A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-22 / 12. szám

Bárány Veronika tizenhétéves ragyogó aslányszeme mostanában nyugtalan ál­noktól megzavart kéklő titokká vált. Ott illt az áprilisi sugaraktól aranyozott va­:árnap délelőtti utcán, s lelke a férfi mént közéjük hullatott szavaitól muzsi­cált, mint egy régi zenélő óra. - Eljön? - követelt bizonyosságot ágytól perzselő ajakkal Schmidt Ottó. - Igen — suttogták alázatos megadás­iak de mégis asszonyi diadallal a kislány zájának szelíd ívei. - Pont ötkor - röppent még utána. Bárány Veronika már be is fordult az igyik mellékutca szegénységbe süppedt lázsorai közé. Egy hónappal ezelőtt ismerkedett meg feronika Schmidt Ottóval, ezzel a nem ippen fiatal, de annál tapasztaltabb mér­lökkel. A szoknyavadász legényember lyakorlott szeme azonnal észrevette a ány nem mindennapos szépségét. S ami­:or közelférkőzött a kislány szegénység illen lázadozó lelkéhez, tudta, hogy győ­;elme biztos. „Pont ötkor", muzsikált a lány fülébe, mikor belépett az ételgőzös konyhába. Anyja, ez a tizenkét gyerek szájától íervasztott asszony főzött ott egyedül, :sak az apróbb gyermekek ügyetlen kész­égeskedésétől segítve. Veronika kurta köszöntést röppentett ida, és sietett, hogy szekrényébe zárja nutatós, de olcsó tavaszi kabátját. Neki, i család büszkeségének, a szép diáklány­iak, az a fényűzése is megvolt, hogy :ülön szekrénnyel s külön vasággyal ren­lelkezett. Igaz, csak a konyhában. De lem kellett osztoznia senkivel, míg a öbbiek esténkint közelharcot folytattak I fekvőhelyekért. Egy nagy, hatalmas szobából s egy conyháből állott Bárányék lakása. S eb­ien a két helyiségben tizennégy ember ilt... Bárányék szegények voltak. Bá­ány András kőműves hiába volt a szakma egkiválóbb dolgozója, hiába keresett a állatainál legtöbbet, hiába kapott tete­nes családi pótlékot, hiába kapott újítási utalmat, hiába vállalt külön munkát sza­tadsága idején, úgy látszott, minden lénzt, mint telhetetlen gyomor, meg­imésztett a roppant család. Veronika lűnnyal emlegette, hogy családjuk sza­lorulat-túltengésben szenved. A családban elfoglalt kivételes hely­étének és szépségének tudatában fölé­íyesen lenézte szüleit, épp úgy, mint :estvéreit. Csak a nála egy évvel fiata­abb Bélával tartott testvéri kapcsolatot. 5k ketten kaptak mindig új ruhát. Az atánuk következők már csak használt jönceiket kapták meg. S így a legkisebb ?erinek és Palinak már csak folt hátán ölt, csupán az anyai szeretettől össze­ákolt, elnyűtt rongyok maradtak. A nyolcadik gyereknél a tizennégy íves Veronika gúnyosan figyelmeztette izüleit, hogy a szaporulatot ideje volna corlátozni. A szülők, a lányuk tiltakozá­lára fittyet hányva, két esztendő alatt, cétszer két ikerrel szaporították a létszá­not. Az első ikerpár után — a kilence­lik és a tizedik gyerek volt ez — Vero­íika visszavonult s hónapokig sértődötten íozzá sem szólt szüleihez, de amikor ínyja alakja újból reményteljes formákat :ezdett felvenni, jobbnak látta kibékülni, lehogy bosszúból ismét a nyakára hoz­:anak egypár gyereket. Ekkor határozta el, hogy ott hagyja ízt a reménytelen nyomortanyát, mely isténkint éjjeli menedékhelyhez hason­ított, ahol nemcsak az ágyból elővon­ízolt tartalékszalmazsákokon, hanem még I szekrény kihúzott fiókjában is gyére­tek szuszogtak, horkoltak, sírtak és mo­:orogtak. Megvádolta magában szüleit, hogy el­jrédálják a pénzt, amit apja keres, mert itánuk számolt. Számonkérni nem mer­e ugyan. Egyszer próbálkozott vele, de ipja szokatlan eréllyel adta tudtára, íogy ahhoz pedig semmi köze. — Hiányzik valamid? - kérdezte tőle. fan ruhád, cipőd, kosztod. Télikabátot is :aptál. Ojat... — Konfekció — biggyesztette dacos itymálásra' ajkát. — Konfekció, konfekció — dohogott lárány - de szép konfekció... A töb­>ieknek ez se jut... Hát ne üsd a fitos­cádat az én dolgomba — enyhült becé­:ővé Bárány hirtelen kelt haragja. Sze­ette Veronikát, de ... szerette Bélát is is végig mind a legkisebbekig. Most is, hogy Veronika belibbent a zsú­olt szobába, apja mosolyt vetett feléje, íogy szeretetet arasson, de a lány már i jövendő révületében élt, s lepergett óla a mosolygás. Bárány csak Veronikára várt. A vasár­íapi ebéd, amikor az egész nagy család jgyütt volt, ez volt pirosbetűs ünnepnap­ja a munkás hétköznapok szürkeségében, lyenkor megborotválkozva, ünnepi fehér ngben, esküvői tükrösödö fekete nad­•ágjában, a nyüzsgő apróságok fölé ma­jasodva, örömtől dagadó szívvel érezte: írdemes élni... érdemes harcolni, épí­:eni, hogy munkás óráinak pénzreváltott ;redményéből csitítsa édeseinek éhét. — Terítsetek — szólt oda az aprósá­goknak. A kicsik betanult pontossággal ugrót­ok. Az egyik szétnyitotta a valahol zsib­vásáron vett ócska ebédlőasztalt, a má­iik az abroszt nyújtotta, melyet már te­•Itett is valamelyik lány. Még Béla is, i nagyfiú igyekezett elhelyezni két szé­<en a simára gyalult deszkaszálat, hogy izzel is szaporítsák az ülőhelyeket, mert lem mirídenkinek jutott volna szék. Veronika megvetően nézte a nyüzsgést. Lefojtott lélekkel, bolyongó vágyainak defántcsont tornyából még szánakozni sem tudott rajtuk. Egypár óra... még egypár óra ... Csodaváró szívvel áhítozta azt az óráU.. Vpkul hitte: az az óra kiszabadítja a káposztaszagú családi bör­tönből. — Ajtót - hallatszott a hűvös kasté­lyok ebédjelző gongja helyett az anyai szó. A gyerekek fürgén kitárták az apró ujjak nyomától maszatos ajtót, s az ebéd, az anyai szív ételbe főzött szeretete ott párolgott az asztalon. Bárány egy király méltóságával, jogar­ként vette kezébe a merőkanalat, s osz­totta ki kor szerint a levest. Ebéd után, amikor a túróslepényből is megkapta mindenki a maga részét, Vero­nika fel akart állni. Melette ülő apja szelíden megfogta a karját és vissza­nyomta, majd harsányan rákiáltott a zsi­vajogni kezdő jóllakott családra. — Csönd ... A szokatlan hangos szótól megszeppen­ve csöndesedtek el, s bámuló szemmel figyelték apjukat, — Gyerekek - kezdte a beszédet sze­lídült hangon Bárány - valamit akarok nektek mondani. Mostanáig tartogattam. Arra a pillanatra vártam, amikor együtt leszünk valamennyien. Végigsimította gondekéktől barázdált homlokát, s beszélt tovább. — Bizony gyerekek, nem éltünk eddig valami jól. Nem mondom, ennivalótok mindig megvolt. Ha hús nem is jutott, csak vasárnap, de kenyerünk az mindig volt. Jó lett volna zsiroskenyér is, az igaz ... — Zsíjos tenyéj jő — szögezte le tö­mören a csepp Terike. — Bizony jó, de meg kellett eléged­netek a csupasszal. Ha nevelhettünk vol­na egy malackát, de tudjátok, hogy a házigazda még azért is haragudott, ha az udvaron hancúroztatok. Hogy tűrt volna el malacot vagy egy-két tyúkot... Igaz, mi lett volna nektek egy-két

Next

/
Oldalképek
Tartalom