A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-24 / 34. szám

de legjobb otthon Limonádé automaták a kijevi utcákon Óránkat vissza igazítjuk. Odahaza, a határon túl, két órával fiatalabb a nap. A kalendárium 'május huszonkilencedikét mutatja. Pénteki nap van, estére otthon vagyunk. A vonat megindul. Nehezen, prüszkölve halad, majd megállunk. A határon vagyunk. A szovjet határőrök leszállnak vonatunkról, és fülkénk ajtajában csehszlovák egyenruha jelenik meg. Az ablakhoz lépek, még egy utolsó szívélyes „do szvidanyija" és elhagytuk a Szovjetunió földjét. Csernö előtt a gémeskutak » ormótlan ostorfáikkal Intenek üdvözletet, a házak tetőin korán kelő gólyák kelepelnek alkalmi gólyaversikéket. A vasúti bakter kutyája vidám csaholással fogad messzi utunkról. Acsernői állomás vendéglőjében éhgyomorra felhörpintettünk egy palack sört. Utána igen problematikus minőségű virálit ettünk meg nagy sietséggel. Esküszöm, ha Prágában vagy Bratislavában tesznek elém ilyen virslit és feketét, azonnal a panaszkönyvet kérném. Azután jön a kalauz. Kéri a jegyeket. Zsörtölődünk vele. Állítólag nem működik a mosdó. Még jó, hogy ez a hatalmas falusi gyökér annyi nyugalommal blr, mint a legideálisabb Jókai-hős. Leszereli az izgága utazót. Mert a mosdó működik. De, hát valamivel csak tudtára kell adnunk, hogy külországból térünk haza. Ez a zsörtölödés nem csak azt jelentette, hogy otthon érezzük magunkat, hanem hogy valóban otthon vagyunk. Ezt bizonyították a hűtött sör, a virsli, a nem dohányzó szakaszban szivarjából hajókéményt megszégyenítő füstfelhőket eregető utas, valamint az étkezőkocsi pincére, aki éppen úgy nem ad vissza aprót, akárcsak szovjet kollégája a túloldalon. Lehet, valakire furcsán hatnak a hazaérkezés eme örömmegnyilvánulásai. Ne értse félre senki sem! A Szovjetunióbán majdnem .mindenütt nagy szeretettel fogadtak. Taskentben és Jerevánban szinte a tenyerükön hordtak. Körülbelül tizenötezer kilométeit tettünk meg a szovjet haza európai és ázsiai tájain. Lehet, hogy valamivel többet is, de nincs kizárva, hogy kevesebbet. Sok mindent láttunk és tapasztaltunk. Voltunk a Kremlben, egyetemek dísztermeiben és gyárak gépcsarnokaiban. Képtárakat, múzeumokat néztünk meg. Jártunk mohamedán Imaházakban, grúz és örmény egyházfejedelmek sírjainál. Láttuk Avicenna bokhara! könyvtárát és Tamerlán mauzóleumát. Ez a nagy hódító tulajdonképpen nem is volt Tamerlán, csak Timur Lenk, ami azt jelenti, hogy „vas béna". Ez a nagy barbár — lévén egyik lába rövidebb —, sántított. Jobb keze béna volt, bal kezéről két ujja hiányzott. Vérszomjas ember volt írni, olvasni nem tudott, de művészi szépérzéke mégis sokkal nagyobb volt, mint II. Hohenzollern Vilmosé vagy akár a Rockefellereké. Megcsodáltam Ulug-bek obszervatóriumét, gyönyörködtem a moszkvai Nagy Színház operaelőadásában, és bizony megléptem egy közép-ázsiai nemzeti opera második felvonásáról. Jártunk föld alatt és föld felett. Bokrétákat kaptam és boros palackokat ürítettek fenékig a békére és az emberek, népek barátságára. Sokféle emberrel találkoztunk és beszéltünk. Voltak dolgok, amiket szívesen néztünk volna meg, és nem minden tetszett amit láttunk. Ám mindezek elenyésző apróságok. Végtére is, a mindenséget éltető napfénynek is vannak árnyai. A béke birodalmában is vannak ma még hiányosságok. Ám elképesztő és szinte hihetetlen az a tökéletesség. mellyel minden hiányosság ellenére ls működik ez az óriási államgépezet. Legapróbb, szinte léthatatlan kerekei, mint a legjobb svájci óra szerkezete működnek. Pedig nem könnyű dolog ezt a gépezetet irányítani, olajozni és rendben tartani, sőt napról-napra egyre jobban tökéletesíteni. Hisz legparányibb részecskéi is élő emberek; különböző népek fiai, akik a természetadta különböző életfeltételek között élnek és építenek. Építik a kommunizmust, és töretlen hittel vallom, hogy felépítik, a kis és nagy imperialista ragadozók minden fenyegetése és ármánykodása ellenére! És a kommunizmust építő szovjet emberek nemcsak, hogy építenek, müvelödnek és őrködnek a világ békés élete felett, vidámak és jókedvűek, szeretik az embereket, nagy barátságokat alapoznak meg és ápolnak. Csak a szeretet hangján emlékezhetem meg róluk! Kedvesek voltak és előzékenyek. Szinte otthon éreztük magunkat közöttük. És hogy mégis annyira meghatódtunk hazaérkezésünkkor — nincs ezen semmi csodálni való! Ez olyan régi megnyilvánulása az emberi természetnek, mint az ember maga. Az ember ősidők óta gyakran, sőt Igen gyakran elkívánkozott otthonából. Közelre vagy még Inkább messzi utakra, akár az Óperenciáson túlra is. Világot járni, szerencsét próbálni. Ám járhatott bármerre, lehetett jó sora. hónapok és évek múltán mégis elsápasztotta a honvágy. Ha becsületes, igaz ember volt és tehette, hazatért. „Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt" — mondották a régi róipalak, és Ovidiust Is sírba vitte Tomiban a honvágy. Az igaz ember haza vágyik, szülőhazájába, amelyet életében annyit szidott, és újból szidni fog, amely gyakran mostohán viselkedett velp szemben, és amelyet mégis annyira szeret. Tekintetével megsimogatja a hegyhátat és ormokat, a tarka réteket, a füzfabokrokat a patak partján, a szőlőhegyet, megmosolyogja a vetésben himbálódzó madárijesztőt. Büszkén nézi a gyárakat, iskolákat, erőmüveket... De gondolatban szidalmazza a sarki péket, aki tegnapi kenyeret adott el neki. És rég nem látott könyvtárénak kedves verseskötetét szivéhez szorítja. Pedig az embernek a sorsa nem mindig megy a legjobban. Számos megaláztatás és igazságtalanság éri. Mégis mindent megbocsát a hazaszeretet. A szülőföld szeretete, mely benne van az ember agyában, szivében, vérének minden lüktetésében. A haza nem földrajzi fogalom, és a hazaszeretet sem egykönnyen meghatározható érzés. Csupán a nagy költők tudják mindezt kifejezni. Beszéljen hát helyettem Is Radnóti Miklós, a szabadság és a kommunizmus tragikus véget ért bárdja: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel eg.v-egy bokor, nevét ls, virágát Is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térképT — gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót Is, ki dolgáért remeg, erdőt, flittyös gyümölcsöst, szőllöt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat..." Igen, mindenütt jó, de a hazaszeretet teszi, hogy mégiscsak otthon a legjobb! (Vége) Renoválják a világhíres pecserszki Laura kolostor épület-tömbjeit Lakóház a Krescsatyikon