A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-22 / 12. szám

ENDRE BB / • • • /• Párizsi emlek Á szakszervezetek megbízottai másfél hónapja alkudoztak a gyár vezetőivel. Ha kihirdetik a sztrájkot, megtakarított pénzem talán két-három hónapra elég. Ez nyugtalanított. Szombaton az a hír járta: megegyeznek. Hétfőn hajnalban a Metrón hallottam: mégsem sikerült. Reggel a szakszervezet vezetői a minisztériumba mentek. Nem fogadták őket. Alig egy óra múlva a Renault-gyár összes részleqében szünetelt a munka. A kapukat bezárták a rendőrök. Letakarítottam a gépemet, kiballagtam a mosdóba. A zuhany alatt egy présmunkás az igazgatóságot szidta. Hangosan, jókedvűen. Az emberek mosolyogtak. Tekintetük kihegyesedett. Az udvaron sütött a tavaszi nap. Egy vállas, fiatal igazgató lejött beszélni a munkásokkal. Á bádoggal fedett kerékpár-qarázs előtt, a vita hevében meglökött egy esztergályost. — Ez nem való. monsieur Velger — mondta fogatlan szájával a vén Pierre. — Tiltja a francia etikett. Monsieur Velger erős ember volt. Négyen alig tudják ráültetni a drótból font papírgyűjtő kosárra. Meggyújtották alatta a hulladékot. A rendörök kergették szét az embereket. Aztán nem bántottak senkit. Komor arccal járkáltak az udvaron. Gumibotjaikat markolászták. A motozófülkék előtt egy zsemleszínű kutyával szórakoztak a munkások. — Diki, hopp! — kiáltották. — Llgrik az igazgató! A kutya felugrott a levegőbe, aztán játékosan hempergett a betonon. A bélyeqzöórák mellett leültem a lépcsőre. Szívtam a ciqarettákat. Az exenter műhely udvarán forradalmi Indulókat énekeltek a lányok. — Sok az agitátor — szólt mellettem egy rendőrtiszt. A társa bólintott. Tekintetét körbefuttatta a nyugtalan tömeqen, majd sokáig engem nézett. Elvittem arcáról a szememet. A magas kéménvek felett úszó felhőcsoportot néztem. Akkor továbbmentek. Később a vén Pierre és még vagy tíz bizalmi a rendőrtiszthez ment. Kérték, hogy engedjék haza a munkásokat. A rendőrtiszt udvarias volt. — Nem tehetem — mondta. — Ha parancs érkezik, azonnal megnyitom a kapukat. Eqv takaritóasszony szitkozódni kezdett, rázta a rácsot. A közelben álló emberek odasereg-Jettek. Vad kiabálás kezdődött. A riadóautókrő! rendörök ugráltak le. Felsorakoztak a kapu előtt. Rövid vezényszóra levették vállukról a karabélyt. A munkások szitkozódva hátráltak vissza az udvarra. Aztán meqszólaltak a hangszórók: Kérek mindenkit, vegyék fel a munkát. A munkások zúgni kezdtek. Néhány kődarab betörte a rádiószoba, üvegablakát. Eqy nyurga tömítéskészítő tüzoltólétrát támasztott az igazgatósági épület homlokzatához, felkúszott rajta. Vörös zászlót szirt a tartőcsöbe. Emlékszem az arcára. Néhány órával később mellettem halt meg. Alig száz méternyire a Diadalívtől. De akkor még nem gondolt erre senki. Rendörosztaqok érkeztek a kapuk elé. Megerősítették a láncot. — Baj lesz — mondtam Pierre-nek. — Nem lesz baj — felelt az öreg. — Ma egymillió ember tüntet Párizsban. Mink is ott leszünk. — Ha elfognak — válaszoltam idegesen —», kiutasítanak Franciaországból. — Meqtörténhet — bólintott az öreg. Meqqvűitotta