A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 3. szám

ban kapjuk az ételt? Szabad-e nevetnünk, énekelnünk ? Sokan nem akarták elhinni, hogy az apám munkásember,. és én főiskolán tanulhattam. Hogy illusztráljam a mondottakat, néhány kis történetet említek. A Metróban utazva egy kisebb hat-hét tagú társaság tagja cipőmre mutatva megkérdezte, hogy nem adnám-e el, vagy hol lehetne megszerezni. Mondom, nem eladó, de ő már közben tovább kérdezett. Milyen gyártmány? Olasz, német, belga, angol? Mikor kijelentettem, hogy csehszlovák gyártmány, először tréfának vélte a dolgot, és nagy nevetve újságolta a társainak, hogy mit mondtam. Erre lehúztam az" egyik cipőmet, és megmutattam a csehszlovák védjegyet. Megmutattam útlevelemet is, hogy bizonyítsam kilétemet, mire ők megkértek, hogy szálljak le velük egy kicsit beszélgetni. Kiderült, az illetők amerikaiak. Ott a peronon, majdnem két óra hosszat kérdezgettek, amiről csak lehetett, hogy meggyőződjenek arról, hogy egészen normális ember vagyok, ha a kommunista világbői is jöttem. S amikor én is érdeklődni kezdtem bizonyos kulturális, politikai dolgokról, elképedésük szinte hihetetlen volt. Nem akartak, szemüknek, fülüknek hinni, hogy egy kommunista világból jött ember müveit, jöl öltözött is lehet, és nem akar nyugaton maradni. Sajnos, ilyen kérdéseket kaptam néha egyszerű emberektől is. Igaz azonban, hogy ezt nem lehet általánosítani. A munkásember mindig bizalommal, megértéssel fogadott, sőt ami nagyon gyakran megtörtént, ők maguk kértek, hogy ha hazamegyek, beszéljek életükről, és ne hagyjam magam elvakítani a belváros fényétől. Sokan még azt is mondták, hogy talán nem is vagyok tudatában annak, hogy mi mindenünk van itthon, és hogy becsüljem, segítsem a mi rendszerünket, mert nekik a mi hogy létünk az egyik legerősebb fegyverük mindennapi harcukban. Nagyon kellemesen meglepődtem, mikor az Eiffel-tornyon való látogatásom alkalmával egy ismeretlen francia az „Association France-Tchécoslovaquia" (francia-csehszlovák barátság egyesülete) szervezetének igazolványát ajándékozta nekem azzal, hogy ha valamikor ismét Párizsban leszek, s ha valamire szükségem volna csak nyugodtan forduljak a megadott címre. Külön meg kell emlékeznem még a nem francia nemzetiségűekkel való találkozásomról. Párizs utcáin nagyon sok algériai, tuniszi, marokkói, közép-afrikai néger stb. látható, akik gyümölcs, zöldség, cukorka, szőnyegek s más ehhez hasonló dolgok árusításával foglalkoznak, vagypedig mint munkások keresik kenyerüket. Nem egyszer megtörtént, hogy narancs- vagy banánvásárlásnál, mint csehszlovák állampolgárnak fele árért adták az említett gyümölcsöt. Ezek az emberek mindenütt úgy fogadtak, mint jő barátot, egy olyan állam polgárát, amelyik nagyon nagy segítséget nyújt az ő népeik gazdasági és politikai harcában. Nagyon meglepett a franciák széleskörű tájékozottsága, gazdasági politikánk, a nemzetiségi kérdés és kulturális színvonalunk emelkedésének vonalán. Képzelhetik meglepetésemet,, mikor egy tuniszi ifjú arról tartott nekem előadást, hogy miképp valósítjuk meg Szlovákia gazdasági és kulturális felemelkedését Csehországhoz képest1

, beszélt Szlovákia iparosításáról, volt nacionalista ellentétekről stb., stb. Végén hozzáfűzte, hogy ők ebben a mi példánkat akarják követni, s ebben a mi mezőgazdasági gépeink, teherautóink, gyári felszereléseink, s tapasztalatok átadása óriási segítséget jelentenek. Befejezésül mondhatom, hogy életünk a kapitalista világ számára irigylésre méltó s dolgozóink munkájának eredményei akármelyik kapitalista ország eredményeivel felvehetik a versenyt. Dr. KRIVOSIK ISTVÄN Az ejtőernyősök teherautói jelvonulnak Párizs utcáin A politikai helyzetet egyrészt a békeharc, az algériai háború megszüntetésének követelése, USA-ellenes hangulat — másrészt az uralkodó Jköröknek a fasizmusra emlékeztető ténykedései jellemzik. Csak néhány példát említek: július 14-ét, a Bastille lerombolásának emlékünnepélyét úgy rendezték meg, hogya kormány Algériából 3000 ejtőernyőst irányított Párizs területére. Az ünnepélyes felvonulás a Champs Elysée rendőrökkel körülzárt részén, Coty elnök meghívója alapján folyt le. Az ejtőernyős alakulatok hasonlóak a volt német SS-alakulatokhoz. Legalább is így nyilatkoztak a franciák, akiktől érdeklődtem, hogy kik ezek a katonák. Különben is lépten-nyomon találkozott velük az ember, mert kis csoportokban őrizték minden haladó, munkáspárti és természetesen a francia kommunista párt kultúr- és nyomda-helyiségeit. A kormány félt, hogy a nép kihasználja az alkalmat és kinyilvánítja a háború ellenes és a gazdasági helyzet javulását kívánó érzelmeit. Egy másik példa: a kormány, hogy az algériai háború folytatását propagálja, a különféle francia gyarmatok színes bábkormányainak képviselőit felvonultatta Párizs utcáin, akik azután megkoszorúzták a gyarmatokon elesett franciák emlékművét. Ezzel azt akarták megmutatni, hogy maguk az egyes gyarmatok népei kívánják a további francia fennhatóságot, és így a lázadó algériai banditákat — ahogy ők nevezik a felkelő csapatokat — likvidálni kell. Mindez természetesen erős rendőri fedezet alatt történt, Egy hajléktalan s nem egy francia undorodva ment el a nagyon átlátszó politikai színielőadásról. Sokat beszélhetnék még arról is, hogy egy véletlen ismerettség folytán hogyan kerültem éjnek idején a L'Humanité nyomdájának udvarába, nagyszámú munkásember csoportjába, akik pihenésüket feláldozva őrizték a nyomdát, egy esetleges provokációs támadás ellen. Reggel pedig sajátkezűleg hordták szét az újságokat a munkások közé, mivel a l'Humanitét akkor nem volt szabad nyilvánosan árusítani. A találkozás ezekkel a munkásemberekkel, elvtársakkal megható és tanulságos volt. A francia nép politikai érzületéről nagyon sokra, lehet utalni a majdnem minden ház falán látható felírásokból és falragaszokból. Nagyon sok a következő felírás: Békét Algériának! Nem akarjuk Speidelt! Lépjünk ki a NATO-ból! Szüntessétek be a nukleáris fegyverekkel valő kísérletezést! Ami go home! Akad azonban más felírás is, mint pl: Algéria a franciáké! És a fasiszta mozgalom jelképe: kör s benne kereszt, mellette pedig ez a felírás: „Franciák jövője". Sokhelyütt az emberek az egyszerű keresztből horogkeresztet csináltak. Akadt a falakon kommunista ellenes plakát is, amelyik Thoréz elvtárs személye ellen irányuló kirohanásokat tartalmazott, de egyetlenegy ilyen plakátot sem láttam, amely sértetlen lett volna. Ez is mond valamit. Még egy további példa: Párizs utcáin sétálva rámutattam a francia parlamentre, és kérdem a vezetőt, ez milyen épület? Röviden és tömören így válaszolt: bábszínház. őszintén mondom, ez a felelet találó és meggyőződésből fakadó volt. Végül néhány szőt arról, hogyan fogadtak mint népi demokratikus állam polgárát. Sokszor szinte hihetetlenül nevetséges, kommunista ellenes propagandától megfertőzött kérdéseket kaptam. Például: a ruhát, ami rajtam van, propagandacélokra kaptam a kommunistáktól? Megengedik az oroszok, hogy a saját nyelvünkön beszéljünk? Igaz-e, hogy nálunk vallásüldözés van, s a templomok be vannak zárva? Igaz-e, hogy a kommunisták korbásscal hajtanak bennünket dolgozni? Hogy nálunk éhség van, rongyosan járunk, tudatlanok vagyunk? A közös konyhák előtt sorban állva konzervdobozok-