A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-19 / 16. szám

A vitézi szék áldása és a kisezüst meg a nagyezüst helyett, sanyarú gyermekkorának emlékeit és a háborúban szerzett tüdőbaját vitte fel magával Budapestre Derkovits Gyula, a müvészetimádó szombathelyi asztaloslegény. A Képzőművészeti Akadémia kapui zárva maradnak előtte, s Igy ezerkilencszáztizennyolc végén a Kernstok Károly vezetése alatt működő Képzőművészeti Szabad-Iskolába iratkozik be. Ott sajátltja el a festészet alapismereteit. Ott éli át a Magyar Tanácsköztársaság feledhetetlen napjait! A forradalom leverése után Ultz Béla Kernstok Károly, Czóbel Béla, Pór Bertalan, Nemes Lampert József és még jónéhány haladó szellemű és baloldali képzőművész, a fehérterror elől külföldre menekülnek. Velük tart Derkovits Gyula is. Bécsben köt ki, ott él és nyomorog. A régi császárváros múzeumaiban, meg a bécsi kávéházak müvészasztalainál folyó vitákban tanulja tovább a festészet csínját-bínját. Derkovits Gyula, ez a szegény asztaloslegényből lett nagy magyar művész elsajátította a haladó magyar festészet minden fortélyét, s mindezt az emigrációban továbbfejlesztette. Leszűrte a háború utáni Európa művészeti próbálkozásainak tanulságait, s belőlük — ám főleg a német expresszionizmusból kiindulva — egy sajátos realizmust teremtett magának. Proletár humanista mondanivalójának olyan kifejezési módot talált, amelyben a gondolat és a megoldás egyenrangúak, és amelyet nem lehet a régi realizmus mércéjével mérni és megítélni. Első képén erős Kernstok és Szőnyi (színek!) hatások lelhetők fel, ám az emigrációban egyre inkább függetleníti' magát a budapesti befolyásoktól és egyre inkább a német expreszszlonizmusban találja meg a követendő utat. Hosszú keresések után, vívódás és önkínzás árán végül is eiljut az expresszionizmus sajátságos vállfájához. Mint egykoron Marx és Engels a fejetetejéről lábára állították a hégeíl dialektikát, úgy formálta Derkovits Gyula is saját forradalmi materializmusának képére az idealista világnézettel kacérkodó expresszionizmust, amellyel aztán emberi és festői hivatását mondja el. Derkovits Gyula két arcvonalon vívta harcát: nemcsak a neki legmegfelelőbb művészi formáért küzdött, hanem képeinek pártos tartalmáért is, művészi jövőjének e fontos zálogáért. A kor azonban igen megnehezítette a festő harcát. A nélkülözések és betegségei •mellett nem tudja feledni a múltat. Fel-felfáj benne tizenkilenc — megfesti a vérbefojtott Magyar Tanácsköztársaság emlékét, a Halottsiratót (1924). A fehérterror íehérlovas Horthy Miklós úri Magyarországnak nem kellett a forradalmár festő. Derkovits egészségét az éhség lassan aláássa: tűdőbaja egyre nagyobb méreteket ölt, és gyomorbetegsége is mind súlyosabbá válik. Ám mégis győz benne a kommunista ember optimizmusa, az élet igénlése, egy új győzedelmes forradalomba vetett hite. Ekkortájt (1928) alkotja meg pompás fametszetsorozatát, a Dózsa lázadás apotheozisát, az „1514"-et. Műveiben most már nyoma sincsen a pesszimizmusnak. bár képei a felületes szemlélőnek — az ezüstszürke és acélkék színek miatt az első pillantásra komornak és reménytelennek látszanak. Mégsem azok! A szürkék és kékek a küzdő magyar proletariátus kemény életét jellemzik. És a halk rózsaszínekben felvillan a művész optimizmusa is! Abban a korban, amikor számtalan művésztársa behódol a rezsimet kiszolgáló naturalizmusnak, vagypedig balga, látszatforradalmárként, embertorzltó izmusok cselédje lesz, eset-A Dózsa lázadás fametszet-sorozatának harmadik lapja Festő a város peremén DERKOVITS GYULA EMLÉKÉNEK Hajókovács leg az önmagában felépített elefántcsonttoronyba menekül, akkor vállal Derkovits Gyula szolidaritást a külvárosok szegényeivel, a város peremén élő, és a tőkés rendet döngető proletariátussal, és végső fokon a magyar kommunisták illegális pártjával. Művészetét a nagy harc szolgálatába állítja. Témáit sem keresi a festőiesség szempontjából. Táj, csendélet, akt — csak addig érdeklik őt, amíg alkotásaiban társadalmi funkciójuk lehet, amíg szervesen beletartoznak a műbe, melyben a forma csak kifejezője a gondolatnak. A magyar proletárfestő nem esztetizál, mindenütt az aktuális mondanivaló kinyilatkoztatására törekszik, a mához szól a holnapért. Magas művészi igényeket kielégítve, mély osztálygyűlölettel örökíti meg képein a magyar fasizmus támaszait, a csendőrt (Ablak, 1930), az eljövendő keretlegényt (Halárus 1930), az egész embertelen kort (Terror 1930, Kivégzés 1934). A proletár humanizmustól áthatva „Gorkiji enciklopédikussággal" festi meg a Horthy-terror alatt élő és ez ellen küzdő magyar proletariátust — az egész korabeli magyar valóságot. (Három nemzedék. 1932, Hajókovács, 1932, Hídépítők, 1932 . . .) önarckép Derkovits Gyula életmüve a magyar művészet haladó hagyományainak szerves részévé vált. ő maga pedig példaképünk, akárcsak fiatalabb kortársa, József Attila, a költő. Származásuk és sorsuk, valamint világnézeti kiállásuk a magyar munkásosztály harcos társaivá, a kommunista jövő fundamentum-építőivé, a szebb magyar holnap traverz hordozóivá tette őket. Mindketten a város peremén élő proletárok testvérei voltak, és ezért nem véletlen, hogy a Horthy-terror legnehezebb napjaiban Derkovits Gyula Dózsa fametszetei és József Attila versei, mint valami forradalmi, lelkesítő röpiratok hatottak a magyar dolgozókra, és csak természetes, hogy a nemzeti és „keresztény" kurzus Európa e két kiváló művészét éhhalálra ítélte. Az sem véletlen, hogy Derkovits Hídépítőinek ezüstje visszatükröződik József Attila Téli éjszakájában, és hogy érett stílusuk korában mindketten eljutottak egy újfajta realizmus megteremtéséig, s Igy a szocialista realizmus edőfutárjaivá váltak — József Attila a költészetben, Derkovits Gyula pedig a magyar piktúrában. BARSI IMRE