A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-15 / 7. szám

3ío]iÜiaii járton „Hej, a Mohi hegy borának húsz forint az ára..." — Így daloltak valamikor Mohiban a híres vígkedvű nótafák a- hegy boráról. Kodály Zoltán, aki vagy ötven évvel ezelőtt erre járt, sok más kedves népdallal együtt ezt is feljegyezte; éppen idejében, mielőtt teljesen elfeledték volna. Ma már a faluban is sokan csak a rádióból ismerik. Az öregek, akik Kodállyal énekeltek, rég kint pihennek a temetőben, a vén hegy is megkopott, de jó bor azért még mindig akad Mohiban. Csendes hely ez. Köröskörül az erdő vigyázza a falu nyugalmát. Ha a faluvégén az egyik asszony súg valamit a másiknak, még tám azt is meghallani. — Itt a kutyák is elfelejtenek ugatni — mondom tréfásan Laci bácsinak, a falu őszhajú tanítójának, ahogy lépegetünk a keményre fagyott utcán. Nézegetem a házakat; összebújnak, mint a bárányok a hidegben. Kicsit kopottak, megviseltek, soknak a kerítése is hiányzik. Különösen az egyik ház bántja a szememet, melynek az eleje teljesen végig van repedve és, aki ránéz, azt hiszi, hogy éppen most akar kiszaladni az utcára. — Mért nem hozza rendbe a gazdája? - kérdem. — Meghalt — mondja elkomolyodva Laci bácsi. — Az utódok? — Talán majd csinálnak vele valamit, ha addig össze nem dől. Dehát éppen az a baj, hogy a faluban nagyon kevés az utód, van olyan, akire négy ház ls jutna. Laci bácsihoz mindössze huszonhármán járnak iskolába, íme Így válik az egyke-örökség társadalmi problémává! A népszokások, hagyományok felelevenítéséről beszélgetünk. A Csemadok, mely az utóbbi időben nagyon szépen dolgozik, foglalkozik ezeknek feltárásával, illetve felújításával. — Például itt van a bogáncs-tánc. Mikor húsz-huszonkét éve ide kerültem, még nagy divatban volt, ma már lassan el is felejtik. Meséli, hogy valamikor az volt a szokás, hogy a fiatalok minden évben lekaszálták a faluban lés a határban az elszaporodó bogáncsot, s ennek viszonzásaképpen a község elöljárósága ingyen mulatságot rendezett számúkra, amelyen bogáncsvirágokkal díszítették fel magukat s régi csárdásodat táncoltak. srr Szép szokás volt. Minél hamarabb fel kéne újítani, mert hogy Így szemügyre vettem a falu füves nagyterét, hatalmas bogáncsbokrok csúfítják el. Vagy talán már elfelejtettek kaszálni a fiatalok? A környékbeli szövetkezetek eredmény tekintetében messze maguk mögött hagyják a mohi szövetkezetet. Pedig már itt volna az ideje, hogy a mohi gazdák is elgondolkozzanak azon a jó közmondáson: „Ki mint vet, úgy arat!" — Ha mindenki olyan lelkiismeretesen dolgozna, mint Nagy Gyula, akkor nem Nagy Gyula sertésgondozó Tavaszra ez a ház is új kerítést nűr kellene szégyenkeznünk — hallottam itt is ott is. Kíváncsi voltam Nagy Gyulára, ezért kimentünk a szövetkezet telepére. Gyula bácsi sertésetető. Durva vászónkötény előtte, fekete báránybörkucsma a fején. Éppen krumplit főz a malacoknak egy nagy csukott kondérban. Kicsit meglepődik, hogy látogatója akadt, de aztán nyugodtan fejezi be a cigarettasodrást. Hosszú, szikár ember, nagy kérges kezekkel, barma bajusszal. Nehéz szóra bírni, de a szeméről látom, hogy érti a tréflát is. . - Hogy él Gyula bácsi ? i — kérdem. - Mint a hal a parton, vagy mint a vízben? - Mint a hal a szecskában - mondja barna szemével hunyorítva. - Maga biztosan várt bennünket, hogy ilyen tisztaság van mindenütt... - Hát mit gondol az elvtárs, hogy máskor *csak úgy a fejetetején van minden! Végig kalauzol bennünket a sertésólakon. Ha valamit kérdezünk, röviden, tömören válaszol. Néha kérdezés nélkül is szól egy-két szót egyik vagy másik malácról, hogy jófajta-e vagy csak olyan „szegény teremtés". Ügy ismeri a keze alatt levő jószágát, mint a saját tenyerét. Aztán beszélgetünk a többi szövetkezetekről is. Néha kételkedve vonogatja a vállát, de a végén elgondolkozva megjegyzi: - Itt is mehetne úgy, ha mindenki egyet aTTarna és úgy dolgozna, mint valamikor a maga földjén. Igazán nem lehet megróni a mohiakat, hogy—nStti TTúTtúraszerető emberek. Szép, tágas kultúrházuk van, amit nem engednek kihasználatlanul pihenni. Egész „idegenforgalmat" bonyolítanak le. A mozin kívül egymást érik a vendégszereplések. Nemrégiben a bábindaiak voltak itt színdarabbal, most pedig, hogy ott voltam, a Csemadok lévai helyi csoportja mutátta be Kónya József Kincskeresők című mai tárgyú vígjátékát, mely nagy sikert aratott. A mohiak sem tétlenkednek, két színdarabot is tanulnak egymásután. A Bacuk majort és a Zsuzsit, öröm volt látni, hogy vasárnap délután a fiatalok kocsmai szórakozás helyett a művelődési otthon öltözőtermében jöttek össze szerepet próbálni. Nem rettentek vissza a füstöt ontó kályhától sem, ami bizony nem sok meleget adott. Ügy látszik a Csemadok új vezetősége komolyan veszi a feladatát, s még a hátralévő téli és tavaszi hónapok alatt össze tud kovácsolni nem egy, de talán két műkedvelő csoportot is, amelyek a népművészeti versenyeken is komoly esélyekkel indulhatnak. OZSVALD ÁRPAD