A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-07 / 36. szám

Alfoíémis 'Sf/SfSSSfSSfSSfSSSSS/SSSSSSSSSSS. • '///////« Kétféle ember van a világon, aki zavar­talan örömmel tekinthet a nyár elé: a tanító meg a tanítványa. Az utóbbi nem is egész ember, csak fele az elsőnek. Legföljebb, ha a tanító köldö­kéig ér. Ám akkor már igen megtermett tanítványnak kell lennie — különösen, ha labodai tanítót veszünk mértékül, de azt sem bármelyiket a sok közül, csakis Szacs­vay kollégát, a biológust. A tanítványoktól egész nyáron át békes­sége van. Áldott jó vakáció! A nebulók bi­zony a Gyöngyös patakban fürdőznek, meg vízikereket hajtatnak a buktatón. Ö maga fürdőnadrágban élvezi a napot, azaz... hm . .. szobájában liüsöl. A nap bizony künn­rekedt — süsse a mezőt, rétet, ne Szacsuay kollégát. Ám hiába menekül előle a hűvös, szűk falak közé. Igaz, a nap oda be nem fér, de utána öltögeti a nyelvét, nyalogatja az ajtót, ablakot: — hehe, csak azért is utá­nad megyek. — Öreg fenét! Kakukkfüttyöt! — gondol­ja Szacsvay kolléga. Ide a leghüvösebb sa­rokba húzódom. így ni! Magam elé veszem a herbáriumot, belefelejtkezem; füveimben gyönyörködöm, te meg öltögesd a nyelve­det. Meg is cselekedte, amivel fenyegetödzött. Képzeljünk el egy biológust, egy pedagó­gust! Micsoda méltatlan dolog lenne, ha meg nem tartja szavát — még akkor is, ha csak a nappal veszekedik. Ha a jó égi­testnek füle volna, mint a nebulóknak, bizonnyal megcibálná. Hiába! — nincs füle a napnak. Így Szacsvay kolléga megretirál a leghüvösebb sarokba, ahogy eltervezte. Komoly képet ölt, és úgy tesz mintha ta­nult tudományát űzné. Vizsgálgatja, osztá­lyozza a gizgazokat, füveket, megszáradt virágokat. Ám ilyen melegben nem lehet azt igazán, őszinte szívvel cselekedni. Homloka mögött annyi gyom, fü meg isten tudja micsodá­nak a neve kóvályog — még olyan gazoké is, amilyenek nincsenek is a világon, leg­feljebb, ha voltak. Kitelnék belőlük egy egész lexikon. A sok névtől meg a hőségtől elálmoso­dott tudós feje elnehezült, s egyszer csak páfrányok, zsurlók, szörnyűséges nagy ga­zok között találta magát. Körül a gizgaz erdő, s ő maga ott áll egy rettenetes nagy őshüllő csontvázának lábánál. Amellett ő is csak törpének, nem is törpének, de kicsi féregnek vagy bogárkának érezte magát. Fölnézett a nagy csontvázra, s ijedtében épp megfutamodni készült. Ám az álom hirtelen megszakadt. Egy szemtelen légy Szacsvay kolléga or­rahegyére telepedett. Attól felébredt, s bosszankodva elhessentette a rovarvilág e kellemetlen képviselőjét. Aztán álmára gondolva eltűnődött: bizony különös, csu­dálatos dolgok. Micsoda fauna! Micsoda ál­latok! Ö a szerencsétlen még álmában sem tudja elképzelni e régmúlt gyomokat. Hát még az állatokat? Ennek az egynek is csak a csontvázát látta. De azt igazán hű­en reprodukálta az álom. Éppen olyan volt az őskori hüllő földi maradványa, mint a megporosodott tankönyv ábrája. Végül is arra gondol Szacsvay kolléga, hogy jobb lett volna, lia a jégkorszakról álmodik. Bizony, ebben a nagy melegben nem ártott volna kicsit lehűteni magát. Dehát mit álmodozzon ö régmúlt korsza­kokról. A jég úgy is elolvadt. Tenger lett bélöle, pára meg mocsár. Csak azért is megmelegedett a világ, s aztán termett mindenféle csudálatos füveket, hogy ö bio­lógus lehessen. Itt van példának okáért az onosma la­bodiensis. Itt ni, a herbáriumban — szépen megszárítva, agyonlapítva. Csudálatos olaj­zöld levele van, sárga virága, s ez a sár­ga virág Európában sehol, de sehol nem terem, csak itt a labodai várhegyen. Egyes­egyedül itt! Hát nem boldog ember La­bodán a biológus. Rá hárul a megtisztelő feladat, hogy megőrizze ezt a csudát, hogy a liba le ne légelje, huncut gyerekek ki ne irtsák. Szerencsére a marha fel nem ka­paszkodik a kopár és meredek várhegyre. Szacsvay kolléga elszégyellte magát. Még maga előtt is szégyenkezett. Hát ilyen le­hetetlen godolatai támadnak a nagy me­legtől még a komoly embernek is. Ez a szégyenérzet kilódította nyugalmá­ból és nyugalmi helyzetéből. Inget, nadrá­got vett magára. Hosszan elbajmolódott a szandáljával. Végül mégis sikerült fel­húzni, befűzni, aztán szedte magát, hogy elmegy az iskolába. Elmegy bizony, mert rendet kell teremteni a szertárban az ás­ványok, üvegek, fiivek, csigák és csontvá­zak között. Ott jó helyen is lesz. A szer­tárnak hűvös beton a padlója. Az ablakra jótékony árnyékot vet a kiugró eresz. A nap ott hiába tolakodik, hiába öltögeti nyelvét. Az utcán tiszteletteljesen köszöntik az ismerősök, apák, anyák és az arra