A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

Talán száz éve, vagy több is, hogy megesett ez a történet. Az emberek már régen elfelejtették és én sem tudnék róla, ha nagyapám el nem meséli. Valahol Gömörországban élt egy ember, akinek sokkal hosszabb volt a haja mint az esze. Együgyű Samunak hívták, de rá is szolgált a nevére, mert tenger bolondságot követett el életében. Egyízben eszébe vette, hogy b'órnadrágot varrat magának, mert mint mondotta, anynyira meghízott, hogy nem fér a saját bőrébe. Fogta hát a ba'tát, ment az istállóba és agyoncsapta a Riskát. Sírt-rítt szegény felesége, sajnálta egy szál tehénkéjét, de nem tehetett semmit, hogy is tehetett volna, hiszen megfenyegette Samu, mondván, hogy ha abba nem hagyja a pity engest, bizony megtáncoltatja hátán a balta nyelét. Az asszony hát idejében félrehúzódott és csak messziről nézte hogyan húzza le férjeura a boldogtalan Riska irháját. Múltak a napok és együgyű Samu annak rendje-módja szerint kicserezte a bőrt. Nem is lett volna semmi baj, ha a szűcsmester nem lakik a harmadik faluban. De az bizony ott szabdalta az irhát a harmadik határban. Samu elhatározta, hogy felkeresi, ha addig él is. Egy szép harmatos hajnalban felkerekedett, zsákba rakta a Fél, mint Samu a nadrágjától marhabőrt és indult. Früstök idejére be is kopogtatott a szűcsműhely ajtaján. — Mit hozott jóember? — kérdezte a mester. — Nem hoztam én semmi mást — felelte Samu — csak egy nadrágnak való irhát. Ihol ni! — teregette a szűcs orra alá Riska bőrét. A mester forgatta, tapogatta, végül megkérdezte. — Mikorra kell a nadrág? — Szeretném minél hamarabb felhúzni, mester uram — felelte Samu. — Ha jól megfizet, akár meg is várhatja — pislogott nagyokat a mester. — Áll az alku! — csapott a szűcs tenyerébe Samu. A mester nekilátott a dolognak és alkonyatra el is készült a nadrág. Samu leszámolta érte a pénzt és nyomban felhúzta a szemrevaló holmit. Оду érezte magát benne, mint egy kiskirály. Elköszönt a mestertől és illegve-billegve elindult hazafelé. De alig ért ki a falu határából, olyan ítéletidő kerekedett, hogy majd elntte a szél nadrágostul. Egy kis kerek erdőbe menekült. Leheveredett a lombok líd és azonnyomban elszunnyadt. Az átízott nadrág meg ezalatt jól megkemésyedett rajta. Tán éjfél is lehetett, mire 'elébredt. — Az áldóját, de elaludtam. — ugrott 'el Samu és ugyancsak szedte a lábát hazafelé. Az ám, de a kemény nadrág elkezdett •örögni. Samu elsápadt ijedtében és futásгак eredt. AZT hitte, hogy a Riska lelke üldözi. De minél jobban szaladt, annál ?rósebben zörgött a nadrág. Se holt, se :leven nem volt, mire hazaért. Mikor a feleségének elmesélte, hogy a nint járt, az asszonyt majd szétvetette a aevetés. Alig várta, hogy elpletykálhassa érjeura kalandját. Másnap már az egész 'alu a pörültj&rt Samun kacagott. A történetet azóta elfeledték, de a szó'ás-mondás megmaradt. Ma is azt mondják az ijedős emberről: Fél mint Samn a nadrágjától. D. Gy. BÁBI TIBOR Patak és forrás... (Folytatás az 5. oldalról) nyők, a tujafák tartották meg nyári színeiket. A meggazdagodott gabonakereskedő, az öreg Strasszer arisztokratákat majmoló fényűzéssel reidezkedett be az egykori nemesi birtokon. Barokk ízlésű kastélyt építtetett, nagy szolgasereget tartott, s végül hivalkodó pompával ide temettette magát a tujafák és fenyők árnyékába. Egyéniségében volt néhány megnyerő vonás; öreg béresek mindmáig úgy emlegetik, jó öregúr volt. Hiszen nem sok kellett ahhoz. Egy-két nagylelkű gesztus, néhány jó szó, s aki egész életében csak a fordítottját tapasztalta, holtig megemlegeti érte. Meg aztán az is igaz, hogy intézője és gazdatisztje gorombáskodott helyette. Az úrnőre még holtában sem szívesen gondolnak az emberek. Emléke elhomályosította a kedvelt öregurat is. Kár volt oda temettetnie magát párja mellé. Pr! Strasserke — így hívják azt a setétes zugot a fenyők alatt. Furcsa, régi hiedelmek izgatják a gyermekek képzeletét. Éjszaka állítólag ott kóborol nyugtalan árnyéka