A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

ANDRO LOMIDZE: Andro Lomidze a legismertebb mai grúz prózaírók egyike. Született 1907-ben Potyiban. írásainak javaré­szében a halászok, tengerészek és vadászok életével foglalkozik. Elmúlt éjfél. A kikötőparancsnok egy idősnek még nem mondható, magas, széles vállú, hosz­szú bajuszú férfi, meg egy jól megter­mett fiatal legény, a főfelügyelő belépett a földszintes deszkabarakkba és egyene­sen a duruzsoló vaskályha felé tartott. A parancsnok hosszú sasorrát vörösre csípte a hideg szél, a felügyelő széles arca egészen kék volt a hidegtől. A parancsnok kissé megmelegítette eres kezét, aztán levetette köpenyét, fel­akasztotta a falba vert szögre, az asz­talhoz ült, feltette szemüvegét, és egy folyóiratban kezdett lapozgatni. A kályha ajtaján szakadatlanul ömlött kifelé a füst. A parancsnok tompán köhö­gött, a főfelügyelő eltakarta kezével az arcát, a fekete szakállú, sánta kikötői matróz prüszkölt, mint a macska, a pa­rancsnok fia pedig esőköpenye felhajtott gallérja mögé rejtette sovány beesett arcát. Amikor kinyitották az ajtót, hogy a huzat egy kicsit kivigye a füstöt, szin­te bezúdult a szobába a viharzó tenger moraja. Megremegett az ablaküveg. A sánta matróz odasandított a szótlan parancsnok örökké komor arcára, aki le­hajtott fejjel ült az asztalnál; aztán hal­kan kinyitotta a kályha ajtaját, egy hasáb fát tett a tűzre, újból kényelembe helyezte magát a hosszú lócán és tovább küszködött az álmossággal. Ezen az éjszakán nem aludt egyetlen kapitány sem, akinek a hajója a kikötő­ben tartózkodott. Az őrök le sem vették szemüket a pattanásig feszült kötelekről. Hatalmas hullámok csaptak keresztül a betonmólón, amely messze befutott a tengerbe, és a kikötőben veszteglő hajó­kat védte. A móló végén, a kikötő bejá­ratánál két világítótorony magasodott: egyiknek a fénye meghatározott időkö­zönként kigyulladt — ezt nevezték „vil­logónak" -, a másik torony fényszórója állandóan világított. — Egy óra múlva be kell futnia az „Ukrajnának" — szólalt meg a parancs­nok. Felállt, kezét a zsebébe dugta és elgondolkozott. — A miénk az egyik le'gjobb kikötő a Fekete-tengeren — jegyezte meg a fő­felügyelő —, csak egy hibája van: vi­harban nehezen tudnak bejönni a hajók. — Igaz — helyeselt a parancsnok. Kicsapódott az ajtó, s egy alacsony legényke lépett a szobába, a segédfel­ügyelő. — Parancsnok, kialudt a villogó. Be akartunk menni a toronyhoz motorcsó­nakkal, de a hullámok olyan erővel vág­ták a csónakot a mólóhoz, hogy kis híján összetört. A torony környékén úgy ör­vénylik a víz, mintha forrna. Az „Ukraj­na" kénytelen lesz a révben lehorgonyoz­ni. — Nem tudtatok motorcsónakkal bemenni a világítótoronyhoz? Hát hol van az a torony, tán a nyílt tengeren, mi ? — kiabált dühösen a parancsnok. — Ki hallott már olyat, hogy ilyen viharban a révben horgonyozzanak le a hajók? — Ha meglátják az .Ukrajnáról", hogy csak az egyik torony világít, akkor el­derülnek bennünket és egyenesen Ba­tumiba mennek - szólt közbe a főfel­ügyelő Te is badarságokat beszélsz — pattogott a parancsnok. — És még te tartod magad tapasztalt tengerésznek! Minden malmunk tétlenül áll, várják az „Ukrajnát", az hozza a gabonát. De nem a malmokról van szó. Magad is láthatod, úgy tombol a tenger, mint ha megbo­londult volna. Ha idáig elvergődik is baj nélkül a hajó, ki biztosít arról, hogy Batumiba is eljut szerencsésen? — Azt hiszem, itt csak egyet lehet tenni — mormogta a főfelügyelő —, va­lakinek be kell mennie a mólón a vilá­gítótoronyhoz és meggyűjtani. — Én is ezt mondom — helyeselt a segédfelügyelő —, de a kikötői matrózok közül egy sem akar bemenni. Még Levan­nak is inába szállt a bátorsága, pedig ő a legmerészebb. — Szóval senki sem mer bemenni? — nevzetett gúnyosan a parancsnok. — És még ezek nevezik magukat tengerészek­nek! Hát csak mondd meg Levannak, azt üzenem neki, hogy qyáva patkány! — Én megpróbálom, parancsnok! — szólt halkan a segédfelügyelő, s közben hunyorgott nagy barna szemével. A parancsnok azonban nem hallotta. — Én bemegyek, parancsnok! — ismé­telte meg hangosabban a felügyelő. A parancsnok feléje