a szájacsücskén lógó cigarettát. — Az is. hogv ülünk eavrkét hónapot. — De. hát ez nevetséges' — mondtam. — Miért nem dolqozunk? Különben sem vagyok kommunista! Piern» feltápászkodott mellőlem, leporolta a nadrágját. — Majd elmondod a rendőröknek — mosolygott furcsán. — Mondd el, hogy nem politizálsz, és elegendőnek tartod a béredet. Azzal otthagyott. Hír érkezett. A C-kapunál megtámadták a munkások a rendőrüket. A rendőrség fegyvert használ. Nem volt igaz. Pierre telefonon beszélt az öntömühely párttitkárával. A tüntetés egy óra múlva kezdődik. A rendőrfőnök íqératet tett, hogy megnyittatja a kapukat. Az öntömunkások fegyelmezetten várakoznak. A városban általános a sztrájk. Bezárták az üzleteket is. Pierre fölment a rádiószobába. Hangszórón át beszélt a nyugtalankodó emberekhez. Nehéz volt őket lecsillapítani. Zászlókat bontottak. Vörös selyemzászlókat. Az irodák előtt a trikolórt, közepén a lotharingiai kettőskereszttel. A szerelőcsarnokban hangosan énekelték az Internacionalét. Az irodák bejárójánál, végig a lépcsőkön a Marseillaise-t. A zsemleszínű kutya fáradtan hevert a bé-' lyegzőóra •tövében. — Diki, hopp! — kiáltották a fiatal mun-" káslányok. Nevettek. — Ugrik az igazgató. Hopp, burzsuj! A kutya rágcsálta a kockacukrot. Fényes szemmel lihegett, mint aki már megtette a kötelességét. Később a rendőrtiszt a kapuhoz kérette a szakszervezeti titkárokat. Amint kiléptek a kapun, letartóztatta őket. Pierre fölemelt kézzel intett nyugalmat a kapu környékán álló munkásoknak. — Maga kicsoda? — kérdezte a tiszt. — A Kommunista Párt alapszervi titkára vagyok. — Melyik részlegnél? — A IX. számú forgácsolóban. Pierre-t az autóba tuszkolták. Ä vasrácson át láttam. Megbolydult a tömeg. Egy lány tüzet dobott a paraffinos kádakba. Fekete füst csapott az égre. Az emberek ládaszám hordták a bronzperselyeket, elkészült csapágyakat. Záporként zúdították a rendőrökre. Egy megvadult sofőr súlyos vontatókocsival a kapunak rohant. Könnyű páncélkocsik érkeztek. Csendőralakulatok. A szerszámkiadó üvegezett irodájába menekültem. — Minek ez a szörnyűség? — kérdeztem. — A végén agyonlőnek mindannyiunkat. Dolgozni kell. Ez a munkás sorsa. A sovány, ráncosképű szerszámkiadó egy mikrométerrel játszott. Nyugodt ujakkal csavarqatta. — A tiszt még fiatal, ostobaságot csinált — válaszolta. — Nemsokára visszahozzák a vezetőket. A tömeg már az utcán van. Félnek. így is történt. A vezetőket személyautón hozták be az ud-' var közepére. Pierre beszélt. Néma csöndben hallgatták. Pár szóval kérte őket. ne üljenek fel a provokátoroknak. — A C-kapunál elindultak az elvtársak — mondta. — A víztorony mögött csatlakozunk hozzájuk. A szerszámkiadó ajtajából hallgattam öt. Mikor befejezte a beszédét, intett nekem. Oqy tettem, mint aki nem látja. Akkor odajött. Megfogta a karomat. — Velünk jössz — mosolygott. Ingattam a fejemet. — Nem kockáztatom a bőrömet — válaszoltam. — A tartózkodási engedélyemre azt Írták, nem vehetek részt semmiféle tüntetésen. Az arcomat fürkészte. — Nem bújhatsz et — szólt aztán. A nélkülözés mindenütt felkeres. Patkányt