A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

V. I. Csujkov marsall, a Szovjetunió kétszeres hőse, a Nagy Honvédő Háború egyik ismert hadvezére, a Berlint elfoglaló egyik hadseregcsoport parancsnoka befe­jezte a 62. hadseregcsoport harci útját megörökítő, személyes élményei és emlé­kei alapján megírt könyvének első kötetét. Egy hadseregparancsnok jegyzetei című könyve megörökíti a háború kimenetelét eldöntő nagy sztálingrádi harcok napjait, és kidomborítja a komszomoHsta katonák hősiességét a honvédő harcokban. A sztá­lingrádi győzelem 16. évfordulója alkalmá­ból részletet közlünk a közeljövőben ki­adásra kerülő könyvéből. -K A rombadöntött Sztálingrád utcáin folyó ádáz harcok napjaiban kértem a városi bi­zottság és a városi végrehajtóbizottság vezetőit, hogy a város újjáépítése után Sztálingrád legszebb utcáját a Komszo­molról nevezzék el. A hadsereg haditaná­csának kérése volt ez, mivel a város ut­cáin küzdő 62. hadseregcsoport nagyrészt fiatalokból állott. Több század és ezred teljesen komszornohstákból tevődött ösz­sze. A 37. gárdahadosztály rajtaütő hadtes­tének nyolcezer katonája komszomolista volt. Mind fiatal, megtermett, egészséges fiúk. Októberben a traktorgyárat védel­mezték. Harcoltak mint az oroszlánok. A sztálingrádi helyzet gondolkodóba ejtett bennünket, s arra késztetett, hogy komolyan vizsgáljuk felül csapatainknak az utcai harcokban alkalmazott taktikáját. El kellett érnünk, hogy a 62. hadsereg­csoport minden egyes katonája erődként álljon ellent a németeknek. Nem olyan rettenetes, ha a pincében vagy a lépcső­házban harcolva magára marad, mert, ha ismeri a hadseregcsoport általános felada­tát, önállóan is megoldhatja saját felada­tát. Az utcai harcban a katona néha önmaga tábornoka. Csak helyes útmuta­tást kell neki adni és „tábornoki" bizal­mat önteni belé. Nem lehet parancsnok az, aki nem bízik a katona-képességeiben. Beszéltem erről Gurovval, a haditanács tagjával és Krilov vezérkari főnökkel. El­határozták, hogy az ezredekben új taktikai egységek, kis rohamosztagok alakításával újra alkalmazzuk a támadó elleni harc taktikáját. Meg kellett bontanunk a csa­patoknál kialakult rendet: a századokban és zászlóaljakban a szakaszok és rajok mellett meg kellett alakítanunk a roham­osztagokat. Meg is alakultak, és döntő szerepet játszottak Sztálingrád védelmé­ben. Nem titkolom: a komszomolisták ki­tűnő harci szellemükkel maguk sugallták nekünk ezt az új taktikát. A rohamoszta­gok legfőbb erősségei a komszomolisták voltak. Róluk mondok el néhány törté­netet. -k íme, az egyik sztálingrádi Komszomol­szervezet életének és elszántságának ta­nújele: „Beszámoló: A komszomolisták köteles­sége a harcban. Határozat: Inkább meghalunk, mintsem szégyenszemre elhagyjuk a lövészárkot. Kérdés az előadóhoz: Van-e komoly ók a lövészárok elhagyására? Válasz: Nincs! A katonn meghal, de a lövészárkot nem hagyja el!" Néhány időközben megsárgult röplapot tartok a kezemben. A sztálingrádi ütkö­zet napjaiban harcvonalban terjesztettek ilyeneket. MA HŐSIESEN HARCOLTAK! Andrej Jefimovics Kozlov géppuskás, a Lenini Komszomol tagja, a Honvédő Há­ború idején egymaga 50 hitleristát pusz­tított el, nem számítva a géppuskás sza­kaszának többi tagja által megsemmisített fasisztákat. Csak 1942. október 7. óta 17 fasisztát pusztítottak el. Kozlov géppuskás szakasza legjobb az egész zászlóaljban. Vegyetek példát Kozlovtól! Egy másik röplap: 7 NÉMET HARCKOCSIT LŐTTEK KI ÉS GYÚJTOTTAK FEL! Jakov Scserbina és Ivan Nyikityin vö­röskatonák sebesülten sem hagyták el a harcteret. Mint hazájuk hü fiai addig harcoltak, míg vissza nem verték az utolsó támadást... Nyolc fasiszta harckocsi támadott meg egy T-34-est, melynek parancsnoka Ha­szan Jambekov komszomolista volt. Fel­vette a harcot, és négy ellenséges tankot kilőtt. Közben harckocsiját is találat érte, és a termitlövedék