A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 3. szám

\ „SZEGÉNY SINLŐDÖKNEK" ladó orvostudomány állása szerint igyekszik a nép számára legérthetőbb nyelven, betegségnek, gyógyszernek magyarul való megjelölésével elmondani mindazt, amit egészségvédelemről tudni lehetett. Ennek nagy jelentősége van, ha azt vesszük, hogy a kuruzslók és javasasszonyok ártalmas, kontár tanácsai helyett orvosi útmutatásul szolgált e kis könyv. Mai szemmel nézve persze temérdek tudományos pontatlanság, zavaros elképzelés, helytelen gyógymód akad ebben az anyagban. Ám ne feledjük, hogy „íratott az 1791-ik esztendőnek első havában", tehát 167 évvel ezelőtt, ami az orvostudomány fejlődésében olyan korkülönbség, mint amilyen a réz- és a vaskorszak között van. Az „Orvosló könyvetske" két részre oszlik. Az első rész azokat a bajokat tárgyalja, amelyeket akkoriban az emberi test „különös tagjait érdeklő vagy elfoglaló nyavalyáinak" tartanak, a fő, a torok, a mell, a has, a nemzőszervek és a láb betegségeit. A többi betegségről például a hideglelésről, hektikáról, forróbetegségröl, szélütésről, nyavalyatörésről, kórságról stb. a második részben van szó. Különösen az ad haladó jelleget e régi munkának, hogy nemcsak a betegségek gyógyításáról, hanem a bajok megelőzéséről is szól, ami manapság a legfejlettebb orvosi nézet. Egy-egy szakaszában óva int a könyv az égetett bor és pálinka túlzott fogyasztásától. Bizonyos, hogy ennek a könyvnek nyomán, tekintve, hogy a nép gyógyfű- és virágismeretére épít s ismerteti ezeknek a gyógyítás szempontjából vett értékét, emelkedett a gyógynövények megbecsülése is, amit mindmáig tapasztalhatunk a falusi embernél. Ha másfél századdal ezelőtt nem is terjedhetett el ez a könyvecske úgy, hogy ott legyen minden „pusztai szegény sorsú ember" családjában, valószínűleg abban bí-ORVOSLÓ KÖNYVETSKE • • M г. г, 17 В ET EGES KE DO SZÁMÁRA ÉS Л tSANÁfu К if ft 'Л '.LT ; CSAPÓ jÓSEF O R V OS D О К T О R KS D fí 3 R S С ZU V. flüCIJS л LT-At, P0S9N ГВА ,V is PES ТВ N, lÜSSCTiLANDIRER ЯШ Át? k<í}iii%í>é. éi betűivel, zott Csapó József orvosdoktor, hogy vannak a népnek rajta kívül is tanítói, deákja: barátai, akik megosztják véle az olvasot — Van itt egy érdekes régi dolog, doktor úr, — mondta a zsolnai antikvárium szolgálatkész vezetője, és rámutatott egy szúrágta kis könyvre. Nem is sejtette, hogy ezzel az 1791. évi kiadvánnyal a magyarországi s egyben szlovákiai egészségügyi népfelvilágosítás propagandaanyagiának az első nyomtatott könyvalakú ősét adta kezembe. Több szempontból érdekes Csapó orvosdoktor és debreceni fizikus „Orvosló könyvetskéje". Már a címlapjáról kiviláglik, hogy a „betegeskedő, szegénysorsú ember számára és hasznára készült". A szerző bevezetője aztán többet mond. Az tűnik ki ebből az „előljáró beszédből", hogy az akkoriban dicsőségesen uralkodó, felséges koronás király urunk nagyszabású szociális gondolatai csak meddő elképzelések maradtak. Őfelsége a vármegyékben és városokban orvosokat és patikákat tartat fenn és elismerhetjük Csapó Józseffel, hogy „ez mindenekelőtt tudvalevő és örök emlékezetben tartandó dolog". Azonban örök emlékezetben tartandó az is, hogy az orvosok és patikák nem „a szegény sínlődők hamar' s könnyű móddal való segítségekre" szolgáltak, ahogy azt a király elképzelte, „mivel némelly szegény sorsúak' s érték nélkül valók, orvosi szereknek pénz által való meg-szerzésére nem mindenkor elégségesek". • S így, míg ,,a' köz-rendben levő betegeskedő ember is tanult orvoshoz és patikához foiyamodhatik", a szegény nép ezt a könyvecskét kapja kárpótlásképpen, orvosszerül. Mindemellett megbecsülést érdemel Csapó „Orvosló könyvetskéje". A korabeli ha-Nem szóval de tette] Ki ne emlékeznék azokra a kedves anekdotákra, melyeket gyermekkorunk iskoláséveiben olvastunk Hunyadi Mátyásról, aki uralkodó létére zsellérnek, favágónak vagy vadásznak öltözve vegyült a nép közé, hogy ilymódon győződjön meg alattvalóinak sorsáról s necsak egyszerű fejbólintással vegye tudomásul udvaroncai jelentését — mint a többi uralkodó tette. Meghalt Mátyás király, oda az igazság — volt aztán századokon át a szállóige. Azóta az „igazságos" jelző lassanként kiment a divatból... Annál jobban esik, ha olyan államfőről hallunk, aki szívügyének tartotta, hogy a kisebb ügyekben is személyesen siessen segítségére az arra szorulóknak. Nemrégiben hallottam Zápotocky elnökünkről ezt a ránézve jellemző, kedves kis történetet, olyan valakinek a szájából, aki az elhunyt államfő közelében teljesített szolgálatot. Egy alkalommal az elnöki irodába érkezett számos levél között volt egy ákom-bákomos betűkkel írott is, jeléül, hogy küldőjének nem kenyere a tolljorgatás. A névvel, pontos címmel ellátott levélben arról panaszkodot, hogy évek óta ideiglenes, egészségtelen lakásban tengődik csaladjaval, holott núnt szorgalmas dolgozónak nem csak ígérgetésre, de rendes lakásra lenne igénye. Ö három gyermekével kénytelen a földön aludni, a két ágyban beteg idős anyja s szoptatós felesége alszik nemrég szüjptett csecsemőjével együtt... „Könnyű a köztársasági elnöknek — írta —, aki szép, többszobás lakásban lakik, de jöjjön csak el hozzám s nézze meg a mi, egyetlen kis szobánkat, milyen zsúfoltan élünk. Ha pedig kételkedne abban, amit itt írok, akár éjfélkor is eljöhet hozzám, hogy lássa, igazat írtam." Zápotocky elnök elolvasta a levelet, zsebébe süllyesztette, aztán jeltárcsázta a sofőrjét. — Féltizenkettőre kérem a kocsimat, Prága környékére megyünk egy faluba. — Féltizenkettökör? De hiszen, Elnök úr, már delet harangoznak — mondta a telefonba a sofőr. — Éjjel féltizenkettökör álljon elő. Kérem, legyen pontos. A jelzett időben előállt a kocsi s már suhant is az elnökkel és kísérőjével a lecsendesült utcákon át, ki a főváros szívéből, egy közeli helység jelé, ahol az út mellett, a jelzett helyen ott állott a levélben leírt magános ház, jobbanmondva, olyan hevenyében fából összetákolt „szükséglakás", melynek egyetlenegy ablakából sem szűrődött ki fény, jeléül, hogy az igazak álmát alusszák már lakói. Az elnök kiszállt az autóból, megindult a házhoz vezető úton, kísérőjével. Odaérve, kétszer egymás után megkopogtatta az ajtót. De jó álmuk lehetett a benn lakóknak, mert nem ébredtek fel. Erre az elnök újra zörgetett, most már erósebben. — Ki az? — hallatszott erre egy álmos férfihang. — Az állam elnöke — hangzott a jelelet. — Ki??? — Zápotocky elnök. — Lódulj a dolgodra, te bolond. Méghogy az elnök! Tán elment az eszed? Pár perc múlva azonban megismétlődött a kopogtatás. — Ki az már megint? — erősödött dühösre a bennlevő hangja. — Mondtam: a köztársasági elnök. — No, meaállj, te! ... Majd ha a nyakad közé zúdítom ezt a cseber vizet, elmegy a kedved az oktalan tréfától! Ezzel hirtelen szélesre tárult az ajtó s megjelent a küszöböl lenge éjjeli ruhában a kiabál ember, kezében egy dézsa vízzel. De abban a percben, mikor megpillantotta az előtte állót — megtorpant, szeme kerekre tágult s visszahőkölve dadogta: — Az Elnök úr! Zápotock\ elvtárs!... — hátrált vissza rémülten a szobába. — Dehát miért? Hogy jött ide? S ilyen késő éjjel? — Azt írta a levelében, hogy akár éjjé kor is bizonyságot szerezhetek róla, hogy igazat írt, azért jöttem ebben az órában, ahogy óhajtotta. S a meggyújtott petróleumlámpa fényénél körülnézett a kicsiny szobában. A fal mellett egy ágy, benne a szoptatós feleség, pólyás gyermekével. Egy másik ágyban idős asszony aludt s lenn a földön három avró gyermek. Zápotocky elnök kezébe vette a kérelmező kérges kezét s megszorította. — Igazat írt abban a levélben ... Aludjon csak nyugodtan, jogos igénye van rendes, jó lakásra. Elbúcsúzott. S két hét sem telt bele, szép, világos, kerttel övezett lakásban hajthatta álomra fejét a kérelmező és családja, L. KISS IBOLYA