a vén fák között, bejárja a kastély folyósóit, huhog, mint az éjjeli baglyok és sir, akár a szél. A kis Zvolenszky Péterke világosított fel e különös dolgokról. Fene nagy dugőspuskával tekergett a parkban. így felfegyverkezve egész bátorságosan lépkedett, csak akkor szállt el a mersze, mikor engem megpillantott a fák között. Eleinte azt hitte, valami nappali csavargó kísértet lehetek, aztán meg azt gondolta, hogy biztosan zsivány vagyok. El is iramodott volna, szaladt is vagy húsz lépést előlem. Végül elszégyellte magát, hiszen puska van nála, az út is közel van — arra emberek járnak. Halálig pirulna, ha megtudnák, hogy megszaladt. Mikor látta, hogy nevetek meg integetek, már egészen megbátorodott. Megvárt, mitöbb, felém jött. Aztán annak rendje-módja szerint bemutatkoztunk. Végül úgy megbarátkoztunk, hogy mindpnfplp titkot plmnndtiink pnvmásnak. Még azt is bevallotta, hogy bizony fél az öreg Strasszernétól. Mondom neki: — Kár attól félned, nem tud az kijönni a fenyők alól. Hitetlenül néz rám. — Nem-e? — Nem bizony. — Hát honan tudja a bácsi? — Nem volt annak lelke, fiam. — Nem-e? — Nem bizony! — De nem idevaló, mit tud maga arról. — De bizony, idevaló vagyok én! — Hátha idevaló, akkor azt is tudja, hol a Zsivány kút. — Tudom én. — Jaj menjünk el oda! — Eltérünk a parktól, befordulunk a téli erdőbe. Bizony össze kell szedni minden apró emlékemet, hogy ráleljek az útra. Itt-ott ág reccsen talpunk alatt, olykor elkésett levél hull előnkbe az ösvényre. Baktatok, baktatunk, mintha csak tegnap jártam volna erre. Megismerem a vén fákat görcsös ágaikról, odvas törzsükről. Ni, itt a homokgödör is... a mogyoróbokrok is! Végre! — Na nézd. kis öreg, itt a Zsiványkút! Még sose jártál itt.. ? — Tavaly még kicsi voltam. Egyedül nem mertem ide jönni. Hátha még itt vannak a zsiványok az erdóben. Mosolyognom kell a komoly aggodalmakon. Valamikor magam is így rettegtem az erdőtől meg a kúttól. Azaz. hogy a kúttól! Egyszerű forrás volt — kristálytiszta, hüsvízű. Valamelyik erdőör beton kávát meg lépcsőt épített hozzá így lett kút belőle. A nevét meg úgy kapta, hogy itt fogták el az utolsó betyárt. Varga Mihályt. Nem is volt igazi betyár, csak szerencsétlen parasztember. aki végrehajtőt ölt felidulásában, aztán elbújdosott. A gyerek apróka még, nem tudja időben elhelyezni a zsiványtörténetet. Lehet, hogy tegnap volt, vagy tavaly. Ki tudja? Gyanakodva, bizonytalanul nézeget. — Mondja, bácsi, maga nem zsivány? — Na, ebadta, hát úgy nézek én ki! — Nem éppen. — Hát miből gondoltad? — Csak úgy. Megkaptam. Végül még én leszek a zsivány. Am a gyerek megbarátkozott velem. Talán azt se bánná, ha igazán zsivány lennék. Visszafelé még egyszer elballagunk a vén kastély mellett. A dodánykutató intézetet telepítették meg itt. Egykor fényes termeiben serény, komoly munka folyik. Nem hiszem, hogy Strasszerné. akárcsak éjjel is, látni kívánná, mi lett az egykori úri lakból. Hiába, az én pöttömnyi barátomnak nagy a képzelete! Mikor épp búcsúzni akarok tőle, megkérdi, hogy most már hová mennék. — A faluba. Bábra. — A Mélyúton ? — Arra. — Jaj, ne! A beomlott pincékbe manók" laknak. Hátha találkozik velünk. — Nem félek én azoktól. — Nem? — Nem, mert, nincsenek. Mikor én akkora voltam, mint te, dugóspuskával világgá kergettem őket. — Igazán ? — Igazán. Kezet rázunk. — A viszontlátásra. — Viszontlátásra. Beiramük a kapun dugóspuskáját maga után vonszolva, mintha kiskocsi lenne. Mosolygok, szomorú is vagyok. Akárcsak egykori magamat látnám. * * * Baktatok le a dombról — két meredek vályogfal közei. t. Ez volna itt a Mélyút - jobboldalt a bedőlt pincékkel, ahol a manók laknak. Jaj, mese meskete, be régen volt. A manók aze»* valahová másfelé költöztek, de в mélyút végén ottmaradt a falu — mintha mit se változott volna, mégis más, fiatalabb, szebb; mert a falvak sose vénülnek, csal: fiatalodnak. A falvak —; községek — olyanok, akár a fák: minden esztendőben új rügyet, lombot hajtanak - új fiakat, új nemzedéket.. (Folytatjuk)"