A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-22 / 12. szám

Mírják Jancsi egyre jobban furcsálta igyekezetemet: — Minek megy le a bányába? Ügyse lát ott semmit, csak ácsolatot, csillét meg. szénporos embereket. . — Épp azt akarom látni. — Nem valami nagy élvezet. Vagy három esztendeje magam is lent jártam. Mikor a kas süllyedni kezdett velünk, azt hittem a föld szaladt el alólam. Gyomrom felszorult a mellembe, szédültem. Az akna falaiból vlz csordult fejünkre. Odalenn meg úgy éreztem magam mint valami patkányfogóban. — Majd megtapasztalom én is. — Jobb lett volna, ha ma a nagyolvasztóhoz megyünk. Az ls van olyan érdekes mint a bánya. — Holnap, Jancsikám! A petrwaldl kocsmánál elmaradt tőlem. — Ha nem soká tart, megvárom. — Nem tudom meddig maradok lenn. Inkább ne várj. Elkeseredve elballagott. Megsértettem szakmai önérzetét, mert többre tartottam a bányát. Nem sejthettem, hogy ilyen érzések is élnek benne. Most már tudom, hogy ez a -világ legtermészetesebb dolga. Aki sokéig egy szakmában dolgozik, vagy nagyon megunja, vagy nagyon megszereti. Akkor meg azt hiszi nincs annál szebb a világon. Pedig, Jancsi házasodni akar, s ha megteszi, otthon telepedik meg, úgy sose lesz belőle elégedetett ember, mert aki így megszerette a munkáját, asszony kedvéért se felejti el. Csakhogy ez a Jancsi dolga, s ő maga döntsön sorsa felett. Holnap majd megnézem vele a nagyolvasztót, hadd lássam ezt a csudát is. Most mindenképpen a bányába kell menni, ne hogy elszalasszam az alkalmat. Az igazgatóságon jóképű, szőke fiatalember fogad. — Tyrala Josef bányamérnök vagyok. Maga az a szerkesztő, aki le akar szállni a bányába? — Én lennék. — Csakhogy . .. — Talán alkalmatlan időben jöttem? — Dehogy. Hanem a ruhája. Na semmi, adok magának gúnyát. Csakhamar az öltözőkben találjuk magunkat. Néhány perc alatt más emberekké vedlettünk. Munkába valő, sötét bányászruha van rajtunk, fejünkön kemény sisak, lábunkon ma- gasszárú gumicsizma. így felszerelve elindultunk. Útközben vékony nyelű apró fokost nyomott a kezembe. — Ez mire valő lenne? — kérdeztem. — Hűséges, jó szerszám. Olyan tapogató féle. Ha nem hisz az ember a vágat mennyezetének, s fél, hogy a fejére omlik, ezzel kocogtatja meg. A hang megmondja, biztonságos-e a járás odalenn vagy sem. Mielőtt beszállunk a kasba lámpát és gázálarcot ls szerzünk. — Nemigen szokott előfordulni, de megeshet, hogy gázra bukkanunk. Volt-e katona? — Voltam. — Akkor tud vele bánni — mutat kísérőm a bádoqdobozba rejtett álarcra. A lámpát meg így ni, ezzel a csavarral kell meggyújtani. Megfogadom a tanácsát. Csakhamar éles fénysugár lövell kl a lámpa üvege mögül, s neklvágódik a szénporral szennyezett falaknak. Itt ez a homályosan megvilágított helyiség az akna bejárata. Halk motorbúgás és csillecsörömpölés ostromolja fülünket. A csillék valahol egy másik aknabejáraton bukkannak fel szénnel megrakodva. Ha kiürültek, a tolató mozdony idelöki, a kas meg újra a föld alé szállítja őket. Sötét kezeslábasba bújtatott, fejkendős asszony, s egy szótlan férfi végzi itt a munkát. Tologatják, lökik a csilléket. A íal-A tárnában ba épített hangszóróbői olykor figyelmeztetések vagy utasítások hangzanak. Kísérőm odalép a hangszőróhoz, mely alatt aprő fekete gomb csillog. Csak be kell nyomni, s a hangszőrő azonnal mikrofonná változik. — Tyrala és társa. Leszállunk — harsog a mérnök hangja. Aztán halkan kattan a kapcsoló. Csakhamar visszafelel a szolgálatos ügyelő. — Tlz perc múlva. A csillecsőrömpölésben, motorzűgásban alig észlelem az idő múlását. Megint felharsan az ügyelő hangja. — Tyrala és társa, beszállhatnak. A kas bizony barátságtalan hely. Cseh elnevezése talán sokkal találóbb. Klec (kalitka) — így mondják a cseh bányászok s igazuk van. Két hosszabb fala lyukacsos vaslemez. Köztük csak annyi szabad térség van, hogy egy csille hosszában elférjen benne. A két szűkebb fal helyén két nyílás tátong, hogy a csillék ki-be gürdülhessenek. Csakhamar süllyedni kezdünk. Ha lámpáink nem