A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-26 / 17. szám

munkás a kövesdi erdőben, s most lehet vagy ötvenhárom éves. Mikor megkérdem, hogy sokat dolgozott-e, büszkén válaszol: — Szeretném azt a fát együtt látni, amit itt kivágtam! — és széles, csontos kezével körbe mutat a nagy erdőn. — Az erdőnek csak egy orvossága van, a balta meg a fürész! — jegyzi meg Sztruhár Pali bácsi is, de többen letromfolják: — Hát a Dóna! Ott, vagy hatvan-hetven éve még szántóföldek voltak — az öregek még arattak rajta —, s most olyan szál tölgyek állnak, hogy öröm nézni. Azt is iü-Csemete ültetök Tdutßuidiii ertlon tették, úgy szórták rá a makkot, mint a búzát. — Hiszen majd meglátjuk — békül mosolyogva Pali bácsi. Aztán gondosan eloltja cigarettáját, véget vet a vitának: — No, mozogjunk, emberek, mert elszokunk a munkától! A ledöntött tölgyfatönköket rendezik. Hordódongának meg bányafának való. Ötenhatan belekapaszkodnak egy-egy rönkbe, és nagy hórukkozással cipelik egy rakásra, hogy utat készítsenek a teherautónak, ami majd az állomásra szállítja. Két csendes, erős lovacska is legelész mellettük: ezekkel húzatják ide távolabbról a nehéz tögyfákat. A másik csoport fát ültet: többségben asszonyok és lányok. Ketten dolgoznak egymás mellett, az egyik mélyen belenyomja az erdei ásót az elkészített, kikapált talajba, a másik meg beleállítja a fiatal csemetét. A fő'erdész figyelmét semmi sem kerüli el, még a legkisebb hibát is észreveszi. Tört magyarsággal magyaráz, mutogat, kézbeveszi az ásót, de senkisem nevet rajta, minden szavát komolyan veszik. Szlovák ember a főerdész, alig négy éve van itt, de az emberek tekintetéből, beszédéből látom, hogy megszerették, mert őszinte és becsületes. Tud az emberek nyélvén. Elbeszélget velük otthoni gondjaikról is. Szinte majdnem mindenkit névről ismer. — Hidegre fordult az idő, főerdész úr — mondja Sztruhár Józsi bácsi. — Hidegre. — De nem tudja miért? — Nem. — Én megmondom. Azért, mért Virágzik a kökény. Tudja, pár éve már megfigyeltem, hogy mikor a kökény Virágzik, akkor három-négy napig kutyálkodik az idö. A főerdész csak mosolyog. — Hogy maga milyen jós tehetség, Józsi bácsi! Az egyik fának az ágai közé egy csokor Sárga virág van illesztve. — Csak nem maga szedte — kérdem a csendes beszédű Sotkovszky Feri bácsit, aki az ültetés helyét jelöli ki hántott fehér karókkal. — A, dehogy — szabadkozik. — Az aszszonyok szeretik az ilyen cifraságot. — Mi a virág neve? — lstenkesztyü. Érdekes. Pedig nincsen semmi kesztyű formája; megnézem jobban, hát közönséges kankaJin. Az erdőben több helyen kerítések húzódnak végig. — Ez mire jó? — kérdem a föerdészt. — A vadak ellen, hogy le ne rágják a friss csemetéket. Sok vad él itten: óz, nyúl, vaddisznó, szarvas ... Különösen télen szeretik megdézsmálni az ültetvényt. Megyünk hazafelé a kanyargós erdei úton. Meg-megállunk. A fóerdész ide is, oda is bekukkant. Megnézzük a régi ültetvényeket, a faiskolát, hol az apró csemeték nyújtózkodnak a nap felé. A föld száraz, porhanyós. — Eső kellene — sóhajt a főerdész és feltekint a fehér bárányfelhős égre, akárcsak a szántóföldeken vetés után a parasztember. OZSVALD ÁRPÁD Betka — a csendes lovacska is segít HTöbb mint 200 hektár a garamkövesdi •*• erdő, de mégsem érezheted magad benne elhagyottnak, magányosnak, ftt is, ott is szorgos embercsoportokra bukkansz. Bajtaiak, lelédiek, helembaiak és kövesdiek dolgoznak itt; csemetét ültetnek, kapálnak és szállítják az ősszel ölberakott fát. Éppen úgy, mint a határban, a földeken, vagy a domboldalon, a szőlőben, az erdőben is állandó munka folyik. — Gyenge az erdő talaja — mondja Butas Antal főerdész. — A felszabadulás előtt az egész erdő az esztergomi káptalané volt. Rablógazdálkodást folytattak. Vágtak, de nem ültettek, hagyták, hogy töröl nőjön az új hajtás. — Mi lett az eredménye? — Ilyen satnya, görbe fák! — mutat egy erdőrészre. — Ez még tüzelőnek is alig fizetődik ki. — Hogyan akarják megjavítani a talajt? — Borókát, hársat, cseresnyét és tölgy facsemetéket ültetünk az irtásokra és a ritkásabb helyekre. A boróka bírja a mostoha talajt, a hárs, cseresnye meg a tölgy pedig bő almot ad, maga trágyázza a földet. Az idősebb dolgozók csak mosolyognalf' az ültetésen, s a fejüket csóválják. — Soha nem ültettek itten, kérem, oszt mégis megnőtt az erdő! — mondja Sztruhár Józsi bácsi, aki gyermekkora óta szezon-6 Nlehéz a tölgyfa-rönk