hogy a vallás nem egyidejű az emberi társadalom keletkezésével. A lélekről alkotott elképzelések valóban igen régi eredetűek. Magyarázatul bizonyára az ősembernek az a megfigyelése szolgál, hogy a test — bizonyos ideig — a halál után is fennmarad. Ebből az ősember következtette, hogy míg az ember él, a lélek a testben lakozik, amikor pedig ebből eltávozik, a test meghal. Az álomlátás nem kismértékben erősítette e felfogást. Az ősember álomképeit nemcsak élők, de holtak is benépesítették, akik eleven emberek módjára kapcsolódtak a cselekményekbe. Beszélgettek, vadászgattak, mulatoztak stb. Az ősember tehát abból Indult ki, hogy a lélek túléli a testet. Kezdetben feltételezte, hogy a világon mindennek van lelke, majd az ősi hinduk és az ókori egyiptomiak valláséra jellemző lélekvándorlásban hitt. Csak sokkal később alakult ki az a felfogás, hogy csupán az embernek van „lelke", bár a középkorban — főként Keleten — még az volt a hiedelem, hogy a nőnek nincs lelke, amit arra igyekeztek felhasználni, hogy ezzel a nő alacsonyabbrendűségét bizonyítsák. A halhatatlan lélekről vallott nézeteket, , az emberi természet kettősségéről szóié tant a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendszerek alacsony, önző osztályérdekeik szolgálatába állították. A tudomány pozdorjává zúzza a lélekről alkotott ezeket az elképzeléseket, melyeknek semmiféle reális alapja nincs. Az úgynevezett lelki tevékenység, mint pl. a gondolkodás, emlékezés, képzelőerő, a bánat, az öröm, a félelem, stb. az emberi agy működésének következménye. Ismeretes, hogy az agy egyes részeinek sérülései pszichikai zavarokkal járnak. Szecsenov és Pavlov megcáfolhatatlanul bebizonyították, hogy nincs semmiféle, az anyagtól független „lelki" jelenség, legfeljebb a mesék birodalmában- —szirt—