A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-19 / 16. szám

T I I ] Közel negyedévszázada annak, hogy a Csehszlovák könyvpiacon először jelent meg J. R. Vávra i könyve, az Ahmed éhezik. A szerző, az észak-afrikai fran-i cia gyarmatbirodalom jó ismerője, éles tollal és színesen írja meg I a gyarmatosítók kegyetlenkedéseit és a bennszülött arabok elkeseredett védekezését. Bemutat-I ja Massu tábornok ejtőernyőseinek embertelen elődjeit, és a ma-i gyár olvasó, aki e napokban, Soós | István fordításában, kézhez kap-i ja majd a könyv magyar kiadását, összehansolíthatja a,z imperializmus mai és tegnapi elnyomó módszerelt. i i /Árdögök! — üvöltötte Jacquemgnd ^ őrmester „Az öt cimborához" című csapszék sűrű, poshadt levegőjébe. A részeg agy zavaros félhomályából kirobbanó ordítással egyidejűleg kemény ökle oly vad erővel zuhant a csupasz asztal deszkájára, hogy az előtte álló pohárból kilöttyent a vörösbor, és pirosra festette a sújtó kezet. Az asztal körül üldögélő néhány újonc igen jól mulatott a Szürke farkas meséin, ahogy az őrmestert elnevezték. Lopva összenéztek, mert már tegnapról ismerték a sergeant természetét. Jacquemond őrmester mögött pedig a délvidéki, sivatagi erődítményekben eltöltött húsz esztendő kemény iskolája állott, ahol a nap izzó sugarai alatt az őrületig felforralt agyvelő a boros üvegek fenekén, a részegség tébolyában keres megnyugvást. A vén légionista kerekre tágult szeme bárgyú, kihívó tekintettel bolyongott az asztal körül. — Hogy is volt csak azokkal a kutyákkal, mon sergeant? — kérdezte az átalellenben ülő légionista, aki csak a múlt héten került ide, Biskrába a bateni helyőrségből. — Kutya volt az öregapád! — mordult rá dühösen a deresfejű őrmester. A lámpa felé emelte poharát, aztán torkába öntötte a tartalmát. — Vacak poloskák vagytok mind! Az a tetves Marseille rázott ki benneteket qanajos bundájából, hogy itt a pályaudvart őrizzétek! Ennél megvetőbb jelző nem is telt volna az őrmestertől, aki valaha, elmúlt életének homályos őskorában, vasutas volt, Valamennyien tudták, hogy a részeg roppant élvezetet talál a vaskos qorombasáqokban, és hoqy a trágár kifejezések csak egv hosszabb mese elmaradhatatlan bevezető részét képezik. Az asztalon nyugvó súlyos ököl ujjai szétnyíltak. Dühös fény lobbant a tétova szemekben. — Nem kellett volna megdöqölniük, ha kutváik lettek volna, mint nekünk . .. Erre már az asztal körül ülők tudták, hogy az őrmester a khanefiszi kutak melletti vérengzésről beszél, ahol az öccse is ottveszett. A vérfürdő emléke méa most is megborzongatta a gyengébb idegzetű újoncokat. — Azelőtt, amíg a Bel Abbés-i főparancsnokság meg nem tiltotta — folytatta Jacquemond őrmester, aki szinte hízott, hogy a zöldfülűk a többi asztaloktól is feléje fordultak —, minden helyőrségben voltak idomított berber vérebeink, „szlugik".,. Ezek az ördögi tuaregek, ha a feiünkre pályáznak, seqítségül hívják az időt... Valahol, fél kilométerre a tábortól, befúrják magukat a homokdunyha alá, és minél közelebb érnek az őrséghez, annál lassabban mozognak.. . Egy perc alatt egy-két centimétert senki sem vesz észre, és mégis egy éjszaka elegendő ahhoz, 'hogy virradat előtt egyetlen villámgyors metszéssel elvágják a torkotokat"... A vén légionista hörpintett a rubinvörös borból, és elhúzta a száját, mintha az emlékek véréből ivott volna. — A szlugik és a jól betanított tevék megérzik a tuareg ördögöket és felébresztik a tábort, de azok a szamarak a Sidi bel Abbés-i kisdedővóban egyáltalán semmit sem tudnak a Szaharáról!... Az őrmester felvette a pipáját az asztalról és a zsebeiben kotorászott, a dohányzacskóját kereste, ez volt az ünnepélyes kezdet minden meséjéhez. Az újoncok akaratlanul is megrázkódtak, mert a kikészített bőrön felismerték egy női mell bimbóját. — Tlemceni asszony volt, és még nem tudott bánni a késsel, csak a fülemet szúrta át — magyarázta az őrmester vigyorogva —, de