A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

egyik szeptember végi napján megtört öregaszszonyt vonszolt a komáromi hóhér a vesztőhelyre, hogy végrehajtsa az ítéletet. A bámészkodók tömege utat nyitott Bencze István özvegyének, Barta Katának, aki a vesztőhelyen megadóan hajtotta fejét a vérfoltos tőkére, a kámzsás ember pallosa alá. A szájtátíak ujjongása közepette gurult le az ősz fej, s a madari „boszorkány" teste végsőket vonaglott. A hőhérlegények ezután máglyára vetették, s elégették a holttestet, hogy írmagja se maradjon ... A XVIII. században sok Komárom környéki öregasszony fizetett életével állítólagos boszorkányságáért. Főleg a bábaasszonyok s azok, akik gyógyítással foglalkoztak. A bűnvádi eljárás megindításához elég volt néhány vádaskodó tanú, s a tömlöcajtó máris becsapódott a szerencsétlen asszonyok mögött. Legtöbbnyire kétféle vádat emeltek a boszorkányság gyanújába keveredett asszony ellen: az egyiket rontás vagy megvesztés, a másikat az ördöggel való cimboraság miatt. Tudnivaló, hogy az elmúlt századok folyamán sok szegény asszony kereste kuruzslással kenyerét. Természetes, hogy gyógymódjuk többnyire balul ütött ki, s a kárvallottak haragjukban bevádolták a javasasszonyt. Innen már csak egy ugrás volt a tömlöc, tortúra, máglyahalál. A vallási dühöngésben senyvedő feudalizmus a boszorkányperekben rendszerint előhuzakodott az ördöggel való cimboraság vádjával, hogy alátámassza, erősítse a vallás pozícióját. Kezdetben többnyire tagadott a vádlott, de amikor megismerkedett a hüvelyk-szorítóval, a tüzes nyárssal, menten beismerte „bűnösségét". A többi már a hóhér dolga volt. Ilyen formán került vád alá a mocsai Soós Örzsébot is, aki szorult helyzetében több mocsai asszonyt belekevert a boszorkányságba. Régi periratok őrzik SoóS örzsébet vallomását: „Az árestomháznak vasrostélyos ablakán hozzája bújtak leg ottan az pap annyja és Tengői .Falu Zsuzska, keményen dömöszkölték, fejét szorongatták, csak azért, rájuk ne valljon." A kínvallatás fantasztikus meséket mondat Soós Örzsébettel. így vall az egyik boszorkány gyűlésről: „Ottan táncoltanak, ettenek és ittanak, földre terítettenek asztalt valamely darab ruhábul, az étek állott egy sült báránybul és disznópecsenyéböl, kenyerek helyett penigh tizenkét darab követ tettek, melyet az igmándi bíró vitt az vendégséghbe, és tizenkét fakések is voitanak az asztalon, s ettenek, melly köveket az igmándi tavalyi bíró szakította szét. Az utóbbiak fakésekkel ettenek, az pinczében való hordókbul mindenikéből vettenek bort, de az nyírfa abroncsos hordóbul nem vehettek italt, mind hogy az ollyatin abroncsú hordókbul nem vehetnek és nem is árthatnak. Egy hegedősek is volt ezen alkalmatossággal és tánczoltatnak, az táncz mester penigh az említett igmándi tavalyi bíró volt. Midőn penigh két óráigh egy véghben ezen mulatságokban lettenek volna és az pinczébül ell akartak volna menni, azon hordókat az mellyekbül bort vettenek, teli okádták s illy formán töltötték helyre az borokat. Ezek véghbo menvén, ell tüntetek, az vinculált fatens penigh Istent emiétvén labdái ment szállására, midőn penigh az pincébe mentenek az Tenget Zsuzska vitte két kezénél fogva az mondott pincébe, úgy hogy a lába sem érte mindenütt a földet." Soós Örzsébet boszorkányperében az egyik tanú, bizonyos Kovács Ilona többek között azt vallotta: „Hogy az Soós Örzsébet vén asszony arra is tanította őket, mondván: te pila, ha azt akarod, hogy férjhez ne mehesen, a kire haragszol, leányzó csak háromszor kerüld meg őtet és mess el az hajátul, azt vesd valamely folyó vízbe, és ha ezt mgcselekszed, mind addigh az olyan leányzó férjhez nem mehet, valameddigh te magad nem akarod, hogy férjhez mehessen, csak gólya fészekből csinálj lughot és mosd megh a fejét az olyan leánynak, aztán férjhez mehet." A vármegye az igmándi tavalyi-bírót is tömlöcbe vetette boszorkányság gyanújával. A tárgyaláson szembesítették Soós Örzsébettel. Szalay Ferenc, az igmándi tavalyi bíró körömszakadtáig tagadta Soós örzsébettel való kapcsolatát. Soós Örzsébet meg azt felelte neki, hogy ő sem szervezkedett Madaron senkivel, mégis láncos vasat kell hordania. A periratokból nem derül ki, hogy mi történt a vádlottakkal, de gondolhatjuk, hogy nem úszták meg szárazon. Oláh Mihályné Boronyai Katát, a kamocsai „boszorkányt" rontással vádolták. Nemes Kósa Márton vallotta, hogy 1726 tavaszán felesége fiúgyermeket szült, de nem Oláhnét hívta a gyermek megfürösztésére. Mi történt? Néhány nap múlva a gyermek keservesen kezdett sírni. A szája annyira lekúcsolódott, hogy nem is falhatta be az anyja csöcsét." Boronyai Kata útja is a komáromi tömlöcbe vezetett, ahol 1728 januárjában szorongatta meg első ízben a hóhér. A tortúra után az asszony testben, lélekben megtörve vallotta be „bűnét". A halálos ítélet utolsó szavai így szólnak: „Az maga megh érdemlett büntetésére, másoknak pedigh rettendő példáiara nézve országunk éllő törvénye szerént elevenyen—az tűzre tétetnyi és hamuvá porrá az által égetetnyi törvényesen kárhotatott." A bagotai Barsi Pálné, boszorkányság vádjával szintén a komáromi hóhér pallosa alatt fejezte be életét. A búbájossággal vádolt ógyallai kocsmárosné, Görbe Ilona ugyancsak a tömlöcbe került. Hogy mi történt később vele, arról nem beszélnek a periratok. Ide jutottak Fábián Erzsébet és Jámbor Kata madari „boszorkányok" is. Ki tudja, hányan fejezték be még szomorú életüket a komáromi hóhér karmai között? Mindenesetre ez a néhány eset is fényt vet a több mint 200 év előtti keserű állapotokra. Ártatlanokat kínoztak s küldtek szörnyű halálba a sötétség terjesztői, a népet babonára nevelő vármegyei urak s a vallási fanatizmust erősítő klérus. Holott őket kellett volna elevenen megégetni. D. Gy. Közmondások Nagymegyerre utaztam a minap. A vonat álmosítón döcögött, s én elszunyókáltam a padon. Tán Nagymegyerig szenderegtem volna, ha Dunaszerdahelyeti fel nem ébreszt két élesnyelvű parasztasszony. A szomszéd padra telepedtek, s jókedvűen tereferéltek. Akaratlanul is odafigyeltem. Kiderült, hogy a szomszédasszonyukat szapulják. Azt mondja az egyik: — Hajaj, ha neki annyi zsírja volna, mint amennyi lisztje nincsen, • akkor jó pogácsát tudna siitnyi. — Annyi pénze van annak, mint békán a toll — toldotta meg a másik. — Pedig szeretne meggazdagodni — folytatta az elsö —, de hát annyira van tűle, mint a cigánygyerek a forralt fejtül. Bár felébresztettek, mégis elégedett voltam a két dunaszerdahelyi asszonnyal, u mert három csallóközi közmondást hámoztam ki beszélgetésükből. De hogy is állunk ezekkel a dunamelléki közmondásokkal? íme, kiderül, hogy sok falu máig is őrzi a maga közmondását. Nagyudvarnokon így szólják le a nagyzolót: „Neki is nagyobbat tojik a tyúkja, mint másnak a lúdja." Ha Egyházkarcsán valaki állítja, hogy valami majdnem így vagy amúgy sikerült, ezt vágják rá: „En nem jogtani halat, de a Jóska az bizony istugyse majdnem fogott egyet." A várkonyiak meg ezt mondják a haragosukra: „Verje meg a mindenható rossz szomszéddal és gyepes udvarral." Az eperjesiek így mordultak jel valamikor, ha olyan embert láttak, aki nem tudta megülni a lovat: „Ügy illik a lóra, mint tehénre a gatya." Nyárasdon, ha az egyik ember így akarja, a másik meg amúgy, azt mondják: „Az egyik embér a sarkátul kezd kalapálni, a másik meg a hegyitül a sarka fel." Vagy: „Az egyik bévül, a másik meg kívül kalapál." Tejeden azt tartják a hazug emberről: „A hazug embert, a sánta kutyát könnyen utói lehet érni." Ha valakinek rosszra fordul a sorsa, mindjárt kibökik: „Amennyit a kerék föl, annyit le." De használják megfordítva is: „Amennyit a kerék le, annyit föl." Oszoron, ha lusta embert látnak, rögtön megjegyzik: „Az evésnél szívesen állna, csak a munkánál fekhetne." A szapi aranymosók meg így keseregtek valaha a keveset jövedelmező mesterség felett: „Sokat fárad a vadász, ritkán száraz a halász, de mindig rongyos az aranyász." Macházün egy időben annyira elterjedt az ürge, hogy évtizedekig nem tudták kiirtani. Azóta maradt fenn a közmondás: „Fürge, mint a macházaí ürge." Solymoskarcsán meg azt tartották az olyan gazdáról, aki nem igyekezett elég trágyát gyűjteni a földre: „Kicsiny trágyadombnak kicsiny magtár a szomszédja." Sok közmondás járja még az említetteken kívül, de eredete annyira a múltba vész, hogy már senki sem tudja, honnan származik. Annyi bizonyos, hogy a csallóközi falvak népe sok szép, találó közmondással gazdagította nyelvünket. DÉNES GYÖRGY