A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-11 / 2. szám

Könyvespolc Juhász Gyu'e.: ÖRÖKSÉG Ilyen találó címet még soha nem kapott könyv: Örökség. És soha ilyen mostohán nem bántak örökséggel, mint Juhász Gyula ránk maradt írásaival, örökségünkkel. Ma, amikor kezünkbe vesszük Juhász Gyulának Péter László, a kitűnő Juhász-kutató által összeállított két kötetnyi prózai válogatását, a régi adósságból törlesztőnk egy keveset. Juhász Gyula, a najy „pusztába kiáltó" itt szólal meg- először igazán. Itt mondja el Orbán Gergelyen, Katona Józsefen, Kossuthon, Dózsán és Adyn keresztül: Én nem mulattatónak jöttem és nem kitartott széptevőnek. Bennem a századok elhantolt zokogása próbálta az eget dorömbözni, de lenyomtak a főidre, hogy elnyeljen itt az alföldi homok ..." Juhász Gyulában nem csak kö'döi, de prózaírói akarás is volt. És ma, amikor végre sor kerül publicisztikai munkásságának a felmérésére, összegyűjtésére, nehéz megállapítani, hogy mint költő, vagy mint publicista volt-e nagyobb. Irt mindent, amit csak egy fiatal tudós és költő írhatott: vezércikket, tárcát, fejcikket és riportot — vagy ha kell, hát koiumnás tudósítást a havi búcsúról. Belekiabálja a tunya, elpuhult, vagy elfásult vidéki polgárok fülébe: nézzétek, itt vagyok, ezt csináltam, még élek, de engem is eltemethetnének, inert Írásom annyi, mint a pusztába kiáltott szó, amely elhangzik. de meg nem halija senki. Ezek a cikkek többnyire a Szeged és Vidéke hasábjain, vidéki lapban jelentek meg, így eleve ki volt rájuk mondva az ítélet, a halál. Juhász Gyula. írásai nem találták meg azt a közönséget, melyhez szólott. Ha ugyan Szeged a húszas évek plején jelentett is némi szabadabb gondolkodást, a mezőgazdasági iparosodása révén pezsgőbb, kulturáltabb életet, mégsem volt elegendő arra, hogy az ott kialakulófélben lévő új szellem az egész ország területére kihasson. írásai többnyire egy-két oldalnyi terjedelműek, mégis felérnek egy-egy tanulmány értékével. Terjedelmesebb munkát csak Tömprkény Istvánról írt. Hogy írásai ilyen rövidek az bizonyára a lap korlátozott terjedelmének tudható be. Tudatosan művelte az évfordulókra írt megemlékezéseket. Vörösmarty intésének szellemében: „A múltat tiszteld a jelenben és tarsd a jövőnek" — újból és újból felvet egy-egy nevet, amely már-már a feledés poros tárházába kerül. Kitűnően ismeri a hazai és a világirodalmat és történelmet. Ugyanolyan könnyedséggel ír Nietzschéről, mint Csokonairól, Tolsztojról vagy Spartacusról, aszerint, hogy mit tart fontosabbnak, szükségesebbnek, hogy rajtuk keresztül a mát juttassa eszünkbe, a ma hibáit is pellengérre állíthassa. Nem azonosítja magát kora irodalomtörténészeinek nézetével: „Csokonai korát meglehetősen hamis világításban mutatja be a mi hol dogmatikus, hol tudománytalan irodalomtört.énetirásunk" — állapítja meg. Nem fé! a következményektől: az agyonhallgatta lástól. sőt a bíróság elé citálástól sem. Dózsát, Kossuthot, Gorkijt idézi, s ennek mind jelentősege van. Ébresztget, felnyitja az emberek szemét, hogy lássa meg végre a vakságban élő magyarság: kik az igazi vezetői; kik azok, akiknek szobrot kell állítani örök emlékezésül. Juhász Gyulának van mondanivalója. Ügy szólván minden kortársáról ír, legyen az író, költő, tartozzon a művészet bármelyik ágához. Ir Szabó Dezsőről, Kaffka Margitról, Rippl-Rónairól, Babitsról, a művészvilág nagyjairól: Beethovenről, Bartókról, Rembrandtról, Ibsenről, Chaplinről és a Magyar Bizáncról, hol olyan szavakat vág nemcsak a magyar közvélemény, de a hivatalos vezetők szemébe is, amit nem lehet arcpirulás nélkül olvasni: „Dulovics Árpádnak szobra van a Balaton mellett, de Kossuth Lajosnak még nincs szobra Magyarország fővárosában, és nincsen szobra az országban Madách Imrének és nincsen szobra Bolyainak, akinek lángesze Euklidesz és Einstein mellett világít örök időkre, és nincsen szobra Vajda Jánosnak, a legnagyobb költőink egyikének, de Dulovics Árpádnak szobra van a Balaton partján, mert Dulovics Árpád él, és mert Dulovics Árpád közéleti tényező és tekintély .. . Hol van ma Petőfi bátorsága, Ady hite, hol van ma az a fórum, ahonnan az igazság hangja szól felénk?... Kegyelmes urak alázatos szolgájává akarják tenni az egész közéletet, az egész közvéleményt, de én hiszek és remélek abban a magyar lélekben, amely az élve eltemetett Tbonuzobában, a tüzes trónon ülő Dózsa Györgyben és a vérpad lépcsőjén daloló Hajnőcziban ragyogott és lobogott, hogy az öntudat és önérzet' föltámadása, a magyar lélek integritása, amely nélkül hiába jönne el a régi ország, ha a régi virtus végképpen kiveszne erről a földről." Ezt a Juhász Gyulát, aki ily erővel, enynyi bátorsággal tudott írni, még nem fedezték fel a nagyközönség számára. Tökéletesen igaza volt, mikor azt írta: „A mi irodalom-történetirásunk hol dogmatikus, hol pedig tudománytalan'. Shöpflin ezt írja róla: „Kevéshúrú költő. Teljesen paszszív.v szenvedésre teremtett lélek, akinek természetes levegője a halk búsorigás". Szerb Antal is rövid négy sorral intézi el a költőt. Pintér azt mondja: „... ez a valóságtól menekülő lélek nyelvének sajátos zenéjével és szavainak sötét árnyalatú színpompájávai ragadja meg a lelket ..." Hát hol voltak ezek a kritikusok, mikor az előbb idézett sorokat írta Juhász Gyula? Strucc-politikával, a figyelerribevevés homokjába takarták fejüket, és csak a költő magárahagyatoltságának fájdalmas kiáltásait bírálgatták, osztályozták. Külön fejezetet érdemel tanulmányainak Szegeddel és a szegedi emberekkel foglalkozó része. Fáradhatatlan kutatója Szeged kulturális hagyományainak. Dugovics Andrástól kezdve Dózsa, Kossuth, Petőfi Zoltán, Tömörkény, Móra, Gárdonyi elevenednek meg tolla alatt. Károlyi Lajosról, a fiatalon elhunyt szegedi festőről irt, aki elindult felkeresni Jasna Polnajába Tolsztojt, akinek műveit olvasta. Gulácsy Lajosról ír, akit Nagyváradon ismert meg, és aki ugyancsak az idegszanatóriumnak volt a lakója, mint ő. Adyról csaknem minden esztendőben megemlékezett. Az Orbán ielke és a Tékozló fiú című önéletrajzi kisregényein kívül magába foglalja még a könyv Tömörkény Istvánról irt monográfiáját is. (Először 1941-ben jelent meg Ortytay Gyula előszavával, nagyon kevés példányszámban. Még napjainkig is ez a legjobb Tömörkény-tanulmány). A könyv ízelítőt ad JuhááZ szarkasztikus, kissé fanyar ízű humorából. A Szakállszárító című aforizma-gyűjteményben van mosoly, szellemesség, igazság, de