fordult. — Te nemrég keltél föl a betegágyból. — Nem lesz semmi bajom. — Nem, téged nem engedlek. — Majd én bemegyek, apa — hallat­szott a szoba sarkából. A parancsnok büszkén tekintett a fiá­ra, de aztán a szomorúság halvány ár­nyéka futott végig arcán. — Menj, Vánó — mondta a parancsnok. — Övatos légy! — • kiáltott utána a főfelügyelő. Amikor Vánó üresen le­csüngő kabátujjára pillantott, arra gon­dolt: furcsa ember ez a kikötőparancs­nok. Mert ki másnak jutna az eszébe ilyen feladatot bízni a fiára, aki félkar­ral jött vissza a frontról?! A parancsnok fölvette köpenyét és mélyen fejébe húzta a sapkáját. — Ha Vánó visszajön, jól dörzsöljétek le spiritusszal! — hagyta meg, aztán ki­lépett az ügyeteles szobából. Megborzon­gott az éles tengeri széltől. A vihar ho­mokot és apró kavicsokat csapott az arcába. De így is tisztán hallotta, hogy a révben megszólalt az „Ukrajna" kürtje. „Sikerül-e Vánónak eljutnia a torony­hoz? Hátha lesodorta őt egy hullám?" A parton pislogtak, hol meggyulladtak, hol kialudtak a villanylámpák. A parancsnok maga sem tudta, minek és hová megy. Megállt a parton és hosz­szan, sokáig nézett abba az irányba, ahol a kikötő bejárata volt. Aztán megindult a vasúti sínpáron a raktárak között. Hir­telen megállt,, mintha gyökeret vert volna a lába. Valahol egészen közel megszólalt a gőz­hajó szirénája. „Csak nem a fülem csen­gett?" - kérdezte magától a parancs­nok, és lehajtotta köpenye gallérját. Nyomban látta, hogy a móló végénél két lámpa világít. A hajó befutott már a kikötőbe, s a kikötőből egy matróz a lám­pájával integetett, mutatta a kikötőhe­lyet. „A torony világít, tehát Vánó életben van — gondolta megkönnyebbülten a pa­rancsnok. — Csak legalább lenne annyi esze, és töltené az éjszakát a toronyban. De nem, nem érdemes ott maradni, hiszen megveszi a hideg. Már biztosan kúszik is visszafelé a módón, átázva, összefagy­va. Még lesodorja a hullám! Elébe me­gyek, segítek neki. Ha már úgy van megírva, hogy meg kell halnunk, legglább együtt haljunk meg." Menni képtelenség volt. Minden lépés végzetes lehetett. A parancsnok térdre ereszkedett, előre nyújtotta karját, úny kúszott, s. közben a beton érdes felüle­tét tagopatta. A nyílt tengerről hatalmas hullámok csaptak a mólón keresztül a kikötőbe. Az egyik elkapta és magával raoadta a parancsnokot. Amikor végighúzta kezét a móló szélén, tudta, hogy még egy lépés, és a tengerbe zuhant volna. A parancsnok mint a rák oldalvást a móló közepére kúszott, s hidegtől der­medt ujjaival a betonba kapaszkodva vergődött tovább előre. A víz hol a feje fölött zúdult át, hol alulról locsolta vé­gig a mellét. Virradni kezdett. A parancsnok talpra állt. Az átázott ruha szorosan a testéhez tapadt, ösz­szegörnyedt, egész teste remegett. Sze­mét erőltetve nézett előre, Vánót keres­te. Arcába csapott a hideg szél, szinte megvakította a sós tengervíz. Tántorgott, mint aki részeg. Hirtelen megcsúszott a lába egy mohacsomón, a nagy test vé­gigzuhant a betonon, feje tompán puf­fant a móló éles szegélyén. Reggelre alábbhagyott a szél és mintha a tenger sem viharzott volna már olyan hevesen. A hullámok megtörtek a móló kövein, a vlz csupán cseppenként hullott át rajta. Vánö egész éjjel nem aludt, s a hideg­től teljesen megdermedve és megkékülve hagyta el a világítótornyot, és indult a kikötő felé. Útközben vértócsát pillan­tott meg a móló peremén. „Biztosan egy sirályt tépett szét a héja" — gondolta, és megszaporázta lépteit. Oroszból fordította: M. L. A csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális hetilapja. Szerkeszti s szerkesztőbizottság Felelős: Egri Viktor főszerkesztő. Megjelenik minden vasárnap. Kiadja a Csehszlovákiai Maqvar Dolgozők Kultúregyesülete, Bratislava. Míerové nám. 3—4. telefon 220-59. Szerkesz­tőséa: Bratislava, Jesenského 7. Telefon 261-04. Postafiók C-181. Terjeszti 8 Postai H?rlaps70laálat_Megrendelhető minden posta­hivatalnál és kézbesítőnél. Nyomja a Pravda nvom3aválla!at. Bratislava. Jesenského 12. Egyes szám Ira 1.50 Kős. előfizetési dlj fél évre 39.— Kis. eoész évre 78.— Kis. A-673998 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom