A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

Nincsen új a nap alatt Washingtonban a közelmúltban igen érdekes értekezlet zajlott le, melyen az amerikai hadügyminisztérium kiküldötte beszélt a különleges (értsd: atom- és hid­rogén bombák!) fegyverekről, a tömeges légitámadásról és arról, hogyan kell az ilyen támadások alkalmával viselkedni. Az értekezleten A. R. Behnke kapitány, az amerikai tengerészet rádiológiai inté­zetének munkatársa felszólalásában azt javasolta, hogy az atomtámadás utáni mentő- és eltakarítási akciókra kizárólag negyven és ötven év közötti férfiakat küldjenek. A derék hadfi azonnal meg is magyarázta, jobban mondván megindo­kolta javaslatát. Szerinte a negyven éven felüli férfia­kat, - mint az eljövendő ágyútöltelékek szülőapjai, már eleget tettek hazafias kö­telességüknek! Másszóval, a mór megtette a kötelességét, a mór mehet... Ellenben a fiatal, húsz-harmincéves katonákat — nehogy létfenntartő szerveikben kár es­sék, a legbiztonságosabb óvóhelyen kell tartani mindaddig, míg idősebb testvéreik és apáik nem tisztították meg a környé­ket az. atomtámadás emberi egészségre veszélyes maradványaitól. És ne is csodálkozzunk A. R. Behnke kapitányon, hisz amilyen az úr — olyan a szolga. Dulles, Knowland és Eisenho­wernek. a nemzetközi politikában meg­mutatkozó „erkölcse", a ferde jellemű hivatásos amerikai katonákból csakis im­morális hatást válthatott ki! Igen! A szupermanok úgy vélik, hogy a negyven és ötven éves férfiak a bio­lógia szemszögéből nézve már selejtek és esetleges szellemi tevékenységük ezt a hiányosságukat nem pótolhatja! Mert ma az amerikai vezető politikusoknak és a Pentagonnak elégséges egy-két kalmár­erkölcsü atomtudós és technikus és az aqvnélküli ágyútöltelékek tömege. Ám ez a fura amerikai humanitás sem eredeti. Találkoztunk mi már hasonló erkölcsökkel Hitler Harmadik Birodalmá­ban. És ha Ithaka kalandor királya, Odisszeusz, a sors fura szeszélye folytán feltámadna, rémülten menekülne csónak­jában a floridai pálmaerdös partvidékről, akárcsak valaha réges-régen a lótuszevők szigetéről, ahol a királylány megtermé­kenyítése után a biztos halál lett volna osztályrésze. Legalább is úgy írja le Odissszeusz veszélyes kalandját John Ers­kine amerikai Író Penelope férje című re­gényében. Hiába, semmi sem űj a nap alatt! Ahol az őrmester nevezte ki a generálist Ha nem is szö szerint, lényegében úgy történt. Portugáliában, a szardíniák hazá­jában ugyanis „rövid" hét esztendő után választások voltak. A portugálok köztár­sasági elnököt választottak! És szinte hihetetlen, ezúttal az ellenzék is szabadon jelölhette Humberto Delgado tábornokot, a portugál polgári repülés főnökét, Salazat miniszterelnök egykori kedvencét. Delgado a választási kampány idején ki is jelentette, hogy köztársaság'' elnökké választása esetén azonnal meg­fosztja Salazart tisztségétől. A fasiszta portugál diktátor csatornán-és óceánontúli magas protektorai már­már a demokrácia honának nyilvánították ki Portugáliát, amikor is Salazar közbe­lépett. Az ország kilencmillió lakosának írástudatlan negyven százalékától megvonta a szavazati jogot és tízezreket töröltetett a választók listájáról, mivel „gondolko­dásuk és tetteik az állani szempontjából károsak". A miniszterelnök még tovább ment. Gépfegyvereket, tankokat és rend­őrosztagokat vonultatott fel az ellenzék elnyomására. Tömeges letartóztatásokat eszközölt és politikai ellenfeleket lövetett agyon. Deldago tábornokot pedig, akit a választások napján a rendőrök nem en­gedtek ki lakásából, megfosztotta hivata­lától. így lett Americo Tomaz ellentengernagy másfél millió terrorizált választó segítsé­gével, tankok és gépfegyverek árnyékában és a mindenható Salazar akaratából köz­társasági elnök. Az ellenzék vezetői ugyan lakat alatt vannak vagy házi fogságban, de Portugá­liában a demokrácia elveinek elég té­tetett. Mert az őrmester maga nevezte ki tábornokát, Salazar miniszterelnök báb­köztársasági elnökké választatta Tomazt, aki majd engedelmesen teljesíti a diktá­tor és a dollárcápák parancsait. A nagy barátság hete! A nyugatnémet-amerikai nagy barát­ság közismert tény! Heusinger nácigene­rális Eisenhower elnöknek az állandó tanácsadója, Adenauer és Dulles politikai nézeteikben valóságos sziámi ikrek és aztán ott van Nyugat-Németországban a sok rakétás ami. Ezt a nagy barátságot akarták valami módon kifejezni a nyugat­német kormánykörök és az amerikai meg­szálló hadsereg vezetői. És ez év májusá­ban megrendezték a nyugatnémet —ame­rikai „barátság hetét". A barátság hete így kezdődött: Wiesba­denban a város összegyűlt előkelősége előtt amerikai tisztek szónokoltak az US Army erejéről és küldetéséről, — tiszta, demokratikus ideáljairól. A folytatásról beszéljenek az alábbi idézetek. „Már ágyban feküdtünk, mikor lövöldözést hallottunk. Kinéztünk az ab­lakon és láttuk, hogy három amerikai katona egy német civilt kerget. A Rudolf Schwander utca tizes számú háza előtt beérték és kegyetlenül helybenhagyták. Ha ez így megy tovább, kénytelenek le­szünk minden alkalommal rendőri segítsé­get kérni, amikor színházból, moziból vagy hangversenyről megyünk haza" — írja egy kasseli lakos. Egy Hans Jörg Koch nevű ugyancsak kasseli polgár ezeket írja a város rend­őrfőnökének: „Tegnap éjjel ismét szem­tanúi voltunk, hogyan vertek részeg amik vadállati módon félholtra három békés német polgárt. Kérdem öntől, rendőrfőnök úr, hány hasonló esetnek leszünk még a szemtanúi ?" Ilyen hangú leveleket közölt a Hessische Nachrichten című kasseli lap, valamint a Frankfurter Rundschau és Birkenfelder Zeitung is. Főleg az utóbbinak a levél­anyaga figyelemre méltó. Az ldar-ober­steini polgárok panaszkodva írják, hogy városukban egyre jobban szaporodik a merényletek száma, az amerikai hadsereg részeg vagy józan katonái egyre gyakrab­ban támadják lányaikat és feleségeiket. Maj szó szerint ez olvasható a lapban: „Idar községben az amik a templomkert­hen a rosszhírű nőkkel paráználkodnak. Egészen a plébánia ajtajáig merészkednek, úgyhogy » plébános úr reggelenként kény­telen elsöpörni a maradványokat. Itt aztán már vége a türelmünknek!" Azt hiszem, nem szükséges, hogy tovább folytassam az idézetek hosszú sorát, me­lyek az amerikai megszálló csapatok nyers és durva magatartásáról beszélnek Hisz ez az amerikai életforma természetes kö­vetkezménye! Nemcsak Nyugat-Németor­szágban, Törökországban, Japánban és Dél-Koreában viselkednek az amik hasonló módon, pilzeni és Karlovy Vary-i polgár­társaink bizonyára vissza tudnak még emlékezni az amerikai „felszabadítók" garázdálkodására. Magam is szemtanúja voltam annak idején Prágában egy amerikai altiszt provokatív viselkedésének. Termé­szetesen a derék ami itt póruljárt. Az amerikai-nyugatnémet barátság hetének azonban két csattanója volt. Egy részeg amerikai katona nekiment Ernst Lemner miniszter autójának. A gép­kocsi az ócskavasba, a miniszter pedig a kórházba került. Hogy mi történt az amival, arról nem beszél a krónika. A második csattanó az amerikai külügy­minisztérium bejelentése volt, melynek értelmében a nyugatnémet kormány kö­teles 325 millió márkát fizetni az ameri­kai megszálló hadsereg költségeire! Hát szép kis barátság, ez igen! Különös logika Perkins McGuire úr, az amerikai had­ügyminisztérium egyik vezetője szokatlan érvekkel próbálta egy detroiti nagygyű­lésen meggyőzni az amerikai adófizetőket, hogy életszínvonaluk csökkenése és mun­kából való elbocsátásuk államérdek. Hosszabb és összefüggéstelen beszédé­ben rámutatott az amerikai uralkodóki'rök „nagy" gondjaira és hogy az egyszerű amerikai polgár megszédüljön, bejelentet­te, hogy egy amerikai B —52 típusú bom­bavető repülőgép nyolcmillió dollárba ke­rül, vagyis többe mint egy ezüst tömb, melynek súlya a bombavető súlyának fe­lel meg; hogy az amerikai hadiipar üze­mei percenként ötvenzer dollárt, vagyis naponta hetvenkét millió dollárt kapnak az állami pénztárból. Majd felszólította a detroitieket, hogy segítsenek tehermentesíteni a „szegény vállalkozókat" és megtakarított pénzüket helyezzék el az állami pénzintézetekben. (Most már csak arra lennék kíváncsi, mennyi pénzt helyez el betétkönyvre a kétezer detroiti munkanélküli, akiket a szegény iparmágnások kidobtak üze­meikből.) Szónoklata végén meglepő kö­vetkeztetésre jutott és kijelentette, hogy az embertelenül költséges fegyverkezés­nek a Szovjetunió az oka! Hát ez aztán különös logika! A Szov­jetunió állandó béketörekvése, gyakorlat­ban lépten-nyomon bebizonyított békepo­litikája kényszeríti az őrült fegyverke­zésre az Egyesült Államokat!? A detroiti munkásnak a Rosztov környéki Ivan Va­szilievics békeszerető kolhozparaszt miatt kell nélkülöznie, nem pedig a Dullesek, Rockfellerek és az Einsenhowerek világ­hódító törekvései és háborús-kalandor politikája miatt. Valóban, valóban furcsa logika ez! Az őrültek és a gonosztevők logikája! — si — 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom