A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-31 / 22. szám

EON OTA AMIT MA MEGTEHETSZ, NE HALASZD HOLNAPRA! fiiért VÁLTSA KI KÖNYV SOR SJ ESYEIVEt A KÖNYVEKET ÉS NYEREMÉNYEKET JÖJJÖN MÍEIÖ88! Megígértük, hogy minden sorsjegyért könyvet kap ~ ígéretünket megtartjuk l iVe s&égyellí Kassán, e kelet-szlovákiai metropolisban akadtam össze vele a gépgyár mechanikai megmunkáló műhelyében. Szürke kezeslábasban, tűnődve álldogált, mintha a gépcsarnok beton padlózatából szökkent volna ki. Letelt a nap. Üj műszak kezdődött, s ő csak álldogált — fölébe ágaskodó olajos gépek közt, szürkére mázolt óriások közt, mintha egy volná közülök, — csak a szeme élt, tág, szürke, acélfényű szeme, mely mintha áthatolt volna a gépek fémtestén. Kissé palástolt, halk bűntudattal nevén szólítottam. Felriadt tűnődéséből, s felémfordult! — Igen, Martin Rajnec vagyok. Bemutatkoztam magam is. Kiderült, hogy régen ismerjük egymást. Ha nem is alaposan, a név s egy-egy írás csak megragadt emlékezetünkben. így nem a vadidegen emberek óvatosságával közeledtünk. Sokat és szívesen beszél magyarul, s olyan szépen mintha a magyar második anyanyelve volna. Jómagam is így vagyok a szlovákkal, így hát vegyesen, de zavartalanul elbeszélgetünk, hol a gyárról, hol az irodalomról. Nehéz visszaidézni ilyen beszélgetés részleteit. Csak nagy vonalakban rajzolom meg sorsát, s őt magát, ahogy megismertem. Kassa külvárosaiban serdült föl. Az egykori Poledniek-üzembe szeretett volna bejutni akár inasnak, akár egyszerű munkásnak, s még ez a vágya sem teljesülhetett. Ma, negyvenkét éves korában így emlékezik vissza pályafutására: A gépkocsi-vezető igazolvány megszerzése volt fiatalságom legnagyobb sikere. Egy garázsba akartam bejutni kocsimosónak. Az igazolvány megszerzése volt a feltétel. Az egész család, s még hat rokon minden megtakarított pénzét rááldoztam, hogy boldogulásomat segítsék. Hiába! Mire elvégeztem, egy állásnélküli mérnök kapta meg az áhított munkát. Mindegy! Értettem már a robbanó motorokiioz és az autóvezetéshez. Nekivághattam az életnek. I, testvér...! A katonaságnál is hasznát vettem. Képzelje el, a magyar hadseregbe vonultam be újoncnak ...! — Mondom, a magyar hadseregbe: — folytatta. — Még őrvezetői rangot is szereztem. Megvallom, nem voltam semmivel külömb, mint a többi tisztes. Fölfelé lapultam, lefelé rúgtam. És nem csak úgy képletesen. Sose felejtem el: — Egy nap gépkocsit javítottunk, beosztottam, egy pirospozsgás magyar legényke nemigen értette a dolgát. Már magam se tudom, hogy kapattam el magam annyira. Lehordtam, ahogy csak egy őrvezető lehordhat valakit, s még ezzel sem elégedtem meg. Dühömben térden rúgtam a fiút. Vigyázzban állt, mint a cövek, s nyílt, becsületes szeméből megeredt a könny — végigfolyt arcán, le szája szögletéig, s szinte zokongva ezt mondta: — Őrvezető úr, én autót csak úgy láttam, ha a kertek alatt az országúton száguldott el... Tudom nem a rúgás fájt a gyereknek, hanem a megaláztatás és a szörnyű tehetetlenség, hogy ezt a megaláztatást még vigyázban kell tűrnie. Akkor döbbentem