felgyújtotta. A láng­baborult tank legénysége azonban tovább tüzelt. Ellenséges géppisztolyosok vették körül Jambekov harckocsiját és lesték, mikor ugrálnak ki a szovjet katonák. De ők elhatározták, hogy nem adják meg magukat: az utolsó töltényig harcoltak. Amikor a láng és a füst a harckocsi tü­zérségi részébe is behatolt, alakulatunk ügyeletes rádiósa a harckocsiról hallotta Jambekov ismerős hangját: „Búcsúzunk, elvtársak, ne feledjetek!" Sohasem feledem el azt a tizenhat éves fiút, akit Revolt Tyimofejevicsnek hívtak. Fia volt Szidorin alezredesnek, akit még a háború előttről jól ismertem. A Sztálin­grádnál folyt harcok idején többször lát­tam az idősebb Szidorint és fiát, elvá­laszthatatlanok voltak egész idő alatt. Egy este hozzám jött a fiú és jelentette: „Pa­rancsnok elvtárs, elhoztam az elesett Szi­dorin alezredes holttestét." Meglepődtem, nem is tudtam hamarjában mit válaszol­jak. A mellettem ülő Konsztantyin Kirko­vics Abramov, a szomszédos hadsereg­csoport haditanácsának tagja mindjárt rendelkezett: „Add át a holttestet a törzsparancsnoknak, és mondd meg, hogy gondoskodjék sírhelyéről, zenekarról és mindarról, ami a temetéshez szükséges." Nyilvánvaló volt, hogy Abramov nem is­merte azelőtt Revoltot, nem látta, mit élt át a fiú, s ezért adott neki oly rideg választ. Megvártam Revolt távozását, és így szóltam Abramovhoz: „Tudod, ki ez a fiú? Szidorin alezredes fia." Abramov tágra nyílt szemmel meredt rám: „Terin­gettét!" — kiáltott fel, és Revolt után sietett. Másnap reggel a megfigyelőhelyre szültem, és az autóba ülve láttam Revol­tot, amint a földön feküdt és válla rán­gatódzott a zokogástól. Elvesztette apját, elárvult. Rákiáltottam: „Szidorin közlegény, azonnal üljön be az autóba és jöjjön velem! Vegye a géppisztolyát és hozzon nagyobb mennyiségű lőszert." Revolt fel­ugrott, leporolta magát, megigazította Részlet Csujkov marsall könyvéből gimnasztyorkáját, és mintha puskából lőt­ték volna ki, sietett teljesíteni a paran­csot. Hamarosan visszatért, és megnyu­godva beült az autóba. Útközben beszédbe elegyedtünk, és megtudtam, hogy Revolt anyja valahová Szibériába menekült. Óva­tosan megkérdeztem, nem akarna-e utána menni. Könny szökött a fiú szemébe. Rá­jöttem, hogy hibáztam. Keményen vála­szolta: „Nem. Ha el is kergetne magától, akkor sem távozom a frontról. Bosszút állok apámért és a többiekért." Revolt Szidorin attól kezdve egy percig sem vált el tőlem. Megnyugodott, vidá­man ment a harcba, nem ismert félelmet, és csak esténként, titokban sírdogált és törülgette könnyeit. Szent ereklyékként őrzik most a harc mezején talált véráztatott komszomolista igazolványokat. Itt egy igazolvány, száma 13145761. Egy akna repeszdarabja lyukasztotta át. Ezzel az igazolvánnyal a zsebében ment rohamra a hősi halált halt Nyikolaj Borodusin Sza­ratovi komszomolista, Sztálingrád egyik tizenkilenc éves védője. Fiatalok ezrei áldozták életüket a haza szabadságáért és boldogságáért. Vérük bíborszínre festette a drága könyvecské­ket, melyeken Iljics képe volt, de a kom­szomolista gárdakatonák sorai nem ritkul­tak. Fordította: Lőrinc László 1 1 g DÉNES GYÖRGY: B P Dallal vertek meg engemet % % B Js Dallal vertek meg engemet, ß Ű jaj, néha sírni kell! K S leszakad rólam valami 3 h nehéz teher. H B % n A költő sorsa szomorú, g ij hiszen amije van, 1} h szent lázban szórja szét szegény ^ boldogtalan. B S ha élete oly puszta lesz, £ mint nyirkos őszi ég, 3 még egy csillagot dob az égre: U kihiilt szívét. A szívek verve élnek A szívek verve élnek és sóhajtozva vernek, megejtik, megrabolják a legmélyebb szerelmet. A szívünk százszor, hűtlen csak önmagát siratja s lidércláng reszket benne az életet virrasztva. Az ibolya: remény-virág Az ibolya: remény-virág, sziromba rejtett fény, szépasszonyok szíve felett a legszebb költemény. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom