A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-24 / 21. szám

SELLYEI JÓZSEF: Állatok bőgtek, nyerítettek, mekegtek és röfögtek a meleg nap alatt. Felhődarabos volt az ég, akár valami kődarabokkal behintett egyszerű mező. A tarka ég alatt volt a nagy falu, közvetlen mellette az a pázsit, amin a vásárokat szokták megtartani. Korlátokkal elkerített helyek mutatták, hogy mekkora területen keresse a keresnivalóját, aki tehenet vagy más szarvasmarhát akar venni. Külön helyre kellett a korlátok közé bevezetni a lovakat. Ugyancsak külön megjelölt hely volt a malacokkal teli ládák számára. A korláton belül folyt a vásár. Mint valami színházban a redezők, úgy viselkedtek a vásárbérlők, amikor a vásárra jövőket ide-oda rendelgették; a borjas teheneket elkülönítették a meddőktől, a betöretlen csikókat az igáslovaktól. A lovas rész terült el legtovábbra. Ide-oda forgatva, kusza rendetlenségben álltak a szekerek, némelyik előtt ott állt az igavonója, csak éppen a belső istrángja volt kiakasztva a lónak. Ha a gazdája akarta, csak beakasztotta, és máris indulhatott, hogy meghajszolja nyugtalankedvű állatját. Másoknak a lova ki volt fogva a kocsi elől, oda volt kötve a saroglyához, onnan ette a takarmányt. Ropogtatta a 16 a száraz herét. Néha beleült valami nyugtalanság attól, hogy nincsen egyedül vagy csak a párjával, ahogy az istállóban szokott lenni. Amikor ilyen ösztön hullott a lóba, a többiek nyerítésétől vagy rugdalózásától, olyankor hirtelen beletúrt a lucernába, aztán fölszegte a fejét és elnyeritette magát. A gazdája a kocsi elején motozott vagy ült. Várta a vevőket, az eladni való állatja toprongos cégére volt. Néha fölkelt, odament a lóhoz, megveregette a nyakát, hízelgő szavakat mondott neki, hogy megnyugtassa. Az egyik helyen kilenc szekér kerítésében vagy húsz méter hosszú tér alakult a lovak között. Mintha készakarva hagyták volna, hogy legyen hol fölhajtani a lovakat, mert a vevő rendszerint kíváncsi a 16 menésére, futására. Egy székért saroglyájához szürke kanca volt kötve. Pörgekalapos legény ült mellette a saroglyán, a 16 gondviselője, istene, gazdája. Két gumiköpenyes, botos kereskedősember állt meg a szürke kanca mellett. Nézték a lovat jobbról, balról; közben németül beszélgettek. Még nem szóltak semmit a 16 gazdájához. Az egyikük - a szeplős, aranyfogas, vörös ember - vastag botjával ráütött a 16 hátuljára, ahogy nézegette. A ló fölijedt, földobta a farát és hátrarúgott. Nem talált el senkit a rúgása, mert a kereskedők oldalt álltak, és mint akik várták a ló elevenségét, félreugráltak. A legény, aki eddig közömbösen nézte őket, most leszólt a kocsiról. - Hogy hívják az urat?! A szeplős odarecsegte válaszul: - Maga az eladója ennek a lónak? Mintha ezzel azt ls kimondta volna, hogy 6 csak a 16 gazdájával áll szóba. - Én vagyok a gazdája — 1

