A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-06 / 27. szám

Cseh és szlovák költök KONSTANTIN BIEEL: Az idö tükre Percenként megnézed az órát Mintha peronon várakoznál A másodpercek múlanak Hét óra van És esni kezd Az első emelet ablaksora Hirtelen Orient expresszé változik Száguldva jut de nem történik semmi sem Érzed arcod lassan az idö tükre lesz Félnyolc! és hajad lassan már őszbe borul Borzalom színháza az óra Eláll az •sö Nyolc óra van Végre kopogtat egy anyóka JAROSLAV SEIFERT: Dal a tengerészálmokró' Mint régi-régi misekönyvek, a nehéz atlasz, ím kitárult. A fiú csak egy pontra bámult, pókháló délkörök pörögtek. Sötéten zúgták a hullámok! S hogy haját hátrasimította, ránézett a fénylő lapokra. . Csudaszép álomképet látott. E mákszem talán Prága lenne? Csehország csupán borsószemnyi, mellette szinte el kell veszni. Föltekintett a fellegekre. Óceán, ringasd vitorláját, hol szivárváníjcseppek ragyognak, mikor az álmok leomolnak, meglátja majd szülőhazáját! Ég veled, narancsszín vitorla, a cseresznyefa nyíló ága fehéren hívogat hazámba! S nélküle életem, mi volna? Egyszer az ember úgyis eldől, még hullámzik, zúg az aorta. De mondjátok, velünk mi volna, ha nem álmodnánk tengerekről' VILÉM ZÄVADA Fekete föld Templomnál szebb a föld. Az ősz arany pompája remekel. Mindszentek adós a meleggel, tarló szele fú, jeges, bősz. Az erdőn túl füst tűz, por van: aknamélyben sötét emberek fekete gyémántot fejtenek forró, 'füstölgő pokolban. Csak csípjen a füst, marjon, égjen, hisz a sötét föld asztalt terít és emberének szava szelíd, mint arkangyaloké az égben. ST. K. NEUMANN: Masíroztunk Masíroztunk a Dorozsmán-túli síkon, rechts um, links um és gradaus, kehrt euch és kniet. Végtelen magyar róna, rád fejemet hadd hajtom, sötét kedvemre békés fényedet hintsd! Masíroztunk vezényszók vad zajában, rechts um, links um és gradaus, nieder — auf. Mint békedal leng szélmalmok vitorlája. „A Gewehr nyolc főrésze: első a Lauf!..." „Fejeket fel!" Nem sikerül, lekókad. A füvet letiporják súlyos bakancsaink. A szívünket tiporjuk, mint vetést pusztító had. Nincs semmi, mi enyhítse e poklot, ezt a kínt.. . Masíroztunk egyre. Az idő állt egyhelyben. Ügy tűnt, mint romlott gyümölcs, az életem olyan. Azután hirtelen éreztem, illat lebben: min járunk, puha szőnyeg, virágzó borbolya. Mint szarvas, szimatoltam, liogy hol vagyok, felejtve. Arcomra, éreztem, derűs mosoly suhan. Immár hűs erdőn át győztesként meneteltem, 'ábam hazai rögön lépdelt rugalmasan. STEFÁNIA PÄRTOSOVÄ: Szovjet anyának Rőt levél szállong, zizzen sodortan. Öszi szél hárfája szomorún zenél. Vágtat a halál tetőn, szorosban, vörös vér csorog, mint hulló falevél. Akár az égerfa lehervadt levele, hű testvér keze terül az avarra. Mint a sors: gyász szitál, virágillat vele, csöndes nökezekből roppant ravatalra. Ö, mennyi vér folyik el patakban, míg megszületik végre a szabadság virágtakaróján egy piciny levélke! ST. K. NEUMANN: Hála-áldozat Ó, a sok-sok őszi tűz, mily kéklőn füstölög, leng a fodra, majd lassúdati szétbomol a tájon! Miként valami ima vagy hála-áldozat, mert olyannyi szép láng lobogott el most e nyáron. Száll a füst. Ifjú asszonyi testekért, kikre vágy hullt és mert olyan bőkezű volt e drága nyár. Illatoztak a hűs lombok, minden mező zúgott, volt virág, szúnyogmuzika és kismadár. Köszönnek a füstfellegek... s bár nem tudják, kinek, halkan az erdőbe úsznak, ott szedereg még rozsdás fák közt s vérében az ujra-kóvült szikla s végső sóhajjal kifeszíti keblét. Mondd el, vándor, a síkságon s a kormos városokban, boldogan éltünk az erdőben, a hegyen s hogy köszönjük a napnak... a hűvösödő földnek pogány éltünk álmát s a fényt a porszemen. Sípos Győző, Fügedi Elek és Kis Károly fordításai