A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-19 / 42. szám

A forró déli órákban madár sem jár a Balias-dzsámi íkörül A soknevü Durresból a görögök Epidamnosznak hivtök, a rómaiak Dirhachiumnak, Durazzönak az olaszok és Dracsnak a délsilévok — kétágú villaként fúródik az ország belsejébe Albánia egyetlen vasútvonala: az egyik ága Tirana felé hajlik, a másik Közép-Albánia metropolisa, Elbasszan felé. A vasutat már a néphatalom építette — 1951-ben haladt rajta végig az első szerelvény, s azóta csak rövid időre zökken vissza az évezredes csendbe a vonal környéke. Nem mintha olyan sűrűen közelednének a vonatok, de leginkább azért, mert a masiniszta úgy látszik, szüntelenül rajta tartja a kezét a gőzsíp foganytyúján és fütyörészik rendületlenül, amíg csak a végállomáson le nem mászik a mozdonyról. Ezzel a zajos alkalmatossággal vágtam neki a hetvenöt kilométernyi útnak, egyedül, kísérő és tolmács nélkül. Csábító és egyben nyugtalanító dolog - egyszóval kaland! ha egymagad ülsz a vonat fülkéjében, idegen emberek között, akiknek a szavát nem érted, és csak arcjátékukból, gesztusaikból próbálod kiokosodni, miról is beszélnek. De persze, nem sokáig birom ki szótlanul, s kezdetét veszi a külföldön annyiszor megkísérelt játék: sorra próbálgatom a nyelveket, amelyeket többé-kevésbé ismerek, melyiket értik az útitársak, melyiken válthatunk szót egymással. Mint már annyiszor Albániában, most is az olasz bizonyul a leghasználhatóbbnak — az idősebbek nagy része tűrhetően beszéli, megtanulták az ötéyes idegen megszállás alatt. Vagy negyven esztendős, munkás külsejű ember az első, akivel beszélgetésbe elegyedünk — néha kézzel-lábbal mutogatva, magyarázgatva, ha kifogyunk az olasz szóból. Kiderül, hogy molnárlegény. Durres vidékén dolgozik, és a rokonait megy meglátogatni Elbasszanba. Elmondja, hogy a malmot nemrég állították át villanymeghajtásra, s azóta annyi lisztet őrölnek, hogy akár az Adriát is betemethetnék vele. Megtudom, hogy agglegény, egyelőre még nem talált kedvéhez való asszonyt, de ami késik, nem múlik, s hamiskás kacsintással azt is elárulja, hogy tulajdonképpen azért utazik Elbasszanba. Idegen orzágot járva, mindig érdekel, hogyan élnek az emberek, vagyis kereken kimondva: mennyi a bérük, a keresetük. Üj ismerósömtől is ezt kérdeztem, mire így felel: Hát nem panaszkodhatom éppenséggel, megkeresek naponta kétszáz-háromszáz leket. A lek valamikor aprópénz volt, az albán frank fillére, do azóta egyetlen pénzegységgé lépett elő; körülbelül hét lek ér egy koronát, legalábbis ezt mondja a hivatalos devizaárfolyam. - Naponta két-háromszáz leket? Vagyis egy hónapban öt-, esetleg hétezer...— számltom át gyorsan, de a szavamba vág: - Még mit nem! .legföljebb háromnégyezret! - Hogyhogy? - értetlenkedem. - Elvégre egy hónapban huszonöt munkanap van, huszonötször kétszáz... Megint csak nem várja meg a beszédem végét, s kézzel-lábbal magyaráz: - De nem dőlgozom én egy hónapban huszonöt napot! Mit képffelsz? Ide figyelj: A péntek nálunk, mohamedánoknál ugyanaz, mint a keresztényeknél a vasőrnap. Csak nem megyek munkába ünnepnapon? Szombaton az egész orszőgban bazár van, vásár, az ember ilyenkor kimegy a piacra, beszélget Ismerősökkel, összebarátkozik az imeretlenekkel, nézegeti a kirakott portékét, olcsó-e vagy drága — ezzel el is megy a szombat. Vasárnap pedig hivatalos munkaszünet napja van — ha akarnék, akkor sem dolgozhatnék. Számítsd csak össze, legföljebb négy és félezerre vergődők havonta! Taméskodva csóválom a fejem, de a koma csak köti az ebet a karóhoz, szemernyit sem enged a maga igazából, s a többiek is tagadóan rázzák a fejüket, ami Albániában csakúgy, mint mindenütt a Balkánon, helyeslést, igenlést jelent. 'A molnárlegény igazáról csak később győződtem meg, amikor az elbasszanl turistaszálló éttermében egy földivel sodort össze a véletlen: Rouőek Miroslav mérnökkel, aki a Duna mellől, Szlovákia fővároséból, került ide, Albánia szivébe. Éppen az ebéd utolsó falatait takarítottam el a tányéromról — a durresi szálloda örökös birkahús-lakomái után üdítően hatott a hamisítatlan, . angolos bifsztek —, amilcor egy harmincötéves forma, tagbaszakadt ember lépett az asztalomhoz, és megszólított — szlovákul. Előbb kiesett kezemből a villa a meglepetéstől, de aztán annál nagyobb örömmel válaszoltam, szinte a nyakába borultam, s a kölcsönös bemutatkozás után faggatni kezdtem, mi szél hozta ide — arra nem is gondolva, hogy ő nem kevésbé jogosan kérdezhetné tőlem ugyanezt. - Nemrég készült el Elbasszanban a fafeldolgozó kombinát egyik része, a falemez-gyár. Csehszlovákiai szakemberek vezetésével építették, csehszlovákiai gépekkel szerelték fel, s nekem most az a dolgom, hogy „bejárassam" a gyárat; tanáccsal, szakértelemmel, segítsem a fiatal albán mérnököket, mestereket, akik a jövöben az üzemet vezetni fogják -magyarázta RouCek mérnök. - Fél évre jöttem, októberben indulok haza. A munkájáról faggatom, az emberekről, akikkel együtt dolgozik, s a földi - mert hiába, idegenben még az egy városbeli is földi, bármennyire nem ápoljuk odahaza ezt a kapcsolatot - felel is szívesen: - Tudja itt kétféle ember van, mint mindenütt, öreg és fiatal. De kettejük közt a különbség sokkal nagyobb, mint például nálunk. Az öregekben él még a múlt, a sok korlát és előítélet, csak nehezen és apránként szabadulnak töle. A fiatalok már egészen másfélék, néha nagyon is türelmetlenül és dacosan kívánják a jövőt, de mindenképpen már az új élet neveltjei és nevelői: olyasféle emberek, akiket nem túlzás szocialistáknak mondani* A korhatár a két csoport között, körülbelül a harminc, harmincöt éves életkor: onnét felfelé az emberekben több a múlt, lefelé, több a jövő. Megemlítem vonatbéli találkozásomat a durresi molnárlegénnyel. Rábólint, homloka kissé elborul: - Nálunk a gyárban is vannak ilyenek.,. Potya-hétfő helyett lazsáló péntek 7