húzta ki magát a legény, szinte dicsekedve, hogy ezzel is nagyobb tekintélyt szerezzen a szép állatnak. - No, a maga neve rajta van a passzuson. Az enyém csak akkor lesz rajta, ha átiratom. Az én nevem nem tartozik az alkuhoz, csak a magáé — feleselt szaporán a szeplős. A parasztemberek a közelből mind odafigyeltek, tudták, hogy a legény csak azért szólt, hogy lekösse a kereskedőket. - De nem alkuról van szó — szólt a legény. - Hát miről? Nem eladó ez az állat? - Ez eladó. - Hót akkor mit akar? - Ne üsse a kancámat azzal a vastag bottal, amíg nem is tudom, hogy vevő volna ró! A két gumiköpenyeges erre megint németül kezdett gagyogni: A szeplős közeledett. - Hát vevő vagyok. - Akkor jól van, - Mennyit kér érte? - Csak kétezret. A szeplős ránézett, mintha meg akarná ijeszteni grimaszos arcával, ahogyan a gyereket szokták - Ezért a koporsóért kér kétezret? Az ócsórlásra még jobban kihúzta magát a parasztlegény. - Ha van az úrnak kétezer koronója, hát még koporsónak is megéri azt a pénzt. Beleférne az úr, a feje még ki is lóghatna a farka alatt. A szeplős könnyen vette a szót: — Vicces ember maga, koma. A legény visszavonult, elhelyezkedett a saroglyán. A köpenyesek németül beszéltek. Végül kiszólt a szeplős abból a másik világból. — De enged az árából? — Módjával talán azt is lehet - felelt a legény nembánomsággal, hogy egyetlen szava se legyen kínálás, rrtert mindig kevesebbet lehet kapni egy kínált állatért. — Akkor futtassa meg. A legény lekászálódott. Amíg eloldozta a ló kötelékét, addig a szeplős fölemelte a kanca inas hátsó lábát, a patáját vizsgálgatta. Ahogy leengedte a patát, leesett a botja, és rálépett a 16. A szeplős próbálta kirángatni a lába alól, de hiába. A legény meg sem mozdult. Tudta, hogy megmozdíthatná a lovát, akkor szabaddá válna a hot, de miért segítsen, hiszen a jószívűség is azt mutatná, hogy kínálja a lovát. A szeplős mérgelődött tehetetlenségében. A sok rángatásra és szólongatásra a kanca végül fölemelte a lábát, a kereskedő kihúzhatta a botot. Akkor a legény hátracurlkkolta a lovat, cuppantott egyet, és szaladni kezdett vele a szekerek között a húszméteres közön. A tér végén megfordultak és viszszajöttek a szekérhez. Azután a legény olyan nemtörődömséggel kötötte vissza a lovat, mintha nem is volnának vevői, csupán a maga mulattatására futtatta volna a lovat. Megturkálta előtte a takarmányt, végigsimogatta a hátát, mögéje került, fölemelte a hátsó lábát. Mindezt ~azért csinálta, hogy a kupecek lássák a 16 szelídségét, engedelmességét. De rájuk se nézett, mintha mindent csak kedvtelésből csinálna. Végül újból megszólalt a szeplős: — Tizenhatszázra mit szólna ? — Nem ár érte — mondta a legény a 16 farkát huzigálva. — Tizenhétre? — Alkudni akarnak? — fordult velük szembe. A szeplős csípősen recsegett: — Maga azt hiszi, hogy csak úgy a levegőbe beszélek? Talán csak azért vagyok Itt, hogy magát mulattassam? Meg akarom venni a lovát! Tudja meg! A legény megjuhászodott. — No, ötven koronát kiengedek. — Tartsa idefelé a markát! Akkor már egymással szemben álltak, kinyújtott tenyerekkel, a szokásos alkuállásban. Emberek is gyülekeztek köréjük, gyűrűt formáltak és figyelmesen pislogtak. — Ezerkilencszózhuszonöt — mondta a szeplős erősen belevágva a legény tenyerébe, de a maga kezét rögtön elhúzta. — Ezerkilencczázhuszonöt — mondta a legény, és balkezével elkapta a kupec tenyerét, jobbjával pedig nagyot sújtott bele. A szeplős vidáman elnevette magát, mint valami gyerek, akinek tréfát mondanak. — No, mit nevet? — Ez dátum! — Nemigen van miből engedni — védte magát a legény, nehogy nevetségessé váljon. — De ez olyan dátum, amelyik a legcsunyább emlék az életemben. Akkor nősültem meg. Hát ilyen számon nem állok meg. — Arról nem tehetek, hogy az úr nős. — Maga nem az? Még legény vagyok, i