világítanák meg az aknák meztelen falait, nem ls észlelnénk a mozgást. Talán száz másodpercig tartott az út. Odalenn mintha rugalmas ütközők fékezték volna le gyors mozgásunkat. A kas néhány másodpercig föl-le hintázott, mlg végül megállapodott •jgyvonalban a keskenyvágányú sínpárral. — Másodpercenként hat métert süllyedtünk. Mpst több mint hatszáz méterre vagyunk a fSK színe alatt. Ez a harmadik emelet — mondja Tyrala elvtárs. Mikor kiszállunk a kasbői, erős légáram csapja meg az arcom. — Itt ezen a vágaton friss levegőt hajtunk be egész a tárnáig, azon átvonul, s mire beszennyeződik, a szomszédos vágaton, mely ezzel párhuzamosan fut, a szellőztető aknához áramlik, — magyaráz újra kísérőm. Nincs pontos elképzelésem a földalatti utakról, de érzem a hátamba kapaszkodó légáramot. Mintha friss szél fújdogálna, s mintha nem is a föld alatt lennénk, hanem valahol egy szellős tavaszi réten, csak a nap és a tér hiányzik. A két lámpa fénye talán ötven méternyi útszakaszt világit meg a sötéten tátongó vájatban. Fejünk felett és kétoldalt poros, régi ácsolat feszül. A bányamérnök elöl baktat fokosát sétapálcaként használva. Jőkedve van, s valami ismeretlen népdalt fütyörész. Helyenként az ácsolat gerendái megroppantak. Itt ott megáll, fokosával megkocogtatja a tört gerenda után nyomuló meztelen palaréteget. — Na semmi, mehetünk — buzdít, 's tovább lépkedünk a végtelennek tünő földalatti folyosón. — Ha itthagynám, egyedül sose találna ki. Több száz kilométer hosszú vágatok szelik keresztül-kasul a hegyet. Vannak olyan régi vágatok is, hogy én se ismerem ki magam bennük, csak a legöregebb bányászok — mondja a mérnök két nóta közt. — Hanem itt jobbra térünk. Erősen lejtő, nehéz faajtóval elválasztott folyosóba jutunk. A mennyezet egyre alacsonyabbra ereszkedik fejünk felett. Lámpám fényköre üldögélő, idős emberen állapodik meg. — Zdarbuh! — üdvözöl bennünket a hagyományos bányászköszöntéssel. — Hogy van Dobos bácsi? — kérdi vidáman a mérnök, s mellételepszik a pontonra, mely nem egyéb, mint egy csőnakszerű vás alkotmány. Ha működik, acélkötél vontatja ideoda a vágatban és bányafát szállít a tárnában dolgozóknak. — Üldögélek. A tárna bejárata tele van fával, hát pihentetem magam is, a pontonokat is — felel az öreg. Továbbmegyünk a pontont vontató kötéllel egyirányban. Csakhamar újabb nehéz faajtóra bukkanunk. Mögötte ácsolatnak szánt gerendák torlaszolják el az utat. Kúszva átvergődünk a fával leszűkített vágaton, s aztán megtorpanunk a tárnabejáratnál. Talán huszonöt miénkhez hasonlő lámpa függ az alacsony mennyezet alatt. Feszülő izmú, görnyedt emberek dolgoznak az egész tárna hosszában. A falból kivájt szenet hányják az örökké mozgó szállító szalagra. Valahol a tárna végén csillékbe ömlik. Egyenlőre, csak a sürü szénporban mozgó, elmosódott alakokat látom. A hatalmas széndarabok olykor komoran megcsillognak a rájuk hulló fényben. A mérnök már jól elöl jár. Térden vagy hason kúszvá követem. A szén helyenként egészen eltorlaszolja utamat, mégis folyvást mennem kell, kúsznom kell, hogy ne akadályozzam az embereket nehéz munkájukban. Ha most itt valamelyik mellett megállnák jegyzetfüzettel a kezemben, azt hiszem végtelenül nevetségessé tenném magamat. Szerencsémre a bányászruha és a sisak tökéletesen elrejti újságíró voltomat. A mérnököt mindnyájan ismerik. Harsány, „zdafbuhhal" üdvözlik, s bennem is talán valami új alkalmazottat látnak. Az elpattant, tört bányafák láttán furcsa szorongás vesz erőt rajtam. Fokosommal megkocogtatom a fejem fölött csüngő mennyezetet. Ügy érzem maaam, mintha Valami őskori állat, valami roppant hüllő hasa alatt vergődnék. Idegeimben szinte érzem a föld gyomrában feszülő nyomásokat. Ha egyedül maradnék itt, talán rémült kiáltozásba kezdenék.v Csak néhány pillanatig tart e furcsa idegállapot. Hirtelen nagy megnyugvás és biztonságérzet árad el bennem. Hiszen itt mindenütt emberek vannak, emberek. Hallom, hogy motoznak, neszelnek. Hallom 19 BÁBI TIBOR: A Ludvik-bánya bejárata