A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-01 / 9. szám

Kifogták a kocsiból, s a kupec dühösec megfenyegette: — Dögölj, meg hát, büdös bitang, a ménkű csapjon beléd! Közben korholta önmagát is, amiért túlságosan leitatta a lovat. — Nem megy ez sehová, örül, ha állhat — gondolta, s betért a kocsmába. És ezalatt Bogár kereket oldott. Hazaszökött a régi gazdájához. Ahhoz, aki miatt már annyi méltatlanság, annyi bántalmazás érte. A lókupec pedig azon törte a fejét, hogy miként nyerhetné meg Jánost a maga szándékának. Másnap be is állított hozzá. — Hazaengedtem a lovát. Annyira búsult maga után, majd a szive szakadt meg szegénynek. Májd Így tovább: — Mondja, kedves uram, volt lelke ilyen hűséges jószágot elkótyavetyélni? Már-már csaknem felajánlotta, hogy a Vételárat két részletben Is visszaveszi, ha híján van az összeg. Csak két kezest kerítsen az adós, két aláírást: hisz semmi az egész, emberek vagyunk. János azonban szemrebbenés nélkül elébe tolta a bank jegycsomagot: — Tessék! Azóta hozzá se nyúltam. Vádolt, akár a vérdíj. Magában pedig fogadkozott, hogy Bogárt nem adja ki a kezéből az égvilágon senkinek, soha többé ... A múló idő minden korban megszüli a maradás és a haladás harcét. E történelmi igazság jegyében a felszabadult emberekben most birokra kelt egymással két fogalom: az „enyém" és a „miénk". És János falujában is az utóbbi győzött, a földművesek közösségbe tömörültek. De János kikötötte, hogy Bogárból nem lesz közös tulajdon, mert megtartja magának, nem viszi be a szövetkezetbe. Otthon azonban nem tudta, mit kezdjen vele. Csak ácsorgott a 16 az istállóban dologtalanul. Szemlátomást nekibúsult a tétlenségnek, hónapok alatt éveket öregedett; elernyedt izmaiból lassan kiszivárgott az erő. Megrokkant, mint a legtöbb nyugdíjazott ember, s szinte berozsdásodott, miként a használatlan gépek. Ezt már nem nézhette a gazdája. Azon töprengett, hogy inkább továbbadja. A szövetkezetnek szégyellte felajánlani ilyen legyengült állapotban, hát vásárra vezette. Hiszen valamelyik jóravaló kisgazdánál még elkocsikázhat, ha abrakolják vagy kissé erőrekap a zöldön. De hiábavaló volt minden igyekezet. Munkára nem keresték a lovat, mert ott a gép helyette. S amit a gép meghagy, arra mindenütt van már lovasfogat fölösen. Azt pedig nem akarta, hogy a kedvelt állat a disznók moslékjába jusson, potom árért. Nem, inkább ingyen adja valakinek, csak élhessen még szegény, amíg a lába bírja. - Ingyen? Csakhogy némelyik ember sokkal rátartibb mostanában, mintsem ingyenlovat kötne az istállójába. Meg félnek is, hogy a nyakukra járna János ilyen-olyan szívességért. Jó, jó, nem kínálgatja senkinek. Egyszerűen a nyakába dobja a kötőféket... és szabadjára enpedi. Valaki majdcsak befogja a gazdátlan jószágot. Hisz annyit jócskán megér, hogy etessék-itassák. így maradt ott Bogár a vásártér mellett a gyepen. Vénségére elhagyatottan, mint a kivert kutya. * * * Csak állt az udvaron, mióta hazajött. János lecsutakolta, de hiába ajnérozta. Bogár nem vidult fel többé. Csak sírt hangtalanul, panasztalanul. A gazdája torkán is nyelhetetlen gombóccá dagadt a bűntudat és a szánalom. - Tejet hordasz majd a csarnokba a szövetkezetből - suttogta a paripa fülébe. — Hisz annyi szemrehányást kaptam már tőlük miattad. De Bogár számára mér klései volt a kegyelem. János felé emelte fejét, mintha búcsúzni akarna. Fújt egy nagyot, keserveset, mint aki utolsót sóhajt, és hangtalanul