akkoriban még nem járt arra vonat Fes felé, és a ringyók sem mászkáltak utánunk a kocsmákba... — és ujjával a lebuj egyik zugára mutatott, ahol néhány nőszemély üldögélt. Közvetlenül az asztaluk mellett, a csapos pultja alatt egy berondított gyékényszőnyegen néhány berber ült a földön, csendesen iszoqatták a fodormenta-teát, narqiléjüket szívták és hallgatagon triktrakot játszottak. Az asztal mögött egy szakállas arcból kivillogő, szűrés szempár szegeződött az őrmester hátára, a petróleumlámpa gyér viláaossáqa nem árulta.el az arc életkorát. Az ittas légionista hangja újra túlharsoqta a kocsma zsivaját. — Mikor kilencszáztizenkettőben Fiúig ellen vonultunk, a Mzil falu alatti hegyszorosban a khelufok törzse állta utunkat. Estefelé történt a doloq. Az összes beduin lövészek közül, akik csak úgy pumpálták' belénk az ólmot, a legveszettebbül az út mellett álló első házból tüzeltek ránk. amelv éppen a bíró háza volt. Visszavonultunk ebből az átkozott fészekből egy mély árok mögé. Aztán odahoztunk tizenkét kutvát. Tudtuk, hogy a tuareq disznók előbb-utóbb kidugják orrukat az ólból, és hoav éjjel a sziklák fedezete alatt odakúsznak a táborunkhoz. hoav elmetsszék a torkunkat. Ronavokba csavartuk a kutyák pofáját és várakoztunk. A kiéhezett kutvák csak hajnaltájt szimatolták meg a sziklák között lopakodó ellenséqet. Kiszabadítottuk a kutyák orrát. és elenaedtük őket... Az őrmester ivott eqvet és vihogott. — Ahmed Dzseled. a bíró volt az első. Két véreb vetette rá magát, a két legkedvesebb kutyám. Ügy széjjeltépték, mint a rongyot, arra sem jutott ideje, hoqy Allahot kiáltson! Megint röhögött. A férfi, akinek szúrós, fekete szeme már egy órája a részeg őrmester hátát nézte, a szavak hallatára mélyen lehajtotta a fejét, úgyhogy homloka a gyékényt érintette. Szemében kialudt a fény. Keze reszketett mocskos humuszának bő ujjai alatt. Egy darabig még ott ült, tudomást sem véve a külvilágról. Arcán, amelyet a lámpa pislogó világánál alig lehetett kivenni, úgy vonaglottak a ráncok, mint a kukacok. — Allah hatalma végtelen... — dörmöqte ősz szakállába. Valaki belépett a kocsmaajtón, és árnvéka eltakarta a helyet, ahol az ismeretlen hajlongott. Mire újból odahullt a Sénv, a ayékény már üres volt. Az őrmester régi emlékei között kotorászott. Elmeséli, hogy a „bled"-ben, egy kicsiny szaharai erdőcskében, a tademeti síkságon egyszer olyan forró nyarat éltek át, hogy a vérebek megvesztek, és méq mielőtt lepuffanthatták volna őket, összeharapdálták a hadnagyot, aki azután néhány nap múlva tajtékozó szájjal levetette magát az erőd magas faláról... — Azóta nem tarthatunk kutyákat. Vége! — szólt bánatosan az őrmester, és ezzel befejezte a kutyahistóriát. A falon a schwarzwaldi ingaóra elütötte a tízet. A vén légionista nehézkesen feltápászkodott. Vele együtt a többiek is kiléptek az utcára. Ott szótlanul tiszteleatek. és eav néptelen, szűk utcácskán elindultak a pályaudvar felé. Az őrmester előtt meqlehetősen hosszú út állott, eaészen Biskra új negvedének a széléia. ahol a naav kertek kerítése möaött álló aabonaraktár falához tapasztott kis házikóban volt a szállása, a halfafűvel benőtt sztvepo szélén, nem messze a sidi-okbai orszáqúttól. Jacquemond egyenes tartással lépkedett. Az utcácskában még néhol fény szivárgott ki a zsaluoáterek mögül, és halk zene csendült. Imitt-amott eav-eay árnyék mutatkozott a füaaönv möaött, aztán újra eltűnt. Minél közelebb ért a kertekhez, annál kevesebb járókelő akadt az útjába. Az altiszt sarkantyúja szabályos ütemben penaett. Aztán eav mélv útra tért. amelvből a datolvaoálmák koronáinak sűrű sötétséae elűzte a házakat ezüstös fénvben fürdető holdvilágot. Szabályos lépteinek zaját — melvek a hosszú évtizedek menetelései alatt beideqződött ütemben, keménven csattoatak a kövezeten — most letompította az út pora. Jacquemond. akinek a szeme a telihold kápráztató fénye után még nem szokta meg a sötétséget. 18