A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-29 / 26. szám

TÖRÖK ROZÁL Három asszony megy, mendegél, hónuk alatt a kapanyél. Kontyuk súrolja az eget, nyerít a nap hátuk níegett. Szól az egyik, Szőke Panna: „Be, haragszom az uramra, se, nem ölet, se nem csókol, kilököm ám, dc ajtóstól." Szól a másik, Szűcs Johanna: „Nem szorulok az uramra. Van is, nincs is; dologra ment, befogadtam egy degent." Török Rozál a harmadik, a beszédtől vonakodik, féli talán, kipletykálják, mosoly borítja orcáját. Faggatja őt Szőke Panna, Biztatja öt Szűcs Johanna: „Szót se szóltál, mi van veled, Török Rozál, szólj már egyet!" MÉRNÖK LETT BELŐLE Elment már a fiú, most oly üres a ház, ajtaján olykor a rest cica kaparász, vagy kakukkot óra sír a siket falon, s rátelepszik újra az őrlő nyugalom. Ablakán behullnak lomha, esti árnyak, hallgat a két öreg, ülnek, mit se vú. nak, elnézik a homályt, szemük meg se rebben, árva csend larul a sivár szeg'etekben. Sokára szol apó: „Talán enni kéne ...!" Anyóka villanyt gyújt, s a richsg lána fénye nekiront a szemnek, szívnek, üres tálnak; fázva, dermedezve vacsorához látnak. Máskor az öblös szék, a terített asztal meghitt, jó beszédre éjfélig marasztal, ma este csak szerény tej, kenyér az étek, így vendégelik az árva öregséget. Eszegetnek; álmos macskájuk dorombol, mindkettő a közös bánatokra gondol; két fiút, egy felnőt: leányt temettek 'el, nézik egymást, nézik 'fáradt szeretettel. . nyóka szem 'ben rokkant, bús alázat, 6, hol vannak már az elviharzott lázak...! Lebámul a varrott, kis asztalkendőre, s szól vigasztalódva: „Mérnök lett belőle." Örülni kellene, csak a szív ne fájna: elment e fiú is ne'szi, messzi tájra. Ám büszkeség dagad az apó szivében, csak kihúzza nagát a nagy öblös székben, s vidáman tekint rá a szemben ülőre: „Bizony, hogy mérnököt faragtunk oelöle!" Betelt már az élet, — betelt már az álom, csak a mezőn nem lesz, ki helyébe álljon. Hirtelen szomorú gondolata támad, reáront valami nagy, paraszti banat: felnőtt okos fiát áhítgatja titkon, tűnődik, miért is nem tartotta itthon, csak vendégül látja már az ősi porta, s ez úgy fáj, hogy könnyét ejti a csuporba „Jaj, nem tudom mi van velem, gyötör talán a szerelem. Özvegy vagyok, tüzes vagyok, megölelném a szép napot." Három asszony a határban, kapálni kezd a répában. Egyik szélről Szőke Panna, másik szélről Szűcs Johanna, Török Rozál jár középen, gyulladozik nap hevében. Mikor delet kondítanak, ágaskodik, nyerít a nap, perdül egyet jókedvében, megbotlik a kapanyélben. Három aszony a határban, egyik halva a répában. Török Rozál, mi van veled, eldobtad a kapanyelet...? „Özvegy voltam, halott vagyok, ölelgetem a szép napot...!" ölelgeti a szép napot, ölelgeti a szép napot, nem féli hogy kipletykálják, mosoly borítja orcáját.,. MINT A BOT Hogy szólt a hangszóró! — mint öblös, tág torok, s nyaggatták egész nap az agitátorok. Bizony megkönnyebbült, hogy magára maradt, utóbb lévrefognák, akár a madarat. Csak nem :átta tónak e nem kívánt dolgot, leült a jászolra magában háborgott: „A fene ott egye. hát úgy adjam oda, mindent a semmiért?! Nem vagyok ostoba!" Aztán körülnézett. s szomorúan látta, mily szegénységből nőtt az 8 makacssága. Bajsza billent, mint a kalap zsett fején; tejet ma em adott a meddő, kis tehén, sovány szalma felett nyerít a gebe ló. „Hej, élet, hej élet, be, kutyának való!" Ahogy így sóhajtott, va'amit megértett: ő maga, mindene változásra érett, jó volna valahogy máskévp, másképp élni, tán maga magát is végképp kicserélni. Még fölfájt valami, t míg szívéhez kapott, fogyó makacssága eltörött mint a bot. Ha idős az ember, már búsan nézeget, szemmel áhítgatja az ifjú életet. Hej, Balog Balázs, hej, vén Baloa Balázs ...! Ha lép, csak lépeget: egyszerre egy araszt; úgy ballag, úgy megyen a fáradt, nyűtt paraszt. Meg-megáll, a görcsös, hü botra ráhajol; pacsirta szól, dalol a 'forró ég alól. Hej, Balog Balázs, hej, vén Balog Balázs ...! A széles, tág mezőn piros kombájn arat, s hallgatja, mint régen, az égi madarat. Hej, Balog Balázs, hej, vén Balog Balázs...! * O