A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-08 / 6. szám

S. K. NEUMANN í Ö, éj, te libegve libbenő táncos magyar éjszaka, éj a hatalmas ég sátra alatt, mit milliónyi roppant tűhegy verdes át meg át, nehogy a sóvárgás fullasztón bennünk rekedjen, nehogy irdatlan sötét verjen itt tanyát — hányan láttuk suhanó szárnyad! Én, kit örségre az állami ménes ideküldött, meg a honvéd, ki világos ablaka mögött elkezdett levelén elaludt már, egy férfi, ki az éjben lámpást himbálva botorkál, míg a lámpafény lassan imbolyog át a piac kövein, s lehet, hogy Hoyos gróf is, a csinos kapitány és Dorozsma szépe is, ki talán már nekivetkezett, hogy találkozzék teveled, sebes álom! Ó, éj, te lebegve libbenő táncos magyar éjszaka, suhogva leng a szárnyad, érezni mindenütt nyomod, mely a szűzi pirkadatban ritkás és csillogó, akácok, eperfák, kőrisek susognak s beszédüket ezüst szálakkal szövi át a szökőkút nem-szünó csobogása, s ide-ide tereli, talán a tiszti-kaszinóból, a cigányok halkan síró hegedűinek foszlányait is a szél. Ó, éj, te lebegve libbenő táncos magyar éjszaka, te zsongító, te bút, — te bajt - felejtető! Ránk fújsz, s az elfáradt test súlya elvész, s fájó zsibongó agyunk is megszabadul roppant terheitől, ó, szálló percek! Örök pillanatok! s te ég, te hatalmas, végtelen, előlem fellengsz a semmibe! De azért rám hullatod halvány kék színeid árját! Ö, idegen ország, te szabad, te nehéz, elteltem veled én már, miként boraiddal, melyeknek ízét ínyemen őrzöm! Ö, bűvös-mágikus éj, boríts be varázsló köpenyeddel! Ki az, ki ott szundikál a világos ablak rácsa mögött, párnák fehér habjai közt, az a picinyke kisasszony? Az én kicsi lányom, ki olyan egyszerű, mint egy színes, tarka csokor, réti-virágból. Ki ül itt a piros padon, itt a széllel fecsegő, csacsogó akácok puha árnyán? Te vagy, én asszonyom, utolsó szerelmem gyönyöre-szenvedése te, aranykorona szürkülő fejemen, az ember töviskoronája s a költő örökzöld babérkoszorúja között. Mialatt árnyékom őrséget áll a kapu előtt, drága öledbe hajtom fejemet, arccal az égnek, hogy megteljen az égbolt halovány fényeivel, s borcsepp-emlékekkel a számon ismét tetszik e táj, e vidék, melyet Petőfi úgy szeretett valaha. Ölelj át szivem szerelme, karolj át szorosan, félálomban hadd suttogjak neked édes, furcsa szavakat, simogasd, csókold a homlokomat — Jehozzád beszélek! Széles, nedves, agyagos fenyéren, mint hűséges asszony, ül itt a szabadság, telt öllel és telt idomokkal s a messzeségbe tekint, szeme elé emelve kezét és mosolyogva. Heves és hangos vidéki beszéd, vízimadarak rikoltása, a békák kórusa, nyájak bősége, kolompok ezüst-dala szunnyad a föld himnuszos éneke mélyén és száll, száll mocsarak, rozs-tengerek és búza-mezők fölött, át a tengeri- s a paprikaföldek hosszú szalagja fölött, el a szőlők s a gyümölcsösök enyhén szétszórt házai mellett, miket álmosan őriznek a nyárfák. Anyás mosollyal nevet a tiszta ég a'.att ez az ország, melynek egén sirályok, vadkacsa és vadlibanyájak úsznak, s hol táncosléptű gólyák kelepelnek. E földön szélmalmok vitorlái lebegve motoznak s tele van füstszürke bivalyokkal a táj, pár lépésnyire innen, fejük fölemelve ténferegnek az úton, szimatolva a szélben ... Ó, drága szerelmem, ölelj magadhoz erősen, e hatalmas égbolt előtt, mely halovány, mint a szerencse, e távoli országban, mit annyira szerethetne szívem ... Mért változik át a karod füstgomolyaggá, mialatt összefonódik bennem most a remény s a szorongás, mért menekülsz, drága szerelmem? s mért nem Szonja van itt a világos ablak mögött, mért ez a honvéd? A határtalan égen átkúszik az őrség fényszórója vakítón, mintha egybe akarná mosni az ég ragyogó foltjait és mintha el akarná égelni az éjszaka hamvát, járkál ide-oda a lebegve libbenő táncos, magyar éjben. Végh György fordítása aBI30DQOflS£O£3 Pista bácsi Ezen a ködös decemberi estén a falu ugyanolyan képet nyújtott, mint máskor, csalt a kultúrház körül volt sűrűbb a jövés-menés. A Csemadok gömöri helyi csoportjának évzáró gyűlésére Igyekeztek az emberek. A kultúrházzá kinevezett helyiségben barátságos meleg fogadta az érkezőket. A gyűlés kezdetéig csendes beszélgetéssel telt az idő. Csupán akkor lett nagyobb viháncolás, amikor Csalánéval berobogott a Bundás kutya Is, és majd a hátára szedte a lányokat. Nem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy a terem zsúfolásig megtelt, de a tagság nagyobb része jelen volt. A gyűlés a megszokott mederben folyik. Megnyitó, politikai beszámoló, elnöki beszámpló stb., stb. Mégis volt egy olyan pontja ennek az estének, amelyet sokáig emlegetni fognak a gömöri Csemadok-tagok. A titkár így kezdte beszédét: — Az emberek munkájukért általában kétféle fizetést kapnak. Az egyik az anyagi fizetés, a pénz. vagy esetleg egyéb természetbeni juttatás — a másik fizetés az erkölcsi fizetés, vagyis az elismerő szavak, az elvégzett munka őszinte értékelése. Színjátszó csoportunk egyik lelkes és odaadó tagjának fogjuk most odaítélni a fizetések szebbikét, az erkölcsi elismerést. Azt hiszem, valamennyien tudjátok, hogy kiről van szó: a mi hatvankét esztendős, örökifjú Tóth Pista bácsinkról, aki Ifjúságától kezdve szinte minden kuturális megmozdulásban részt vett. Pista bácsit a faluban minden gyerek ismeri és szereti. Olyan ember, aki népszerűségét annak köszönheti, hogy szereti a színpadot és talpraesetten feltalálja magát. Elnéztem ezt az ízig vérig becsületes, tréfás embert. Átvette a kézzel festett, szép elismerő oklevelet. A húsz legnagyobb színdarab volt rajta felsorolva, amelyben a főszerepeket játszotta. Bizony nagyon remegett a keze, és a meleg jókívánatok után, amikor végre elült a zaj, s mindenki szavait várta, levette szemüvegét, de csak ennyit bírt mondani. — Köszönöm, nagyon köszönöm emberek, — és megtörtént, hogy Pista bácsit, a kedves és vidám Tóth Pisti bácsit könnyezni látta a község népe. KOVÁCS ISTVÁN, GÖMÖR Legyek és lovak Ä falusi gyerek rá se füttyent, ha levesébe pottyan egy légy. Kidobja és eszik tovább. Hozzászokott az ilyesmihez, hiszen falun annyi nyáron a légy, hogy majd megeszi az embert. Nem fél a darázstól, kakastól, libától sem. A kutya, macska meg egyenesen jó cimborája. De nem így a városi gyerek. Kutyát, lovat, macskát csak ritkán lát, csodálja is, ha megpillantja, megvizitálja minden oldaláról, kíváncsi rá, de fél is tőle. Az én gyerekeim is ilyenek. Történt egyszer, hogy Titanilla, a kisebb lányom, legyet fedezett fel az ablak üvegén. Nézte, nézte, majd nekibátorodva piszkálgatni kezdte egy botocskával. A légynek azonban nem volt" ínyére ez a játék, zümmögve cikázott erre, arra, mígnem a kislány arcának repült. Nem tudom, a légy ijedt-e meg jobban vagy a kislány, de annyi bizonyos, hogy egy pillanatra bennem is meghűlt a vér az éktelen sivalkodás hallatára. — Apu, apu, gyere gyorsan, mert mindjárt megesz! Ügy ugrottam fel az asztaltól, hogy a virágváza menten felborult. — Mi történt? Ki esz meg, mi esz meg? — A légy, a légy! — zokogja kétségbeesettem Titanilla. — Ugyan, ugyan, kislányom, hogy tudna ez egy gyereket megenni?! Titanilla azóta hadilábon áll a legyekkel, s ha netán betéved hozzánk egy-kettő, addig könyörög, míg csak agyon nem csapom őket... De most hagyjuk a legyeket, térjünk át a lovakra. A minap, ahogy az utcán sétálunk, szembe jön velünk egy lovasfogat. Titanilla megbámulja a lovakat tetőtől talpig, láthatóan tetszenek neki a négylábú igavonók. De ahogy megpillantja lábukon a patkót, csodálkozva felkiált: — Nézd csak, apu, korcsolya van a lábukon! DÉNES GYÖRGY 14