A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-10 / 19. szám

A szerkesztőbizottság naponta megnézi a rajzokat és a modelleket A divatlap rajzolója és fényképésze munka b közben f Így lesz valóság a divatlapban közölt rajzból Hogyan készülnek a szovjet divatlapok? A Szovjetunió divattervezőinek rengeteg dolguk akad. A hatalmas birodalom minden részéből elárasztják őket tanácskérő levelekkél; falvak, városok, ipartelepek aszszonyai-lányai érdeklödnek az új divat iránt, vagy kérnek tanácsot egy-egy hasznos ruhadarab elkészítéséhez. A divatlap szerkesztőségében tervezők, szerkesztők, fényképészek, rajzolók igye-keznek kielégíteni a sok-sok kérdezösködöt, s úgy állítják össze a divatlapokat, hogy azokból minden évszakban minden korú és minden foglalkozású nő okuJJiassgn, s. megkaphassa a neki szóló feleletet. A legújabb divatmodelleken kiváló divatszakértők dolgoznak. Tehetségüknek tág tere nyílik itt, hogy a legújabb műanyagokat is ízlésesen és tetszetősen alkalmazzák. Természetesen a valódi gyapjú, a selyem s a vászon is sokféle változatban áll a rendelkezésükre. A szerkesztőségi megbeszélések mindig nagyon tanulságosak. Sok vita, tárgyalás és művészi igyekezet eredménye egy-egy új divatlap. A szerkesztők figyelme mindenre kiterjed, mindenből juttatniok kell mindenkinek, ami nem kis feladat, hiszen mikor az arhangelszki nők még bundában és hócipőben járnak, Tbilisziben már virágba borulnak a mandulafák... A divatlapok szerkesztői szoros kapcsolatban állnak külföldi kollégáikkal is, hogy a divat minden változásáról azonnal beszámolhassanctfc olvasóiknak. Mert bizony a szovjet nők haladnak a divattal, s mint arról nery egyszer meggyőződhettünk, nagyon értenek hozzá, hogy mindig a nekik legmegfelelőbb anyagokat és modelleket válasszák ki. (Z.) odaküldeni, aki nem teremtettézi össze csupa jóakaratbői • az öngyilkosjelöltet. Meg is kezdi a mondókáját: — Ne féljen, nem azért jöttem, hogy eljárást indítsunk. Senkinek se mondjuk meg. de nekünk tudni kell, miért követte el ezt az ostobaságot. Nem is kíváncsiságból kérdezzük, hátha segíteni is tudunk. Ilona lengyint. — Segíteni ... Tizenhárom éve élek egy férfivel, két gyerekünk van. Iskolások. Nem tudunk törvényesen egybekerülni, mert az első asszony nem akar válni. Hát csak ezért. A rendőr nem szól. Feláll és kotorászni kezd zsebeiben. Tapogatja a nadrágot, hátső, belső és mellső zsebeket, mindenféle rejteket, már ahová a íériíak elraktároznak, eldugdosnak minden felesleget és zseblyukasztó holmit. Aztán a homlokára üt, kiált és az aktatáskájából kihalász egy újságot. — Talán már az újságba is kiírtak. Még ez hiányzott. A rendőr odamutat egy hasábra, pár soros hírre. — Máma jelent meg — mondja. Hona olvassa, szemébe könny szökik. Olvassa még egyszer, és két kézzel rázza meg a rendőr kezét. — Köszönöm, köszönöm — csuklik a hangja, aztán ráveti magát az ágyra és görcsösen, szívből sir. A rendőr már nem Irkafirkál semmit, összehajtogatja az újságot, és csendesen elmegy. Csak annyi volt az újságban, hogy törvényjavaslat van a házassági törvény harmincadik paragrafusának a kiegészítéséről. Negyedik szakasz lesz belőle. Hogy paplrházasság esetén fel lehet bontani a köteléket az ártatlan fél beleegyezése nélkül, ha a társadalom érdeke úgy kívánja. Micsoda boldogság tud belopakodni egy jődszagú, vattafelhős kórházi szobába. És Vllibald? Szörnyű csend lett benne. Döbbentő csend és ájult öntudat. A szobákban sirl, dermedt üresség, porral belepett asztalkák, tikkadt levegő. Belenéz a tükörbe. Nem tud megválni tőle, farkasszemet néz vele. S látja, figyeli, hogy a- tükörbe görnyedő lompos, dereshajú ember valamit motyog, torz fintort láttat, és egyszerre csak lejéhez kap. betakarja tenyerével arcát. Kiszabadult belőle az őslény, a vigyorgó, a dúvad! Megnevetteti, megríkatja, megszónokoltatja a magára meredő, szürke félelemmel teli, önmagát szörnyű kíváncsisággal boncolgató férfit. Senki sincs otthon, a csalid a nagymaminál. A maradék akarat, az - ész csücske hideg józansággal, suttogva állapítja meg: — Megőrültem, meghibbantam . . . ! S az őrült annyi vigyorral megnyugtatja: — De csak én látom, csak én tudom. Majd eltitkolom. Úgy fogok mindenkivel beszélhi, mint azelőtt. Kalapot emelek, mosolygok, közhelyeket mondogatok, hogy senki semmit észre ne vegyen. Ha aztán egyedül maradok, ideéllok majd a tükör elé, mindig csak ide és kedvemre dáridózhatok a szilaj, hatalmas, vérbe, gyilkolásba fúló mételyemmel. . . Mindent csak titkon, csendben, ne hogy kényszerzubbonyba, ketreces ágyba dugjanak bolondul őszinte bolondok közé. Én leszek a legravaszabb bolond! . . . Hah!. .. Micsoda kéjes, jó ez az őrültség, a tűzzuhatag, kiszabadul, csillagba repül az eldugott, lekussolt Én! — Haha, haha, hihi!... Az ember tetteti magét, csinálja a nagyhőst, a szívtelent. Pedig valami' bent mindig rág, rág mindent kirág, mindent kizabál. Butítottam magam: elhervadt, megholt, megdöglött a lelkiismeret, és Itt van ni, nő, mint a gaz, egészen elborított. Belémköltözött a szemérmetlen: velem eszik, velem hál és orromra fricskáz, ha nevetek. Ha jő íalatot rágok, rakásba körém ülnek falszlnü, penészzöld gyerekek. Ha mozibj sietek fürge lábbal, előttem cammog a vízzel telt nehéz lábán. Ordítok. Iszom, zabálok. Hiába ... 19