A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-08 / 6. szám

A kerti csoport legjobb dolgozói - Most mit csinálsz? - CoL.nival járok. Sehogy sem értettem. Collini... Valamikor jónevű bűvész volt. Hogy kerül össze a Collini meg ez a gyerek? - Voltunk már Érsekújvárban -mondja -, Komáromban meg Dunaszerdahelyen. Autón járunk. A színpadon segítek meg a kulisszákat rendezgetem. Köröskörül morajlik a gyűlés népe. Keményvonású, őszülő parasztok vesznek körül bennünket meg józan, számítgató asszonyaik. Itt ezen a helyen valószínűtlenül, furcsán hangzik a gyerek beszéde. - Néha érdekes. A közönség azt szereti a legjobban, mikor egy csőbe apróra vágott kötelet szórunk, aztán eltüntetjük és helyette kanári madarak kerülnek elő belőle. Máskor szalagot lövünk égő gyertyára - pisztolyból. Ha látná ... Szeme csillog, elréved. Látom, tetszenek neki e különös dolgok. Am bennem haraggal vegyes keserűség támad. Mi történt ezzel a Jóska gyerekkel? Miért engedték el a valószínütlenségek világába. Vándorcirkusz, bűvészet. Brrr ... Az egész történet olyan furcsa, mint valami ócska, ifjúsági regénytéma. Am Jóska visszazökkent felháborodásomból. Anyu akarta így. Nekem Is jobb: ezerötszáz koronát keresek minden hónapban. Mellékesen is kerül valami, mert műsorfüzetet is árulok. A pénz fele mindjárt a bankba megy - haza is jut. Kosztom lakásom is megvan belőle. Elnézem a gyereket. Józan, mátyusföldi fajta. Ezt nem kell félteni a világtól. Nagyra, kerekre nyitja a szendét, ügy falja szépségeit; fortéimét meg kiköpi. Nagyon, nagyon bizakodik! - Sok várost, falut bejárunk. Elmegyünk külföldre is. Mire megnövök, anynyi pénzem lesz, hogy azt se tudom, mit csináljak vele. Ez az, ami fáj. Ezek a nagy reménységek. A kis emberkében valami elpattant, megszakadt. Tizenhatéves fejjel nekiszabadult a világnak. Am mégsem őt féltem, hanem azokat, akik ittmaradtak: a meglett és őszülő férfiakat, számítgató asszonyokat. Mi lesz velük nélküle? Ugy-e ? fura, fonák kérdés ... Csak nevessétek, emberek, én mégis azt mondom, hogy az ilyen fiúkkal a jövőt eregetitek világgá, mint az oktalan madarász fényestollü madarait, ha nyitva felejti a kalitkát. * * m Elhangzottak a beszámolók, megvolt az ebéd, vita, vacsora. Ki-ki legjobb tudása és lelkiismerete szerint szólt. Fölvetődött mindenféle probléma, többek között az ifjúság problémája is, de Gyurkovics Jóskáról senki sem beszélt. Hát beszélt ő maga magáról, Igaz csak nekem, s ez volt az ő esztendőt záró beszámolója. Megvallom, okosodtam belőle. BABI TIBOR Jóska hypg Collini Évzáró gyűlést tartott a sellyei szövetkezet tagsága. Jó három hete múlt, hogy eltöröltük az öreg esztendőt, most erre is sor került. Vasárnap volt. Odakünn idétlen téli nap nyalogatta a havas háztetőket, de nem sokra ment vele, csak meghűtötte a nyelvét, talán a torkát is, mert jó metsző szél fújt. A művelődési otthon nagytermében még verítéktől gyöngyözött a homlokunk. Füstöltünk nagyokat - már mint a férfiak — meg füleltünk ugyancsak eleivel, mert hiába a sok beszéd, ha okos is, elmállasztja az ember türelmét. Az ember nem igazodik el rajta, hiába hallgatja, ki mit mond. A szó elárulja amit akar, de olykor elrejti az embert és így aztán az igazság se teljes. Hiába tudom, hogy jól gazdálkodott a szövetkezet, hogy a munkaegység értéke tizenhét korona, amiből az utolsó hetet a gyűlés után fizették ki. Hiába tudom azt is, hogy a munkafegyelem dolgában az asszonyok a legmegbízhatóbbak, hogy a fiatalokat nem tudják otthontartani, s hogy akad olyan is, aki nem becsüli a közös vagyont, valami mégis rejtve marad. Valami, amit nem lehet megszervezni, megfontolni, elkönyvelni — ami nélkül nem boldogul a toll, s megmakacsodik, mint járt úton a csökönyös öszvér. * • * Van olyan ember, akiben mintha varázslat lakozna. Elég egy szó, egy mozdulat, valami megérint, aztán látóvá válik tőle a szemed, mintha egy külön igazság hordozói lennjének. Gyurkovics Jóska pedig ilyen ember. Állitom, hogy már ember, bér alig tizenhat esztendős. Külsejét tekintve nyurga, nagyfülű, szőkehajú; kamaszos hetykeséggel nézi a világot. A gyűlésen akadtam össze vele, mlg a keretmiűsor. szereplőire várakoztunk. Tett-vett a színpadon. A függönyt és a hittér drapériáit igazgatta; s aztán ahelyett, hogy szépen lejött volna az odatámasztott lépcsőn se szó, se besziéd nekem ugrott. — Sietsz, nagyon sietsz, kiskomám — mondtam neki szemrehányásképpen. Zavartan elmosolyodott, aztán leszegte a fejét, mert mivel is mentegetőzne. Volt ebben egy jó adag huncut, tehetetlen őszinteség, mely hangtalanul, mégis hangosan feleselt. Hát tehetek én róla?! Fiatal vagyok, szeles vagyok. — Te is szövetkezeti tag vagy? — kérdeztem. Megjött a bátorsága. — Voltam. Azaz .. . — Mi? — Édesanyám volt. Én csak ügy dolgoztam. — Anyád most mit csinál? — Gondnok. Itt a kultúrházban. Beteg volt... aztán ott kellett hagynia a munkát. Nem bírta a szeles időt meg a nehéz ládákat, mert a kertészetben dolgozott. Bizony! Nyolc éven át. — És te? — Én is dolgoztam. Két évig.. . Hol a kertészetben, hol a rjépát szedtem, disznót vagy tehenet legeltettem. — Nem tetszett? — Tudja, az úgy volt, hogy adtak is munkát, meg nem is. Hát elmentem Bratislavába. A sellyei szövetkezet vezetősége A tizenegyéves iskola énekkara dalaival köszönte meg a szövetkezeti tagok jö munkáját