A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-03 / 31. szám

Örményországban ma egy régi, nagymúltú kultúra reneszánszát élik át, természetesen magasabb fokon. Hogy mennyire becsben tartják a mai szovjet-örmények az ősök nemes örökségét, arról elsősorban a Matenadaranban, a régi kéziratok Silami irattárában tett látogatásaink alkalmával győződtem meg. A Terjan utca hetvenkettes számú minden feltűnést nélkülöző épületében őrzik ezerötszáz év műveltségének kincseit. Mindazt, ami a barbárok gyűlölete elöl megmenekült. A fennmaradt kéziratokból megállapítást nyert, hogy mongolok, törökök és perzsák huszonötezer kéziratot pusztítottak el. További tizenötezer kéziratot az európai műveltség „képviselői" és közép-keleti barátaik hurcoltak el idegen országokba. Ezekkel a kéziratokkal ma London, Bécs, Velence és Teherán múzeumaiban és könyvtáraiban hivalkodnak. A Matenadaranban az örmény tudósok tízezer kéziratot és ezernyolcszáz kincsekkel feléró kézirattöredéket (fragmentet), hogy a leghelyesebb kifejezéssel éljek, szó szerint dédelgetnek és szemük fényeként őriznek. Itt van a legrégibb kézirat, a 887-böl származó pergamenre írt lazarei Evangélium. Mellete látható az ezerkétszázötödik esztendőből fennmaradt Közmondások könyve, melynek súlya „csak" harminc kilogrammot tesz ki. — Ennek a naptárnak az az érdekessége — mondotta vezetőnk és egy ötszáz éves kalendáriumra mutatott —, hogy eredeti szövegét a néhai írnok bizonyos vegyszer segítségével eltüntette és helyébe űj szöveget Irt. Századok múltával az eredeti szöveg ismét előjött, és igen érdekes adatokkal lepte meg a kései utódokat. Vannak itt miniatűrökkel díszített kéziratok, melyeket több mint félezer év előtt készítettek és mégis úgy hatnak, mintha tegnap festették volna őket. Érdekes, hogy a festékek receptjeit megtalélták, a vegyészeknek azonban mégsem sikerült a finom és tartós festékeket elkészíteniük. A további üveglap alatt fekvő két könyvért külföldi gyűjtök néhány millió dollárt kínáltak. Ám nem kevésbé értékes a világ legrégibb, papírra írt kézirata. Ez a X. századból való ritkaság, csakugyan az egész világon egyedüli példány. (Folytatás a 15. oldalon) 5 » a hűtlen, harmadik galamb legendáját. Megfestette annak a galambnak a sorsát, amely nem tért vissza Noé apánk bérkéjára. Az új legenda szerint a további hét nap elmúltéval az őshajós útnak Indította a harmadik galambot. Ez a küldönc azonban már nem tért vissza sem Noéhoz, sem ennek fiaihoz és unokáihoz. Az ősatya ekkor már tudta, hogy az áradat visszatért medrébe, és ember, állat számára szabad az út. A harmadik galamb pedig a szabadságtól megmárosodva élvezte a napfényt, a zöld lombok illatos árnyékát, tavak hüs vizét, rétek virágtengerét. Már rég megfeledkezett egykori gazdájáról, feladatáról. Míg végre az évszázadok hosszú során a boldogság habjaiban önfeledten lubickoló galambküldönc „derengő álommá" változott, még a halál is megfeledkezett róla. Tán évezredek múltak el, amikor emberek jelentek meg a vidéken. Favágók kopácsolása, vadászok fegyverdurranásai nyugtalanították az elfelejtett galamb édes álmát. De egyszer rettenetes földrengésre, villámszerű érctestek cikázáséra tűzokádó gépek halálthozó muzsikájára ébredt. Körötte halál és pusztulás. Ijedten szállt a magasba, a messzeségbe, üj hazát keresni, a béke országát. Riadtan röpködött, száz útra tért, Eldorádót azonban hiába kereste. Fáradt szárnyainak tollazata azóta már megritkult, szeme tompafényű lett a legendák láthatatlan galambjának, amely a mai napig sem találta meg a béke hazáját. Pedig most is csakúgy, mint Noé ősapánk idejében, a galamb, az egész békeszerető emberiséggel együtt várva várja, hogy elmúljék a háborús halál és vészek ideje, hogy megpihenjen a béke mindent- elbíró végtelen tenyerén. Ám azóta az ódon legendákat újabbak váltották fel, melyeket az ellentmondásokkal teli életünk, a jó és rossz harcától félsebzett élet szült. JEREVANBAN Közben megérkeztünk Jerevanba. A pályaudvaron egy csoport úttörőt láttunk hatalmas virágcsokrokkal. És egy két esetben bizony a bukréták na-vobbaknak bizonyultak a pöttömnyi emberkéknél. — Hivatalos küldöttséget várnak — mondogattuk —. megvárjuk míg lezajlik az ünnepélyes fogadtatás. Végül is kiderült, hogy a pirosnyakkendős apróságok ránk várnak. Valamennyiünknek jutott a virágból, és az én jereváni bukrétám bátran felvehette a versenyt a Besh Aghacs-i rózsacsokorral! Jól is esett ez a meleg, testvéri fogadtatás; kétszeresen jól a tbiliszi kellemetlen élmények után. A reggeli napfényben a sárga és rózsaszínben játszó város kissé messzerűleg hatott. A tufából, a színes lávakőből épített házak, paloták sajátos Ízt adnak e félmillió lakosú fővárosnak. Kormányszervek székházai, bérpaloták és hatalmas áruházak, egyetemek és az Örmény Tudományos Akadémia kutató intézetei, a' színházak és az opera, könyvtárak és képtárak, hatalmas gyárépületek és dús lombú parkok, ez ma Jereván, Szovjet-Örményország fővárosa, egy kicsit Ázsia, egy kicsit Európa. Az ősi örmény kultúra élő hagyományai azonban mégiscsak Eurőpa felé billentik a mérleget. A jereváni Lenin tér A Szevan-tó Az ecsmiadzini katedrális harangtornya