A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

előtte és nem éljenezik. Mámorító, részegítő érzés hatotta át. Megrészegedett saját erejének éís haltailmának tudatától Ilyesmit érez- a katona az első véres öszszecsapás, a kivégző osztag SS-legénye a jól végzett munka, védtelenek lemészárlása, ártatlanok megkínzása és agypnverése után. Ezek az emberformájú teremmények ilyen tettek révén mélyen a vadállatok színvonala alá süllyednek. Ám ők úgy értelmezik tetteiket, hogy azok emberfelettii lényekké, félistenekiké, a Herrenyallk hőseivé avatják őket. „Ma megnyílt előttem az út az SiS-beJ" — gondolta magában Willy, és az önmagán vett- győzelem s annak a tudata, hogy feláldozta saját anyját, önnön vérét, saját szemében mitikus magasságokba, a Walhallába emelte őt a hősök, a Nibelungok közé. A járókelők: az állomásra siető férfiak s a szatyrot cipelő asszonyok vagy az iskolából hazatérő gyarekek arcán egyeránt a közömbösség kifejezése ült, a háború harmadik évének következményeként. Vele szemben egy katonatiszt és egy papi taláros, jól megtermett ember jött beszélgetésbe merülve. Tolakodó, rikoltó „Heil Hitler!"-rel köszöntötte őket és jobbját csaknem orruk alá lendítette. Mindketten csodálkozó, semmibevevő tekintettel mérték végig, anélkül, hogy viszonozták volna köszöntését. Megsértődve, a belsejében dűlő, rosszul leplezett harag érzésével befordult az ismerős mellékutcába. Az egész utcán, akár a szikratávírón végigszaladt már a hír, hogy Krügernét reggel elvitte a Gestapo autója, hogy saját fia jelentette fel, az a hosszúlábú fickó a Hitlerjugendból. Hogy Hans Krüger visszatért a frontról . . . Ugyan mit fog cselekedni iHans Krüger, s hogyán végződik majd a fiával való találkozás . .. ? Willy hazafelé ballagott a déli napsütéssel elárasztott utcán, s minderről mit. sem sejtett. A suhancok imbolygó, hosszú lépteivel, a katonákat utánozva, ballagott hazafelé. Mivel hajnalban nem reggelizett, most hirtelen elfogta az éhség. „A fenét, hát most ki fog főzni, ha már elvitték ? — gondolta magában. — Megdicsértek, megveregették a vállamat, de hogy mit eszem, azzal már senki sem törődik. Talán találok még valamit a kamrában — tegnap egy teli szatyrot hozott." Aimint közeledett otthonához, lelkesedése egyre csökkent, .éhségével karöltve nőttön-nőtt benne valami furcsa nyugtalanság, s egyre inkább kiábrándult. Ügy érezte, hogy ez a vacak kis utca hirtelen ellene fordult. Sőt a nyugdíjas, vén Hügel elfordult tőle, ahogy elment mellette, s mikor a lépcsőházba ért, a házmesterné, aki éppen lakása ajtaját nyitotta ki — nyilván menni készült —, láttára becsapta az ajtót, mögé húzódott és megfordította a kulcsot. Mi bajuk ezeknek a hülyéknek! Mi motoszkál a fejükben ? Na várjatok csak, majd megtanítlak bennetek! 'Fölfelé menet a lépcsőn, vad harag tombolt benne, legszívesebben szétzúzott, porba taposott volna valakit. És egyidejűleg számára is érthetetlen izgalom és idegfeszültség vett erőt raita, mely minden lépcsőfok után csak fokozódott. Mikor az ajtót próbálta kinyitni, a kulcs valahogy furcsán csikordult és akadozott. Ez még sohasem fordult elő, s bárhogy is erőlködött, az ajtó nem nyílt ki. „Mi akar ez lenni ? Csak nem tartottak még egy házkutatást, míg ott voltam náluk?" - jutott eszébe hirtelen. Egész erejével nekidőlt az ajtónak, amely most kinyílt. Willy belépett, s mindjárt szemébe ötlött az előszoba közepére vetett nagy katonai hátizsák s a fogason függő szürke katonaköpeny. „Apa itthon van. Apa megjött!" - villant át az agyán. Istenem, az apjáról egészen megfeledkezett. És Willy az előszoba homályában szinte kővé dermedt, minden tagja elzsibbadt, lélegzete elakadt. Rettegés, szörnyű rémület