A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-08 / 10. szám

ár harmadik napja vagyok Ostraván. Micsoda zsúfolt három nap volt és mégis milyen kevés. Hiszen Mirják Jancsi, az új ismerősöm öt esztendeje él itt, mégsem ismeri ki magát a városban. Igaz, hogy odaköti a munka a nagyol­vasztóhoz. Azért mégis segítségemre volt. Hacsak tehette hűségesen kísérgetett. Pedig sohasem tudta miért, hová me­gyünk. Egyszerűen földit látott bennem és társamul szegődött. Pedig csak ne­gyedik napja ismerjük egymást. A vonatban akaratlanul felfigyeltem két útitársam beszélgetésére. Csakhamar kiderült, hogy aki ott szemben az ablak­nál ül, Kiskesziről indult. Nyurga, magas legény, kék a szeme, szőke a haja, na­gyon közlékeny természetű. A másik, a mellettem ülő vaskosabb, alacsonyabb. Amennyire beszélgetésükből kivehettem, Vágkirályfai, és Galántán szállt fel a vo­natra. Útitársaim fészkelődnek. A nyurga ki­megy a folyosóra, elszív egy cigarettát, azután visszatér. A tömzsi királyfai kezdi a beszélgetést. — Dohányoztam én is, de abba hagy­tam. Elég port nyel úgyis az ember. — Én meg igen rákaptam, de csak Detvát szívok. Az nem' kerül sokba. — Hisz nem is a pénzről van sző. Meg­keresek én eleget, háromezret is. — Jómagam is két és felet, de élére rakom a garast. — Én se szórom, inkább eszem. Ekkora kolbászt, ekkora szalonnát nyelek le min­dennap — a kezével mutatja mekkorát —, hozzá jó kenyeret. Nincs annál jobb. — Megeszem én is két ebédet, két va­csorát. Azért csak kell a pénz. — Házasodni akar ? — Hát... van menyasszonyom. — Csak nem hagyja ott Ostravát? — Hiszen ha otthon volna, sose hagy­nám ott. A kiskeszi újra kimegy rágyújtani. Most már utána osonok. Könnyű beszédbe elegyedni vele. Nem is én faggatom őt, hanem ő engem. — Maga is Ostravára? — Oda. Külsőmet méregeti. Az után ítélve nem­igen tudja elképzelni, mi dolgom lehet ott. — Talán látogatóba? Nyugodt szívvel füllentek. — Látogatóba, — még a címet is meg­mondom: Radvanice, Trnkovecká. Nem is hazudtam, mert valóban egy gyermekkori pajtásom szakadt oda. Ha alkalmam lesz rá, rrfeglátogatom. A le­gény furcsáivá, fejcsóválva tekint rám. — Most? Éjszakára? Ha nem ismerős, arra felé sose leli meg a cím szerint, az a városrész úgy szét van szórva a dombokon. — Bizony nem ismerem ki magam. — Tudja mit? Jöjjön velem a Zsofin-A vítkovicei Klement Gottwald Kohászati Müvek 5. sz. nagyolvasztójának ifjúsági brigádja bnoá íiuun • • • kába, reggelig ott is elalhat. Délután meg, ha addig meg nem találja, segítek meg­keresni. Két kézzel kapok az ajánlatán. Így jobb. Mér tudom a fiú nevét is: Mirják János — valóban Kiskeszire való, ahogy már előbbi beszélgetésük elárulta. Mire visszatérünk a helyünkre, a ki­rályfai legény keményen horkol, Ne za­varjuk, hagyjuk aludni. Jancsi halkabbra fogja a szót. A Zsófinkéról beszél, mely nem egyéb, mint a nőtlen munkások ott­hona. Otthona neki is, csaknem öt esz­tendeje. — Van ott mindenkinek ágya, bádog­szekrénye. Aki akar, fürödhet mindennap a zuhanyok alatt. Ablakainkból a nagyol­vasztókra nyílik a kilátás. Ott dolgozom - mondja a legény. — Csak nem tudom, elalszik-e majd. mert nagy ott a sister­gés, dohogás. — Elalszom én, még ha ágyút sütö­getnek is a fülem mellett. — Ogy jó. Akkor egészséges az ember. Hanem az első éjszakai alvásból nem lett semmi. Ostraván valóban örökös a dohogó, sistergő lárma. A kokszoló tor­nyokban tüz-vlz ordít, hatalmas fellege­ket lövell az égre. A kohómüvek kémé­nyeiből örökké füst gomolyog s a nagy­olvasztókból kizúduló eleven vas vérvi­rágot vet gózök és gázak felhőire. De ez még nem zavart volna álmom­ban. Más történt. Kiderült, hogy Mirják öreg barátja és munkatársa Stefek Adolf igen-igen türelmetlen természetű ember. Sehogysem nyughatott otthon, eljött meg­győződni, megérkezett-e a kiskeszi fiú. Részint óvatos előrelátás vezette. Másnap reggel mindketten sorosak, ha Jancsi el­marad és lekési a műszakot, helyette­sitetni kell valakivel. Itt a Zsofinkában mindig akad valaki, aki beugrik a társa helyett. Meg hát a barátság se kutya. Adolf bécsi beleköt a fiúba. - Már azt hittem, meg se jössz, ott­honfog a menyasszonyod. - Dehogyis! De tudja, mégis más az otthoni levegő. No, meg az édesanyám ... Nehéz otthonról elszakadni. Az öreg csak nevet. - Nekem beszélhetsz! Ne fogd az édes­anyádra. Aztán meg jártam nálatok Pi­ripőcson. Nincs ott semmi, csak ég és

Next

/
Oldalképek
Tartalom