összerogyott Bizonyosan megszakadt a szíve. Hazajött meghalni. Hazajött °őa, ahol először látta meg a napvilágot. Mert, ha a méhek se döglenek meg, hanem a néphit szerint meghalnak, szorgalmuk elismeréseképpen, akkor Bogár is kimúlt. Kimúlt, mert dolgos állat volt, kötelességtudó, és az utolsó leheletéig hűséges. Teltek, múltak az évek. A gazda homlokáról a magtermő barázdák parányi mását nem mosta le többé se a nap, se a szellő. Bogár pedig együtt vénült gazdájával. Táncos kedve alábbhagyott, a járása lassúbbodott, horpasza beesett, s egyre kifejezéstelenebbé homályosult a szeme. De húzni húzott, mintha misem történt volna. A 16 és a gazdája hűségesen, csaknem baráti érzéssel ragaszkodtak egymáshoz még most is. Ha János nagy tenyerével elismerőleg megveregette Bogár nyalkát, ez talán jobban esett a lónak, mint a kiadós abrak. A dérhajú ember pedig többre becsülte az öreg ló poroszkálását, mint bármilyen táltos ficánkolását. Ráérős időben egyszer vásárra mentek. Csak úgy, körülnézni. Adták-vették, cserélgették itt a lovakat. Sók volt az eladó, kevés a vevő, s az árak alacsonyak. Sógorok, komák, katonapajtások összeakadtak, s ha valamelyikük túladott a gebéjén, áldomást ittak rá. János is alaposan elázott a vendéglőben, s így esett meg rajta, hogy megkörnyékezhették a kupecek. — Nem ér a feketéd már egy lyukas garast sem — ugratta az egyik. — Ha tucatjával dugnád a bankókat a fülébe, akkor se cserélne gazdát! — Vén gebe már, higgy nekünk, János! Jánosnak több se kellett. Sértett büszkeségét tüzelte a bor, s hirtelen árat szabott Bogárnak. A négyszeresét kérte, mint mások egy-egy fiatal, jó lóért. Eszébe se jutott ugyan, hogy megváljon tőle, de szerette volna, ha kapaszkodnak utána, ha alkudoznak rá. De semmi alkudozás, semmi vásárias fogás. Ehelyett valaki a keze után nyúlt, s nagyot csapott a tenyerébe: — Állom! A vásárok törvénye pedig sérthetetlen. János egy zacskó pénzzel kullogott haza. Bogár nélkül. Sóhajtozva, kelletlenül poroszkált az úton, mint a kárvallott, de mit is tehetett egyebet. Későn jött rá, hogy a lova jó hirén a vénség se ejtett csorbát. Bogár egy lócsiszár keze alá került. Nála a pénz nem számított, s,ki tudja, keresni akart-e a lovon, vagy csak kedvtelésből vette. Most az egyszer azonban melléfogott ő is, akár igy, akár úgy gondolta a dolgot. Az áru megmakacsolta magát. Makrancoskodott, rúgott, harapott, alig evett, alig ivott. Bot nlélkül meg se közelíthette senki. A csalódott csiszár rászánta magát, hogy a legközelebbi vásáron megszabadul Bogártól. Ha ráfizet, akkor is. Veszett fejszének nyele. Hiszen János úgyse venné vissza szépszerével, a törvény nem fogna rajta: Tanúkkal bizonyítaná, hogy nála nem volt rúgós a ló, s csakis az új gazdája ronthatta el ennyire. A vásár reggelén egy üveg rumot erőszakolt Bogár szájába. Ettől a legrúgósabb állat ls megjámborodik addig, amíg gazdát cserél. A lónak az orrába is belefolyt néhány kortynyi az erős italból. Nagyokat prüszkölt, köhögött tőle. - Még kehes is ráadásul! - riadt meg a vásáros ember. Hosszú, hegyes tűt kerített eló valahonnan. Keserű, csípős folyadékba mártogatta, s összeszurkálta vele Bogár orrát. Ez egy-két napra visszafogja a kehet. Iszonyú kínokat állt ki, szegény pára, a fájdalomtól azonban ki is józanodott. A vásárban ugyan nem rúgott, nem harapott, de húzáspróba közben csak állt a klsafa előtt, mint a csökönyös szamár. Nem ment egy tapodtat se, az istennek se.