zuhant rá, mint egy szikla. A lakásban csend volt. Dermedt csend. Benézett a konyhába. Senki, csak ott a fal mellett a felborított rádióállvány, üvegtörmelék, s az asztalon mosatlan edény. Kinyitotta a hálószoba ajtaját. Senki. Csak a megvetett ágy, a szőnyegen anyja odavetett papucsa s az ágyon félig lelógó pongyolája. Benyitott a saját szóbájába. Ott volt az apja. Mozdulatlanul ült az asztal mellett, s a tegnapi mulatozás maradványai közé könyökölt. Mozdulatlanul ült, arcát tenyerébe rejtette. Olyan mozdulatlan volt, mintha gutaütés szegezte volna az asztal lapjához. Willy elrémült szemébe ötlött, a halánték feletti fehér hajtincs s tarkóján a nagy, fehér sebtapasz. - Heil Hitler, apa! - kiáltotta férfiasnak szánt hangon, mely mégis siket és tompa volt. Hans Krüger lassan felemelte arcát. És ez az arc szürke volt és ráncok barázdálták. Szemét ködös, áthatolhatatlan hártya borította, és ez a szem most Willyre meredt. - Hol van anyád ? — kérdezte jeges, lélektelen hangja. - Elment. Elvitték - oadogta Willy. Hirtelen elszállt belőle minden hősiesség, csak egy hanyagságon kapott iskolásgyerek volt már, aki remeg és retteg a büntetéstől. - Ki? - A Gestapo. - Miért? - Külföldi rádióadást "hallgatott, azt hallgatta, apa ... - Ki? - Hogy ki ? — remegett meg Willy hangja. Lesütötte szemét. Hans Krüger felállt és odalépett Willyhez. - Ki jelentette fel! Tudni akarom! Willy elsápadt, szeme tanácstalanul pislogott. Hallgatott. - Ki jelentette fel?! - ordított Hans Krüger, mint egy megsebzett állat, és arcával a fiú arcéhoz hajolt. - Én, tudod, apa, én csak . . . Gergely Vera rajzai — Te? - szisszent fel halkan, félig suttogva Hans Krüger és elugrott, mintha a fiú hirtelen megmarta volna. Elsápadt, ajka megkékült, szeme elsötét'Tt, keze remegett — Apám, én . . . hisz tudod, a Hitlerjugend . . . kötelesség ... a Vezér, akiért te a fronton . . . — Gazember, nyomorult gazember — suttogta Hans Krüger, alig hallható, de rettenetes hangon. Látni lehetett, hogy melle erősen zihál a katonablúz alatt, és halántékán kiduzzadnak a görcsös erek. Itt volt előtte ez a gyáva, remegő suhanc, aki saját anyját is odavetette a hóhéroknak. — Állj! Meg ne moccanj! - parancsolta halkan, fenyegetőn. Willy a tompán ejtett szavak mögött megsejtette az elhatározást, az ítéletet. Mozdulatlanul állt, mintha odaszögezték volna, mintha oszloppá merevedett volna. Hans Krüger megfordult, és fejét lehajtva kiment az előszobába. Látszólag nyugodtan kinyitotta a hátizsákját, kivett belőle egy hatlövetű orosz Mausert, aztán visszatért a szobába. — Ezt neked hoztam, nyomorult -suttogta a foga közt —, neked! Willy kidüledő, üveges szemmel meredt a fegyvert emelő kézre. Kezét tehetetlenül, könyörögve apja felé nyújtotta .. . — Az istenért, apám, ne lőőőj, többé soha... — Te gyáva! Gazember! Három lövés csattant gyors egymásutánban. Willy szétvetette kezét, térde megroggyant; oldalvást dőlt s az asztal alá csúszott. Halántékából vörös vércsík tört elő és hajába szivárgott. Hans kezéből kihullott a fegyver. Elfordította szemét a holttesttől. — Volt fiam. Volt asszonyom és fiam . . . hajtogatta magában. Ismét az asztalra roskadt, tenyerébe temette arcát és mozdulatlanná dermedt. A rendőrség még ebben a helyzetben találta. A ház előtt a lépcsőn csődület támadt. Az emberek hallgattak. Aztán utat engedtek: most hozták ki hordágyon Willy holttestét. Mögötte megbilincselt férfi haladt a Wehrmacht gyűrött, vérrel szennyezett egyenruhájában. Hans Krügert négy SS-legény kísérte, élesre töltött puskával. Ezt az éjszakát - az első éjszakát azőta, hogy hazajött a frontról - egy fedél alatt töltötte feleségével, Anna Máriával. Vége Fordította: Bábi Tibor 19