is láttam már éhezni. Egyetlen szó nélkül hagytam ott. Rendörök állítottak meg a kapunál. — Csak a csoporttal együtt mehet — mond-' ták. — A kijelölt útvonalon. Nem lehet össze-? gabalyltani a rendet. Velük mentem. Jobbról-balröl asszonyok karoltak belém. Ez idegesített. A víztoronynál csatlakoztunk az öntöde munkásaihoz. Lassú menetben, hangos nótázással vonultunk a rendőrsorfal között a város felé. Nem laktam messze a Bastille-től. Mikor áthaladtunk a téren és bekanyarodtunk a rue de Rivolira, elhatároztam, hogy a St. Pauf templomnál búcsút mondok a kiabáló tömegnek. Mert akkor már kiabáltak. A kormányt szidták, az alacsony béreket, az állandóan növekvő árakat. A sütömunkások péklapátokat cipeltek vállaikon. — Sovány kakas a -gall kakas! — kiáltozták kórusban. — Urak híznak a francia búzán! Az én csoportom a rendőröket qúnyolta. Coca-cola legényeknek, vastagnyakú zsoldosoknak nevezte őket. A rendörök mozdulatlanul álltak. Rövid qéppisztoly csillant pelerinük alatt. A St. Paul kéttornyú temploma előtt léptem ki a sorból. A gyümölcsárusok bódéi felé indultam. Még a járda előtt egy acélsisakos tiszt ragadta meg a vállamat. — Itt lakom a rue Dormaissonne-ban — mondtam Ijedten. — Nem lázítunk! Maradj csak a szemünk előtt — mutogatta fogát a tiszt, mint harapni készülő farkas. Visszakergetett. Pierre mellé kerültem. Zászlót adott a kezembe. Nem mertem tiltakozni. Megmarkoltam a hosszú rudat. A boulevard Sebastopolon katonák álltak sorfalat. Pirosképű parasztfiúk. Nevetgéltek. Láthatóan tetszett nekik a felvonulás. A Champs Elysées-n kármin köpenyes szpáhi lovasok adták az őrséqet. Kezükben meztelen kard. Ahoqy közeledtünk az Etoile-hoz. mind sü-" rűbben láttam páncélautókat. A gépfegyvereknél rohamcsendörök ültek. Átadtam a vörös zászlót egy esztergályosnak. — Nehéz már — magyaráztam. Pierre hallqatott. A sugárút végén rádióskocsi várt bennünket. Megszólalt a hangszóró: a belügyminiszter egyetlen pártnak se-m engedélyézi a beszédek megtartását. A munkások térjenek otthonaikba. A tömeg csattogó zászlók alatt beözönlött a térre. A Diadalív szigetként emelkedett felettünk. Valahol egy csoport énekelni kezdett. Néhány pillanat múlva mindenütt zengett az Internacionálé. Máig sem tudom, hogyan kezdődött a verekedés. Villanó kardokra emlékszem. Vérre. Füstbombákra. Égő páncélautókra. Puskatusok recs-' csenésére. Meg tűzoltókra. Megalázó emlék. Ezer és ezer tűzoltó vastag sugárban lőtte ránk a vizet. Sárosan hemperegtünk a betonon. Hátunkon csizmák tapostak. Dolgozott a gumibot A rabomobilok tátott szája nyelte a munkásokat. Sötét volt, mikor egy mellékutcában meg-' álltunk Pierrel. Meqsimította csapzott ősz haját. A qázláng fényénél láttam, vérzik a feje. Egy kapu alól emberek fiqvelmeztettek: vigyázzunk. igazoltatnak a városban. Hívtak a lakásukba, szárítkozzunk meg. Mentem volna, fáztam nagyon, de Pierre azt felelte: köszöni, nem lakik messzire. Otthon már nyuotalankodnak. Fent a sarkon kerékpáros rendörök álltak. Ellenkező irányba indultunk. Zegzugos utcákon át vezetett Pierre. Ismerte a környéket. 16