A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-10 / 32. szám

asszonyokat, hogy azt kiabálják: Itt a Herkó Páter. A barát annyira gyűlölt alak volt, hogy a magyar ember azó­ta, ha nagyon dühös, nem a szen­teket szidja, hanem a Herkó Pá­tert. Tűzvész és kolera Hány csapás zúdult a falura, il­letve városra, ki tudná megmonda­ni vagy felsorolni. Errefelé talán sosem volt nyugalmas az élet. Jiszkra és a Hunyadiak dúlták, annak előtte a tatárok, aztán ba­rátok -sanyargatták, de nem kerülte el a tűzvész és a kolera sem. Valamikor 1794 nyarán esett a dolog. A várost akkoriban már gazdag céhmesterek lakták. Ha jö­vedelmeztek is a különböző mes­terségek, nyáron sutba dobták a szerszámot és kivonultak a mező­re aratni, öszfelé meg gyümölcsöt szüretelni. A terményt csűrökbe gyűjtötték, s csaknem újig volt véle dolog, mert cséphadarókkal verték ki akkoriban a kalász mag­vát, az pedig nagyon lassan ment. Ama nevezetes esztendőben be­gyűjtötték már 8 gabonát és a gyümölcsszürethez láttak. A segé­dek, mesteremberek künn voltak a gyümölcsösökben. Valamelyik csűr kigyulladt, de oltani nem volt ki­nek. Mire nekifogtak volna, leégett a város, csak a templom maradt épen, no meg egy kapu. Meg van mind a mai napig. A Szojka cipész mester udvarát zárja el az utcá­tól. Annyira megkorhadt már, hogy tűzre került volna, ha a kegyelet meg nem kíméli. Bekenték fekete kátránnyal. Ahol lehetett, megszö­gelték. még a kopott felírást is megújították rajta. Ustum combustum sed inustum linguae non ustum Pater ab exelcis parce tuis liberis. Igy hirdeti az Irás, aminek az volna az értelme, hogy: Égtem, de meg nem égtem, a lángnyelvek nem fogtak rajtam. — mennybéli Atva, kíméld meg a gyermekeidet. Hasonló súlyos csapás emlékét őrzi a városka mögött egy domb­ra épült kápolna — a Rókus ká­polna. Ezernyolcszázharmincban Oroszországon keresztül betört hozzánk az ázsiai kolera. A jár­vány még Amerikába is eljutott, hogy kerülte volna el a szegény szepsieket. Akkoriban még lázadá­sok is törtek ki miatta, mert népe azt vélte, hogy az urak szánt­szándékkal megmérgezték a kuta­kat A járvány elmúltával a hálás szepsiek Szent Rókus tiszteletére kápolnát emeltek a dombon, mint­hogy a szent minden betegségek elmulasztója és az orvosok véd­szentje. A kolerát akkoriban gyógyítani nem tudták, Így az emberek egészségét bizony az égiekre kel­lett bízni. Nem történelmet irtäm, se kró­nikát. Csak olyasmit jegyeztem fel, amiről rege szól, vagy a szájha­gyomány emlékezik meg valami­képp. Mindez többnyire szomorú dolog. Történelmi korfordulők, csa­pások és sanyargatás emlékéit idézi. Vajon száz esztendő múlva mi­lyen nevezetességei lesznek Szep­sinek. Milyen regét, milyen em­lékeket hagy az utókorra a mai nemzedék . . . ? A szövetkezet gazdasági épületei, a nem rég épült új iskola, a traktorállomás talán már elavult és korszerűtlen al­kotások lesznek. A város lakos­sága megnövekedik, talán fontos ipari és közlekedési góccá épül. Hol lesz már a tűzvész emlékét idéző kapu. hol a kápolna és hol a furcsa tündérrege . . ? Egyet tudok, új rege, új ha­gyomány keletkezik, mely a jelen építőinek emlékezetét őrzi maid. BÁBI TIBOR Szersi KeGéK-rnonbáx Szepsi — egykor Zekeresfalva — Kassával talán egyidőben kelet­kezett, vagy kevéssel utána. Fel­tevések és gyér adatok alapján arra következtethetünk, hogy II. Géza király idejében ala­pították bevándorló német telepe­sek. Elnevezése az idők folyamán több ízben változott. A városalapi­tő németek Moldau-nak hívták, minden valósznűség szerint a ha­sonló nevű folyó után. Ma ugyan ennek is piásképpen hangzik a ne­ve. Az eredetiből keletkezett könnyen levezethető szláv etimo­lógia szerint: Moldau—Boldav—Bol­dava—Bodva. A rege A város alapításához fűződő re­ge más etimológia szerint igazo­dik. Valamikor a honfoglalás idején ideszakadt egy magyar sereg. A seregvezér a két folyó (ma a Bódva és a Kanyapta) összefolyá­sát táborozásra alkalmas helynek találta. Le is táborozott a hadinép; aztán jó mulatozáshoz fogott. A sereg két hadnagyának, Zek és Bod vitéznek kedves időtöltése volt a vitézi erőpróba. A seregvezér meg biztatta őket. hogy aki a birkó­zásban erősebbnek bizonyul, az kapja birtokul a gazdag vidéket. Össze is csaptak s az egész tábor körülsereglett, hogy végignézze viaskodásukat. Végül Zek került ki győztesen a birkózásból. Vitézei itt telepedtek meg, s minthogy sok ér és patak folydogált a tá­bor körül Zek eres falvának ne­vezték el a települést, Bod vitéz­ről pedig a folyót. A rege nem elégedik meg ennyi­vel. Elmondja azt is, hogy a har­cosok miképpen jutottak asszo­nyokhoz. Mert akármennyire is tetszett nekik a vidék, asszony nélkül bizony sivár a férfiembe­rek élete. Megfigyelték, hogy az egyik tó­ban alkonyatkor töndérlányok szok­tak fürödni. Kifürkészték azt is. hogy az egyik szikla tulajdon­képpen nem is szikla, hanem tün­dérvár, annak ura pedig senki más, mint maga Tündérilona. Megrohanták egy nap a fürdő­zőket, nyeregbekapták és asszo­nyaikká tették. Aztán, hogy vissza ne kívánkozzanak, megostromolták a várat is. Mikor az első nyilak a falakhoz csapódtak, abban a szempillantásban 'eltűnt, elsüllyedt a vár, csak a helye maradt meg, egy égnek meredező, hasadt szik­la. Ezt nevezik ma Hasadtkőnek. Ám eltűnt maga a tő is, ahol a tündérek fürödtek, csak egy forrás maradt a helyén. Ennek manapság Ilonaforrás a neve. A történelem másképp tudja a falu elnevezésének magyarázatát. Királyi okiratok úgy emlegetik, mint villa curriferorum regaliumot. Tehát a király szekereseinek falva volt. Lakói háborúk idején fuvaros szolgálatot teljesítettek, hadieszközöket, fát, élelmiszert szállítottak a seregek után. Tehát nem Zek eres falva, hanem Sze­keresfalva. A Szepsi elnevezés a tatárjárás után keletkezett. Lakossága a vég­veszedelem elől a közeli szepes­ségbe menekült, s visszatérte után az újjáépült falut Szepsinek ne­vezték el. Herkó Páter A posta felé menet egy régi kőház áll. Valamikor nemesi kúria volt. Manapság a Grossz család lakja. A ház udvarra néző falán egy elmosódó reliefet látni. Va­lami pap féle alakot ábrázol. A szepsiek azt tartják, hogy a nevezetes Herkó Páter arcmása volna. Hogy miről nevezetes a barát? Bizony keserves história. A szep­siek emberemlékezet óta hadilá­bon álltak a jászol barátokkal. Szepsi egész határa csaknem az ő birtokuk volt. Aki földet művelt, s aztán termést is akart aratni. köteles volt kemény pénzt fizetni a barátoknak. A reformáció ide­jén — akkoriban többnyire szá­szok lakták a várost — egész Szepsi áttért az új hitre. Ez nem csak azzal a könnyebbséggel járt, hogy nem kellett meggyónni a huncutságokat, különösen a hato­dik parancs elleni vétkeket, mint azt utóbb gondolták némelyek, de megszabadultak így a nem szíve­sen fizetett haszonbértől is. Már annak előtte is tusakodtak a barátokkal. Péter prépostot 1411-ben a városon való átutaztában megverték, de talán meg is ölték volna, ha két ékesbeszédű egri kanonok le nem csillapítja a népet. Betyár magaviseletük híre eljutott Rómába is, olyannyira, hogy Sixtus pápa Szepsít egyházi átokkal súj­totta. A hitújítás jó ürügy volt arra, hogy megszabaduljanak a barátok hatalmaskodásátői. Száz esztendőn át nem fizettek nekik egy fia fil­lért sem. Csakhogy böjtje jött a szabadságnak. Az ellenreformáció idején • újra sanyargatni kezdték őket a barátok. Annyira zaklatták őket, hogy kezdtek vlsszatéregetni a pápista hitre. Különösen a Herkó Páter tünt ki apostoli buzgalmá­val, aki leginkább a haszonbér erőszakos behajtásán fáradozott. Igazi neve mi volt, az ördög tud­ja. Mikor bejött a városba, a szász asszonyok kezüket tördelték, és abajgatva siránkoztak: „Herr Gott, der Páter ist da!" A, szászok mel­lett magyarok is lakták a várost. Ezek aztán úgy értették a szász A Herkó Páter A Rókus kápolna A tűzvész idejéból fenn maradt kapu

Next

/
Oldalképek
Tartalom