A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Pakots József (1877—1933) szegény falusi kisiparos fia volt. Korán árvaságra jutott, s diákkorától kezdve kenyeret kellett keresnie. Jókai Nemzet című lapjánál kezdte az újságírást, parlamenti tudósító volt. Sok regényt írt, a történelmi témákat szerette, legnagyobb sikerét azonban Egy karrier története című szatirikus regényével aratta, melyet később színpadra is átdolgozott. Ebben a művében korának politikai és társadalmi visszásságait állította pellengérre. Utolsó, halála után megjelent regényét Misztófalusi Kiss Miklósról, az üldözött könyvnyomtató mesterről írta. Jávor, a tanító megnézte az óráját. Még csak néhány perc hiányzott a tanítási időből, sietve fejezte be előadását: — Szóval, ne felejtsétek el gyerekek, hogy mindnyájan egyformák vagytok — mondta emelt hangon. — Az iskola-padban mindenki egyenlő. Megértettétek? Az osztály éneklő' hangon kiabálta; — I-ge-nis, meg-ér-tet-tük ... — Helyes! Kint megszólalt a csöngettyű. Jávor öszszecsapta az osztálynaplót, elzárta a fiókba és kiment. A gyerekek egyszerre nagy zajban törtek ki: — Ringer! Ringer! Ötöst kaptál! A kicsúfolt fiú — egy szögletes koponyájú, fekete, vadóc gyerek - dühösen nézett a kiabálókra, akik közül különösen egy szőke, sovány, finom ruhás fiú ugrált eiőtte. Ennek villámló szemmel vágta oda: — Hallgass, mert kapsz egy meilbeütést! — Próbáld meg, te koldus. A vadócnak, akin meglátszott, hogy csakugyan nagyon szegény gyerek lehet, égő pirosság öntötte el a képét. De mivel •egy jóindulatú arcot sem látott maga körül, nem merte bántani a hetvenkedőt, csak fojtott dühvel mondta: — Hát te mi vagy? Te hentes! A szőke ingerült lett: — Nem igaz. Nem igaz! Én úri fiú vagyok. De te egy szemetes kocsis fia vagy! Az én apám húsnagyvágó! Húsnagyvágó! A szemetesfiú látva szavai hatását, csúfondárosan ismételte: — Hentes! Hentes, Kérek ötér parizert! Hentes úr! A szóké majd megpukkadt. Lenéző gőggel nyelvelte: — Hahaha! A te apádnak azt mondják: hé, szemetes! A múltkor is azért nem voltál iskolában, mert te szaladtál előre a csöngettyüvel, az apád pedig jött utánad a kocsival. Szemetes, szemetes, a piszokba mit keres ? A vadócban forrt az indulat. De erőt vett magán, és összeszorított fogai közt gyűlölködve vágta vissza: — Mégis hentes! Csak hentes! A szőke pulykapirosan rikácsolta: — Szamár vagy. Tudsz is te valamit? Éppen te! Az én apámnak irodája is van. Melyik hentesnek van irodája? Az osztály többi növendéke a vitának eme pontjáig beavatkozás nélkül élvezte az összetűzést. Körülállta a két fiút és csillogó szemmel, sugárzó arccal figyelte a jelenetet. Az általános hangulat a szőke felé szított, de azért azon is mulattak, amikor a vadóc csúfondárosan kivágta: Hentes! Hentes! ötér' parizert! Hanem mikor a szőke előállt az utolsó érvel, az apja irodájával, akkor az osztály közvéleménye egyszerre és véglegesen a szőke mellé pártolt. Az iroda említése föltétlen tiszteletet ébresztett mindenkiben. Valami rejtelmes, tudományos fogalom köde gomolygott ki belőle, és félelmes súllyal nehezedett rá a kis elmékre. „A Kuncz apjának irodája van!" Egyszerre mindnyájan diadalmaskodva és ellenségesen fordultak a vadóc felé: — Mit akarsz, te rongyos? Pusztulj! A szemetes fiú egyedül, elhagyottan állt a fiúk között. Csupa ellenséges arc, csúfolódó szem villant feléje. — Rongyos.! Rongyos! Legjobban kiabált természetesen a szőke, aki egyszerre a helyzet magaslatán találta magát és igyekezett azt kiaknázni. Odaállt egészen a vadóc elé, belenevetett az arcába és úgy énekelte: — Szemetes, szemetes, a piszokban mit keres ? A szemetes fia mint egy megtorpant kis bika forgolódott a csúfolódók gyűrűjében. Ide-oda kapkodta a fejét, nyugtalanul nézett erre-arra, mintha' csak egy rokonszenvező, egyetértő pillantást kívánt volna elfogni, de amikor mindenünnen csak gúny és káröröm tört feléje, megvadulva szegte fel a fejét és megfeszült Öklével bőszülten ütötte mellbe legnagyobb ellenségét, a szőkét. A szőke az erös ütéstől hátraesett, és fejét bevágta a padszögletbe. Vér szivárgott fel az ütés nyomán. A nagy lármát egy pillanat alatt a rémület csöndje váltotta fel. A vér láttára a gyerekek riadtan rémültek el, és a padjaik felé hátráltak. A szőke lamentálva sikoltozott: - Jajajaj! A fejem! Betört a fejem! A vadóc tágranyílt, szinte üveges szemmel bámult a véres fejre. Aztán reszketve, gyáván dadogta: Hozok vizet. Lemosom. Nem tesz semmi baj. -Nem kell! Nem kellT — sikoltozott gyűlölködve a szőke. - Tőled nem kell! Ebben a percben kint élesen csendült fel a pedellus csengettyűje, a tíz perc véget ért. A gyerekek szívdobogva sorakoztak be padjaikba, s tekintetük aggódva szegeződött az ajtóra. — Jaj, mi lesz most? Jön a tanító! Jávor csakugyan jött. Jókedvűen lépett jPAKOTS JÓZSEF: AZ EGYENLŐM 44