A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-30 / 48. szám

Ha megérik a szó A költő is érik. Van percnyi csendre jussa rozsföldek, fák és berkek közelében. Kell, hogy verse ütemét kutassa, a természet törvényeivel együtt ver-e, együtt ketyeg-e. A költő is érik. Nos adjatok időt, hogy saját termését betakaríthassa. * * * Kimondjuk hát, ha megérik a szó. Kalász a költemény. Nem takarhatja frázis-gyom, fövény, a Szabad szélbe nö, hol magját adva leng. Kenyerét evő magunk közül kevés, ki mérni kész, mint teremti a fényt az ész. A föld mélyéből miként jő elő trágyák, sziklák és csontok közül, nyugtalanság és bánat mögül szenvedésen át, hol kin a kaptató kimondjuk hát, ha megérik a szó. * A kerepesi temetőben A kerepesi temetőben nyári árnyak hüsébe rejtve alszik Ady. Léda se messze; fejfája mellett orgona nyílik. Kedvese fekszik itt a közelben. A kerepesi temetőben József Áronné mosónő sírja; s anyjához közel József Attila, fából faragott kereszt sírja éke, ott pihen újból édes anyaölben. A kerepesi temetőben szállnak, nőnek jelhő vándorok, tán Petőfi lelke háborog? Sehol sincs sírja, s nem csitul a bánat a kerek világon sírját keresőkben. A kerepesi temetőben csend honol. Megkövesült drámák, föléjük hullva nehéz sziklatáblák halkítnak vágyat, álmot, szenvedélyt itt, csak néha az élők szava száll a csöndben. Szárnyak Csillogó szárnyat alumíniumból emberhez kapcsolt biztatón e század. Múlt világon át dominiumökból új világra lát, aki vele szállhat. Sokan bírálják, mondják, hogy a költő repülés közben csügged, Szárnya roppan, hírét a kornak nem hűen kízengó, nem is áll többé az első vonalban. Megnőttek a szárnyak. — De a teher is. Felemelni súlyuk csakis úgy lehet, ha saját szárnyad szétfeszíted is. Nyomorúság, harcok korszaka felett napcsókolt évek távolához tartva ikaruszként szállsz majd a magasba. Járt Kostra versei A nap szeretői Csak felé fordítják arcuk vágyakozva hajnalhasadáskor, délben, kora este, fülledt nyár hevétől forrón átkarolva hol csarnokát tárja puszták végtelenje, — a magyar rónának Sfárga tündérkéi. S mikor lenyugszik már, műszakja letelve skarlát-vérszínüen, úgy látszik,- hogy végleg, fejük szerelmesen fordul el Keletre, hisz tudják, merre jár útjain az Éjnek. Szuroksötétségü sugártalan éjben, vagy harmatcsöppentő csillagfényben várják, s mikor éppen pirkad, sóvárogva, ébren ölelő szirmaik csak utána tárják. ö, ez nem csak meie, költőiés játék, de a nagygombosi agronomus mondta poharazás közben nekem ezt a kátét, — bízón koccingatva napfényes napokra, — hogy nap után fordul csak a Napraforgó. Míg eddig láttalak, figyelve a kertet bab, tök közelében, szántó, dűlő közben, vagy otthon minálunk bakterházak mellett, mint napsugár gyógyszert a szomorú őszben csodáját nem tudtam mindeddig felfogna mily erő vonz téged mámoros fejecske. Lám elnehezültél, súlyod több kilónyi, a föld fölé hajHt magjaidnak terhe. Deríts örömre Deríts örömre, zengd, te vers vigaszthozón, mást játszd a dalt, mit oly lágy dallamává sugallt sok búval bélelt régi est. Hol vagy, Bú testvér? Cimborám, tünt alkonyokban merre vagy? Kétségbeesés* mint fenevad már jön, már vülog foga rám. Skáládon zengj ma játszi mollt, lágyan simítsad körül fejem, akár hószín kéz, mely nincs velem, mit már az idő széttiport. Zengj nekem vers, oldj könnybe jajt. A költő is küzd, lám egymaga, mígnem vad bikáknak vas nyaka porond porába dönti majd. Fordítottal: Monoszlóy M. Dezső