A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-06 / 27. szám

válaszra nem gondolhatott, a jelzőberen­dezés pontosan működni kezdett, és egy­szerre minden átmenet nélkül érezte, mint lazul, mint hull szét 'mindaz, ami eddig sz'lárd volt alatta és körülötte. Lendülő ugrására az Óriási léggömb, amely derekához erősítve eddig a fülkén kívül volt, most megjelent és egyetlen moz­dulatára megnyílt felette az ejtőernyő. Még látta amint a tulipán lövedék dara­bokra hullva zuhan lefelé, ezzel eoyidő­ben elébe tárult New York színektől tar­kállő és ragyogó esti látképe, amely any­nyi dzívdobogtató gyönyörűséggel töltöt­te el, hogy a környező veszedelemre nem is volt ideje gondolni. Ki tudja — gon­dolta, látva a vakító egyre változó fé­nyözön áradatát — talán a város most ünnepli egy újabb kis műhold k'lövését. Nyugodtan nyomta meg a gombot, és no­ha fölösleges volt, hogy ott tartsd to­vábbra is az ujját, a gomb, mint a mág­nes fogva tartotta a kézét. Nagyujjával kezdte a nyomást, folytatta aztán a mu­tatóval, majd a kisujjával fejezte be. De­rűsen játszott a gombbal; mintha zongo­rabillentyű lenne. Amint egyre lejjebb ke­rült, sűrű, illatos porszerü zápor vihar­zott zúgva körülötte. Olyan permetező finom zápor, amely a tavasai levelekről lemossa a port, és Jancsi derűsen azzal a gondolattal foglalkozott most, hogy ta­lán sikerült ezzel az illatos záporral tisz­tára mosni az emberek szivét és agyát, hogy a tiszta hidrogénbomba helyett lás­sák a népek tiszta béketörekvéseit. Vajon mit fog mindehhez szólni a vén Dul­les? .. . Abban a pillanatban jelentek meg alulról az el|dő széles fénypászmák, amelyek végigseperték a város egét. ugyanakkor fény villanások jelezték a lég­elháritők lövéseit, amelyek tompán, dör­renésszer.üen jutottak el hozzá. A villám­lás és mennydörgés közepette szilárdan ott tartotta ujját a gombon, amely szórta s permetezte a beláthatatlan térségbe az illatos esőt, és rejtélyes módon tisztán hallotta, anrnt Dulles kilép lakába tera­szára, és a különös záport szimatolva, meghitt barátainak bosszankodva, de csal­hatatlan biztonsággal azt mondja: — Orosz kölni. A javából — gondolta Jancsi, ugyan­akkor érezte, hogy vállát hirtelen ütés éri. Az első pillanatban azt hitte, hogy a légelháritók lövése találta ed, de ami­kor kinyitotta a szemét, egy ismerős vas­utas mgjsolygott rá, aki leszállásra figyel­meztetve, erősen, barátian a vállára ütött. — VÉGE — VERES JÄNOS Dédanyám udvara, Az akácfa-gally csomós árnya mellett a fehér fal mint esett hó ragyog, halk véreim az asztalnál merengnek, görnyedt bálványok, füstös magyarok. Kék gyapotbolyhot virágzik pipájuk, fejilk felett a gyémánt Nap megáll, nézik a fejszét, tökhalmot, a vályút, mellényük hátán dorombol a nyár. Mintha bujdosó talpasok csoportja pihenne erdő hűsén, tűz körül, a holnap titkát őrli lelkük malma, s a várt színektől szemük földerül. A vasárnap az enyhülés vizével itatja sejtjük; szavuk megered, igazuk mellett görcsös markuk érvel, feljebb billennek a nehéz fejek. Az Ádámok már átfonják a kertet tréfa-szőtte pókháló-arannyal, kuporgok csendben Zsuzsó néni mellett, alma-axca rózsás, mint a hajnal. Dédanyám ím egy tál kaláccsal jön ki, teste mintha föld felett lebegne, ló lenne az élethez kötözni. Száját kidsit nyitvafelejtette. A kémény-hegyre vatta-felhő szállott, a fa sátrában álmos cinke jár, nyelem a szavak mézét s jó kalácsot, mint bojtárból tett palástos király. A kacsos-bajszú férfiak beszéde megrezgeti a kétség tornyait, a keserűség biztonsággá éled, — elülnék köztük ítéletnapig. — A felnőtt gyerek újra erre tévedt, akácfa nincs, árnyéka nem lebeg, az udvar árva, — puszta szögletében a cinke sem pityeg. MILAN RÜFUS Június Villámlik, halkan, sejtetön. Sehol egy hang, egy madár. A földek fájó, reszkető termése kaszára vár. Még lágy a kalász, morzsolgatja a <0öndes szigor; száz szérűn hosszasan készülődnek. Ha megérünk, ha megérünk ... De te, költemény, meg ne bocsáss. Tégy törvényt minden rögnek. Fordította: Simkó Tibor A „Ha megérünk" (Az dozrle­me") című kötetből 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom