A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-08 / 6. szám

JEREBLYÉS LÁSZLÓ: <Hazlini romána Továris Ivanov Az éjbe baktatott Vem látott csillagot A föld is hallgatott. Továris Ivanov Finn földről csónakon Átkelt egy kis tavon Csendben, hallgatagon. Továris Ivanov Dehogy van egyedül A munkás-szív hevül Marseillaise-t hegedül. Továris Ivanov Naphosszat üldögél Éjjel is szöszmötél És jó, ha van kenyér. Továris Ivanov Munkásnak öltözött Napszámosok között Egy könyvet ötvözött. Továris Ivanov Csapolt sapka fején Oroszinges legény De búvik rejtekén. Továris Ivanov Kunyhóban rejtezett Kazalban rejteket Ugyan ki sejthetett? Továris Ivanov A kunyhó most is áll Emléked őrzi már A lét már nem sivár. Továris Ivanov E helyt védték, tudod, A német megfutott Idáig nem jutott. Továris Ivanov Mint emlékmüved itt Gránit volt mindegyik Ne kérdezd neveik. Továris Ivanov Hadd tudatom veled Olvassák könyvedet Mitljó lobogót vetett. Miképp a harci jel, Fényt vet ma is, tiizel, Sohasem lobban el Továris Ivanov. Leningrád, 1958 BARSi IMRE Egy harcos emberöltő hangja (Folytatás a 7. oldalról) tal E. F. Burian D-34 elnevezésű színháza működött. Brecht Koldusoperája, Pagogyin Arisztokratái, B. Jaszenszkij Manekének bálja estéről estére forrongásba hozta a nézőket. Öröm volt akkor Prágában élni! A proletár szolidaritás érzése gyakran elfeledtette a korgó gyomrokat is. Este várt a D-34, V + W. a szlovákiai származású Spitzer Munkás Színpada, előadások, szavaló és vitaestek, tüntetések... És képzőművészeti kiállítások! V. Tittelbach és E. Filla ecsetjükkel a spanyol fasiszták kegyetlenkedései ellen harcoltak, és az interbrigádisták hősiességét énekelték meg. Ezen a kiállításon újra találkozom a már-már elfelejtett nevek tengerével; Frejka, Honzl Pulmannová, Sejbalová, a német Piscator nevével és Mira Holzbachovával. Ez a kitűnő táncosnő Spanyolországba utazott, és ott táncolt az Interbrigádok önkénteseinek. Ott látom az egyik teremben a Sarló kiadásában Balázs Béla Inteleklüe! aggályoskodások című füzetét és I. Ehrenburg könyvének, a Polgárháború Ausztriában magyar kiadását is. Itt vannak P. Jilemnicky, Frano Kráí és J. R. Ponican könyvei is. Mindenki állást foglalt, aki valamit jelenteti a kultúrában. K. Capek megírja háború és fasizmus elleni drámáit, az Anyát és a Fehér kórt; J. Capek a háború rémségeinek riasztó vízióit festi meg. Két arcvonalon folyt a harc; külső és belső ellenség ellen. Ám hiába volt a nagyszerű összefogás, a fegyverek túlereje és a hazai árulás ellen. Megé'-ett a müncheni árulás gyümölcse is. Hitler lerohanja Cseh- és Morvaországot;, Tiso, az áruló páter meg Bratislavában kikiáltja a plébános-köztársaságot. Bár sok a veszteség, csalódás és árulás, a harc tovább folyik. Művészet Hitler ellen Sokan emigrálnak, sokan félreállnak. Á legjobbak azonban küzdenek. Élő szóval, tollal, ha kell tánccal, ha kell fegyverrel! Negyvenegy kora tavaszán a német hatóságok bezáratják a D-41 színházat, E. F. Buriánt, az igazgatót és Nina Jirsikovát a színház kiváló táncosnőjét koncentrációd táborba hurcolják. Oda kerül E. Filla is. Schorseh, a prágai német színház demokratikus rendezője vértanú halált hal. Hősiesen esik el Vladislav Vancura, a kor nagy írója, és halálával nemzedékeknek ad példát Julius Fuóik. Szlovákiában letartóztatják és börtönbe vetik Andrej Bagart, a legnagyobb szlovák színészt, és Mach parancsára Illavára kerül számos kommunista író, köztük a magyar Fábry Zoltán is. Negyvenkettőben J. Mudroch kiállításán botrány támad. A belügyminiszter úr egy képet eltávolíttat. A hasonlatosság nagyon is feltűnő. Megállok a kép előtt. Spanyolruhás fiatal férfi fekszik vérbefagyva. Nem is csodálkozom, hogy Sano Machot bántotta a rossz lelkiismeret. É festmény láttán senki sem gondolhatott másra, mint a Francóék mórjai által megölt költőre, Federico Garcia Lorcára. Azután jön a felkelés éve. Majd a vörös hadsereg felszabadítja