rá, hogy van valami, ami mindennel felér, mindennel értékesebb, s a legmegalázóbb helyzetben is megnyilvánulhat: az ember: méltóság. Óh, hogy megszégyenültem akkor. Magamra döbbentem, magamra ismertem ... Ez már nem is egyszerű beszélgetés volt. Több annál: vallomás. Csak mélyen érző és gondolkodó emberek tudnak így megnyilatkozni. Míg beszélt, acélos fényű szeme meghomályosodott, könnyel áradt, s a könny lecsordult arcán, egészen szája szögletéig Kemény és erős férfiember sírt, előttem sírt hangtalanul, mint egykor a megrugdosodott közlegény. Benn ültünk már a műhelyvezető fülkéjében, s alkonyi árnyak borították el a gépcsarnok térségét, végignyaldosták a beton padlózatot s a fülke falait. Az olajos fémek elvesztették csillrfjásukat, csak az ő könynyekkel fényes orcája világolt a félhomályban. Szerettem volna vállára tenni á kezem, s biztató emberi szóval megnyugtatni: Testvér ne szégyelld a könnyeidet! És nem tettem, mert a felindulás megbénított és hallgatásra kényszerített. Most mondom, amit eimulasz-: tottam, most üzenem melsg emberi szóval: — Testvér, ne szégyelld a könnyeidet... Éles fények lobbanlak a gépcsarnokban. Erösebb lett az esztergapadok surrogása. A mennyezet alatt a nehéz terheket lóbáló emelődaru dübörgött. Martin már megnyugodott. Felindulása látszólag elmúlt, mégis rtt éreztem komoly, kissé fakó hangjában. — Kilöktek engem is a frontra. Ott voltam a Donnál azon az éjszakán, mikor tizenhétezer magyar legény hullott el. Elfeküdtek az anyaföldön mint a kivágott erdő. Két méter magas hullahegyeken át kapaszkodva, vértől iszamosan és a rémülettől borzongatva mentettem életemet. Ez volt az én iskolám. A nyomorúság, a háború, a mindennél iszonyúbb borzalmak. Azóta tudom, hogy nincs szenu'tb a békénél. Itt élek most, itt dolgozom. Mester vagyok a légkalapács-szerelő műhelyben. Azonfelül írogatok novellákat, karcolatokat és drámával próbálkozom. A rádió közvetítette egy hangjá-: tékomat. Azt mondják róla jó volt. Am érzem, hogy több kell. Most egy másik drámával próbálkozom. Ez lesz az én vizsgám. Érzem, ez dönti el sorsomat, Ha nem sikerül, á szakmában fogom továbbképezn: magamar. Az írás — ó, nem könnyű dolog! Ennyi erőfeszítéssel régen mérnök: diplomát szereznettem volna. Vallomásában fáradságot, kis keserűséget is érzek. Az irás bizony nem könnyű. Mégis azt mondom: ne csüggedjen, ne kösse elhatá-l rozását az éppen következő, egyetlen mű sikeréhez, mert minden mű vizsga. írjon, mert talpig ember, proletár, s ilyenekben nő, terebélyesedik egy szebb világ, egy szép Kurőa pa... Most is látom öt. Szürke kezeslábasban álldogál, tűnődik. Egy nap kilép a műhely homályából, odaáll az éles rivaldafénybe, s az emberek fölfigyelnek. Kicsoda ez? Ki ez az ember ? író. Proletár! Mit hozott? Okos, hű proletárszívét:;.! BÁBI TIBOR iíShUSlOVtHSKf AERDUMF repülőgépein gyorsan és kényelmesen utazik BRATISLAVÁBÓL . Prágába .... Kassára .... Eperjesre . • . ismét a i Utazási idői 10 perc . 65 perc . 70 perg A repülőjegy ára. . . . 132— Kcs . . , ISO— Kcs , . , 150— Kcs ....... 120— Kcs 11