a mélyén mindegyiknek ott érezni Juhász Gyula fájdalmas, meg nem értett hangját. „Juhász egy kicsit mellözöttnek érezte magát — említi Szabó Lőrinc a Válaszban — és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek több derűt, mint írónak több és erösebb hivatástudat jutott volna osztályrészül." Hogy Juhász Gyulában nem volt elég erős hivatástudat? Több, mint kortácsai bármelyikében! Szabó Lőrinc elfelejti, hogy a fennálló társadalmi rend sohasem biztosíthatta és nem is biztosította volna Juhász Gyulának a derűs életet ugyanúgy, mint ahogy nem biztosította fiatal tanítványának, József Attilának sem. Az igaz, hogy vágyott a szeretet, s az emberek után; vágyott a nagyvárosi zajló élet után. S hogy a sors, vagy nevezzük nevén: a hatalmi rendszer éppen ezt tagadta meg tőle, összetört magányosságában. A polgári történetírók, hogy halálának valódi okát leplezzék, a legkülönfélébb módon igyekeztek, és sajnos igyekeznek még ma is (Féja Géza) bizonygatni Juhász apjától örökölt idegbaját, sőt kétes értékű bizonyítványokkal, s alaptalan rágalmakkal beszennyezni a halott költő emlékét (Eörsi Júlia). Versein, publicisztikai munkásságán ez azonban mit sem változtat. Hangja, akárcsak a gordonkáé: mély, lelkeket rendítő. S" ami a legérdekesebb Juhász életében, tanulmányai, megemlékezései, mintha teljes' ellentétei lennének a költő Juhásznak. Itt tud harcolni, tud lelkesedni, és tud egy új világ eljövetelében hinni, remélni, ítéletei még ilyen újságcikk erejéig ható írásaiban is meglepően idötáliók. Csodálatra méltó munkásságának sokoldalúsága. Politikai cikkei is éppúgy tele vannak' irodalomkritikai megállapításokkal, mint irodalomkritikája politikával. Természetesen a botlásoktól, ideig-óráig tartó idegen befolyástól ő sem mentes. Sakszor róják fel hibájául, hogy Nietzsche az ideálja. De nem veszik észre, hogy Nietzscheben nem az Übermensch fogalmát megteremtő, hanem az egész emberiség magasabbfokú életéért küzdő filozófust látja. E megtévesztő kettősség — kétségtelenül benne rejlik a nagy gondolkodó filozófiájában, nem csoda hát, ha a kereső, kutató Juhászt bizonyos időre megejti. A könyv szinte lépésről lépésre visszatükrözi Juhász Gyula eszmei fejlődésé^ nek szakaszait. Aki 1910—15-ben még a polgárságban látja a megtartó erőt, 1919-ben már így kiált fel; „Nem engedjük a forradalom vívmányait!" Elsőnek üdvözli Magyarországon az októberi forradalmat, és elsőnek látja meg, hogy „Kerenszkij a háborút jelenti, Lenin ... pedig a békét," Hogy menriyire nem ismerték Juhász Gyulát, az csak most látszik meg igazán, mikor végre sor kerül a Juhász-hagyaték kiadására. Sőt még a most megjelenő monográfiák (Kispéter András) rész-tanulínányok sem kielégítők. Csak a költőről szólnak, mellőzik újságírói, közírói tevékenységét, amely nélkül Juhász Gyulát, a» embert, az írót, a politikust kisebbítjük, veszítjük el. Sajnos, úgy látszik, Juhász Gyula írás» még ma is mostohagyerek. Könyvpiacunkon fehér hollóként jelenik meg egy-egy példány ebből a kitűnő válogatásból. Pedig Juhász Gyula prózája — Péter László igényes válogatásában és előszavával, bőséges szómagyarázattal ellátva — joggal tarthat számot nagyobb érdeklődésre. GYÜRE LAJOS 16