hazánkat. A kiállításnak ebben a részében plakátok, rajzok és festmények, szobrok sokasága, valamint verseskötetek, regények, színházi jelenetek és filmfelvételek reprodukciói mutatják be szabad kultúránk megnyilvánulásait. A tárlat rendezői valóban rengeteg anyagot gyűjtöttek össze, de vannak a kiállításnak "bosszantó hibái is. Egynéhánynak a túlbuzgóság a magyarázata. Helyenként a harcos korszakba igazán nem harcos művészek alkotásait sorozták be. Ez pedig hiba. Mai életünk egységében minden ilyen erőltetett korrekció nélkül helyet foglalhat minden olyan művész, aki szívvel-lélekkel és műveivel elősegíti a szocializmus építését! És hogy a fentieket nem szektánsságból. sem pedig kispolgári radikalizmusból állítom, bizonyítják E. F. Burian szavai is: „A két háború közötti időszak kulturális frontját a forradalmi tartalomért és a forradalmi formáért dúló harcok jellemezték ... Míg a cári Oroszországban a haladás ügvét Gorkijjal az élükön a realisták szolgálták, addig nálunk az első köztársaság idejében a haladásért az úgynevezett modernisták vívták a politikai harcot. Ezt Igen fontos tudni! A realisták — ha egyáltalában lehet az első köztársaság hivatalos művészeit így nevezni — mindannyian a burzsoáziát és az agrár pártot szolgálták. Az úgynevezett modernisták pedig Csehszlovákia Kommunista Pártjának voltak a hívei, esetleg tagjai... Nekünk, úgynevezett modernistáknak nem kellett negyvenötben színt változtatni! Mi vörösök voltunk, vörösök vagyunk és azok is maradunk. Más szín hozzánk nem is iflik!" Ami a kiállításról hiányzik Zdenék Nejcdly harminchétben a Felszabadult Színházat fiatalságunk színházának nevezte. Valahogy én is így va* gyok. ha a harmincnégytől harmincnyolcig terjedő időszakra gondolok. Fiatalságom jut eszembe! Lelkes fiatalságom, amikor mohón vetettem magam a munkába és a harcba. Szerveztünk, gyűléseztünk, írtunk és elóadtunk, éjjelenként pedig plakátokat ragasztottunk... Élénk tevékenység folyt akkortájt egyes magyarlakta vidékeken, és ez a baloldali mozgalom országos méretben is jelentős volt! A Toldi Miklós tornőei és a Háry János lévai előadása, a losonci fiatalok, a lévai Szikra, a pozsonyi Műhely működésének nagy visszhangja volt; és csehszlovákiai magyar dolgozók antifasiszta kiállását és a köztársasághoz való hűségét dokumentálta! És ennek a mozgalomnak a Harcos művészet című kiállításon úgyszólván nyomát sem leltem. Pedig feltétlenül ott volna a helye Lőrincz Gyula „Dornkapeli madonnái"-nak, valamint az akkoriban nálunk élő emigráns Pór Bertalan „Spanyol anyájá"-nak. Nem lenne szabad hiányoznia Fábry Zoltán „Üt"-jának ,a Sarló ténykedéséről szóló anyagnak, még akkor sem. ha a mozgalom számos tagja renegáttá vált. Hiányolom Forbáth Imre verseit és Morvay Gyulának, az U-Blok állandó munkatársának írásait is. Valószínű, hogy a rendezőségnek nem állott rendelkezésére a szükséges anyag, lehet, hogy nem ismerték eléggé az elsó köztársaságbeli Szlovákiát, ahol nemcsak Eszterházy- és Jaross-párti irredenta magyarok éltek, hanem kemény és elszánt antifasiszták is. Jónéhányan közülük Horthy internáló és Hitler koncentrációs táborában fizettek politikai meggyőződésükért, és számosan a köztársaságot védve Madrid kapuinál estek el. az idegenlégiósok golyóitól. Lehelne további tényeket és kevésbé ismert neveket is felsorolni, ám hiszem, hogy nem ez a fontos. A fontos az, hogy ilyen nagyszabású és színvonalas rendezvények közös hazánk népeinek szocialista hazafiságra való nevelését szorgalmazzák, Ezt azonban a nemzetközi szolidaritás hirdetése és gyakorlati alkalmazása nélkül nemigen lehet elérni. Ez a kiállítás minden hiányossága ellenére közös múltunkról beszél, és ez a múlt ma is kötelez valamennyiünket a közös, szép jövő felépítésére és megvédésére, a kommunizmus megteremtésére, amelyről Vladislav Vancura, a nagy cseh író így vallott: „Üj, új, új a kommunizmus csillaga, és kívüle semmi más nem modern!" 9