csász­káló tanítványok. Csak a Gyöngyös pa­takban fürdőző, víziker eket hajtató nebu­lók nem veszik észre. Kiáltoznak, kacag­nak. Egymásra locskolják a vizet. Szacsvay kolléga nagylelkűen megbocsájtja nekik a figyelmetlenséget. Azt mondja magában, hogy igazuk van, miért is figyelnének rá a patak mély árkából. Még irigyli is őket. Tehernek érzi Herkules termetét. Ha most maga magának csak köldökéig érne, ott lubickolna velük a vízben. Ám Szacsvay kolléga biológus. Neki ott a helye a szertárban. Rendet csinál a fü­vek, ásványok, csigák és csontok közt; szépen elosztáiyozza őket. A magány és az áldott hűvös zug egészen megnyugtatja, kibékítette önmagával és a túlontúl meleg kinti világgal. Csak rakosgat, rendezget. Otthon érzi magát a meghitt, ismerős tár­gyak közt. Csak itt, ni, ezt a szörnyűséges bilin­cset nem tudja hová sorolni, meg ezt a régi cseréptörmeléket. Amazt valamikor szerencsétlen rabok viselték, ez meg — míg ép volt — holtak hamvait őrizte. Ez a lyukas agyaggolyó meg valami kőkor­szakbeli szátváről való. Mindehhez az ö tudományának semmi, de semmi köze. — Hogy a fene: Kakukkfütty! — Rá­adásul még krónikát is írjon, vagy múzeu­mot alapítson; csak azért, mert a nebulók fölöttébb való szorgalmából ezek az öreg kacatok is meggyűltek a szertárban ...? E tanult tudományán kivül eső dolgoktól elkedvetlenedett. A szertárat hirtelen igen barátságtalannak és hűvösnek érezte. Be­zárta szépen, s az irodahelyiségből széket kerített magának. Csak azért is kiült az udvarra! Bizony, az udvarra, oda ahol leg­forróbban süt a nap. Ám nem a nap ked­véért cselekedte. Nem .. . nem! Csak ked­velt tudományáért sütteti a hátát. A szé­ket éppen odahelyezte a mesterségesen összehordott kis domb elé. A dombocskára csudálatosabbnál csudálatosabb füveket és gazokat vetett tanítványaival az év folya­mán. Boldogan és megnyugodva szemlélgette müvét. Csak egyetlen egy dolog zavarta örömét: hogy az onosma labodiensis, ez a mindennél csudálatosabb gyomocska, ez ritkaság a ritkaságok között, nem hajlandó megfoganni másutt— még itt sem, csakis a várhegyen. ' Ni, a lóbab hogy hízik a jó humuszban. Megterem a kutyatej is, pedig azt senki nem is ültette. A havasi gyopár is otthon érzi magát a dombocskán, csak az onosma labodiensis nem akar megélni rajta. Pedig, hogy ápolta, hogy dédelgette. Fü­vecske, gyomocska nőj hát, növekedj. A vi­lágért sem! Még rágondolni is kín és gyötrelem. A hiábavaló fáradozás emléke nagyon el­lankasztotta Szacsvay kollégát. Hogyis ne hiszen ötvenen jóval felül jár, s az idős ember hamar megfárad. Érezte, csakhamar ott terem az őskori páfrányok és zsúrlók világában. Feje mellére konyult, mint egy bozontos, nagy bogánycsvirág, s mielőtt elszenderiilt volna, keservesen felsóhajtott: Csak a legyek, a szemtelen legyek, ne sokasodnának úgy! BABI TIBOR A Szabad Földműves nagy irodalmi pályázata FELHÍVÁS A Szabad Földműves szer­kesztősége pályázatot ír ki olyan irodalmi művekre, me­lyek művészi erővel bizonyít­ják be a falusi ifjúságnak a mezőgazdaságban való elhelyez­kedés fontosságát; bemutatják a falu kulturális fejlődésének távlatait, megkedveltetik a nagyüzemi gazdálkodási for­mát, mint a boldogabb, gond­talanabb és kulturáltabb élet­mód megalapozását. A PÁLYÁZAT FELTÉTELEI: a) A pályázat 1958. augusz­tus 15-én indul, és a pályamű­vek benyújtási határideje 1958. november 30; b) pálvázhat minden cseh­szlovák állampolgár; c) a pályamű műfaja lehet: elbeszélés, irodalmi riport, vagy rövid színpadi jelenet; d) a pályamű 10 írógéppel írt oldalig terjedhet; e) a pályamű nyelve lehet: magyar, szlovák cseh; f) a pályázat jeligés, tehát titkos. A pályaművet jeligével kell ellátni és egy ugyanazon jeligével ellátott másik borí­tékba kell betenni a pályázó nevét, és címét. Ezen jeligés, a neveket tartalmazó borítéko­kat, a pályamüvek elbírálása után bontja fel a bíráló bizott­ság; g) A bíráló bizottság irodal­mi szakértőkből és a szerkesz­tőség megbízott munkatársaiból tevődik össze; h) A pályázat eredményét la­punk karácsonyi számában kö­zöljük; i) a pályázat díjai: I. 2000,- korona, II. 1200,- korona. III. 800, - korona, IV.-V. 500,- 500,- Kcs. k) A nem díjazott, de köz­lésre alkalmas pályaműveket tiszteletdíjjal jutalmazzuk. Reméljük, hogy a pályázókat nemcsak az értékes díjak ösz­tönzik a részvételre, hanem az a tudat is, hogy pályamű­veikkel hozzájárulnak napjaink egyik legfontosabb teladatának, a falu szocialista átépítésének "megvalósításához. A Szabad Földműves szerkesztősége

Next

/
Oldalképek
Tartalom