A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-01 / 22. szám

ftmkés fa£ka^völ6ylen_ Részlet Frantisek Hecke Vörös bor című regényéből Egy parasztcsalád krónikája Frantiáek Heéko 1948-ban megjelent Vörös bor című regénye; a mű azonban ezen túlmenően a nyugat-szlovákiai parasztság életének képét adja századunk első évtizedeiben, a Monarchia alkonyán és az új Republika megszületését követő esztendőkben. A falu nyomoráról szól a regény, de színhelye nem a kopár hegyvidék, a népet sanyargató éhség és szenvedések földje, hanem az a táj, amely a legdúsabbak, legtermékenyebbek egyike — a Nagyszombat környéki bortermő lankák, kenyérontó mezők. Gazdag Itt a föld, mégis tíz parasztcsalád közül kilenc nélkülözéssel, éhséggel küszködik, lábuk alól kifut a föld. „Rosszak a viszonyok" hangzik az elnyűtt, mitscm mondó válasz; ezeket a rossz viszonyokat, az őket termo nyavalyás rendet védelmezi minden és mindenki, akinek a kezében fikarcnyi hátalom van: a sápot szedő jegyző, a kopóskodó csendőr, az árvereztető bank és a más földjére fogaváső falusi gazdag. Aki e viszonyokkal szembe mer fordulni, ebek harmincadjára kerül. Az alább következő regényrészlet egy ilyen paraszti tragédia első felvonását mutatja be. A földjét szerető, munkáját értő, újdonságokra törekvő szövetkezeti apostolt, Habdzsa Orbánt adóssága miatt dobra akarja veretni a városi bank. A falu egyságesen mellé áll, s most még meg tudja menteni a sanyarú végtől; a tragédia beteljesedése csak később, a Republika alatt következik be, amely — noha a szegénység küzdött érte — nagyon is hirtelen szeretetébe fogadta a gazdagokat és elfordult a szegényektői. Frantiáek Hecko regényét, amely a szlovák irodalom egyik legjelentősebb szépprózai alkotása, idén adja ki magyar fordításban a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó. Abudapesti Magyar Királyi Kisgazdaalap bármennyire is igyekezett segíteni Farkasvölgy fuldokló lakosain, kissé elkésett. Nem azért, mintha nehézkes intézmény lett volna, hanem nyilván azért, mert reménytelenül hosszú volt az út Pestről Nagyszilvásig. Háromszor is át kellett kelni a Dunán, míg végre a nagyszilvási telekkönyvi hatóság, tudja isten kinek a befolyása alatt, alighanem a Bolebruh-pince ó rizlingjének hatására, mindössze három nappal az árverés kitűzött határideje előtt elküldte a kért kivonatokat a farkasvölgyi telekkönyvi jegyzőkönyvekből, noha az iratokat már maga a földművelésügyi ni'tiiszter is sürgette! Akkor végre rájött a nagyszilvási járásbíróság örökké kapatos főnöke is, hogy a farkasvölgyi húrt tovább feszíteni már nem lehet, főleg azért, mert amúgyis biztos, minden hiábavaló: péntek van, s az árverés hétfőn lesz. Szilvási Tamás hétfőn reggel ugyan táviratot kapott, hogy a hiteleket jóváhagyták és levél megy, de tüstént érezte, hogy ez csak igen gyönge cérnaj amellyel bizony nem kötözheti oda Habdzsa Orbánt és Ejhledjefka Olivért az adósságoktól megduzzadt földjeihez. Alig maradt annyi ideje, hogy beszéljen Babinszkyval meg Apostollal, s néhány szavas üzenetet küldjön Zöldrétré, már jött is az egyik kocsi zörögve Nagyszilvás felöl, Zöldrétről a másik és mire kinyitotta a farkasvölgyi községi pince ajtaját. Szent Vendel kápolnája alatt, a szilvafák ágai közt megvillantak a csendörszuronyok .. . Mire azonban megtörtént ez meg az, az urak lerakták a holmijukat, s kényelmesen helyet foglaltak a kecskelábú asztalnál, csapatostul futottak össze az árverés színhelyére az emberek. Az urak közt ott volt Szarvas Aladár biró, a Gazdasági Bank ügyvédje, a végrehajtandó alperesek ügyvédje, kettejüknek egy, a zöldréti jegyző meg a törvényszéki Írnok. Ezenkívül a Szomjas ökör, mint zöldréti bíró és ugyanakkor hitelező meg reménybeli vásárló is egy személyben. Babinszky, Apostol és Szilvási elsőnek ment be a házba, mert ők nyitották ki az ajtöt, s az ajtő előtt őrködö csendöröknek semmi okuk se volt, hogy ne eresszék be őket. Ugyancsak szobormereven álltak, amikor méltóságteljesen bevonult Nagy Szilveszter és nyomában árnyékaként besurrant Pancsuha Simon. De mi legyen a présház előtt feketélő néppel? A csendőrök kijelentették, hogy csak az léphet be, akinek legalább kétszázötven korona készpénze van óvadékra és fel tudja is mutatni az összeget. — Egy hatos nem is volna elég, te uhácius ágyú? — veti oda Rajcsina Fülöp a kétségbeesett képú őrmesternek és megy az ajtó felé. Nyoméban megindul az egész farkasvölgyi és zöldréti nyáj. Az őrmester Rajcsina szavaira szörnyen komor képet vág, de aztán észbekap. A vörösképu Rajcsinában felismeri régi katonabajtársát, akivel együtt szolgáltak az esztergomi tüzérségi kaszárnyában. Ez a pillanatnyi tétovázás elég ahhoz, hogy Rajcsina 18 és néhány más ember az őrmestert társával együtt betaszigálja a présházba. — Mindenki utánam! — kiáltja diadalmasan Rajcsina. Az ajtó bereteszeit félszárnya recseg, mert az emberek a hátsö sorokbői is nyomakodnak előre, az urak ijedten fölállnak, nagy bölcsen az ablak felé lesnek, csakhogy baj van — rácsos az ablak! A farkasvölgyi és zöldréti nép, főleg a hóstáti szegénység, amelynek Szilvási szavai szerint mindig is több volt a bátorsága és az embersége, mint a megsavanyodott belsőteleki barmoknak, félig-meddig már be is tolakodott a présházba, megszállta a hátsó kamrát, sőt ott áll a községi pincébe vezető széles lépcsőkön is. Mások seregestül tolonganak még az ajtóban, két-három arc pedig az ablakon át les be. Odakinn hideg az idő. ropog a fagy. — Zárják be az ajtót! — kiabál a bíró. Tudja már, hogy a csendörökre nem számithat. Mindkettőt sarokba szorították, és most az egyiket Apostol Pál, a másikat Rajcsina Fülöp őrzi. A nép azonban csendes, és a bírő reméli, hogy mégis sikerül megtartani az árverést. Fürkésző tekintetét végigjáratja a jelenlévők kíváncsi, szinte semmitmondó arcán, ettől kissé megnyugszik. Különben is — az árverés nyilvános ügy, bárki részt vehet rajta. De az ajtóban és a présházon kívül toiongó csoportból valaki kihívón bekiált: — Mi nem fázunk! A biró megdermed. Hátán végigfut a hideg. Nem a fagytól, mert még melengeti bévülröl a Boiebruh 6 rizlingje, inkább az izgatottságtól vacog. — Jó szóval mondom: zárják be az ajtót! — üvölti még egyszer kemény hivatalos hangon. — Mi nem fázunk! — hangzik a válasz újfent az ajtó mögül. A biró homlokát kiveri a veríték. Zsebkendőjével megtörli. Tehetetlenül leül. Az egymás hegyén-hátán nyomakodó farkasvölgyiek és zöldrétiek röhögnek. Előbb csak bátortalanul, aztán hangosan és egyetértőn. — Csend legyen! Mi az? A röhögés egyszerre abbamarad, mintha elvágták volna. A csendőrőrmester próbálkozik teljesíteni hivatali kötelességét. Fészkelődik az emberek között, emeli a puskáját, de a szíja a földön fekszik, s rajta mint hurokban az Apostol Pál mázsás lába. A másik csendőrt hasonló módon ajnározza Rajcsina Fülöp. — Hová gondolsz, Miklóskám, nem vagy Esztergomban a regruták között! A vak is láthatja, hogy Rajcsina Fülöp nem sokat törődik az őrmesterre!. Ettől aztán mind bátorságra kapnak, kivéve a hivatalos személyeket. Az ilyen bátorságnak pedig röhögés a jutalma. Röhögnek is, hogy majd megreped az ablak. A bíró ide-oda rakosgatja az asztalon az írásait, feláll meg leül, csodamód izzad. Szilvási elégedett. Csendesen sugdolődzik az alperesek ügyvédjével. Boiebruh Pancsuhával a Gazdasági Bank ügyvédjét fogja közre. A zöldréti jegyző csendesen beszélget a Szomjas ökörrel, akiről nem tudni, hogy nyugalpia nagyobb-e vagy a kövérsége. Olyan a pillanat, hogy senki se tudja, mi lesz a következő percben. Csak Szilvási érzi, hogy a farkasvölgyi és zöldréti nép akkor a legbiztosabb a> dolgában, ha egy csomóban szorong; s érzi azt is, hogy a nagyszilvási és zöldréti uraságok Bolebruhot és Pancsuhát is beleértve, akkor a leggyöngébbek, ha sarokba szorították óket! Amíg a dolgok Így állnak és nem fordítva, addig ők győzedelmeskednek. Mihelyt azonban a csendőrök kiszabadítják a puskájukat és egy kis szabad helyre tesznek szert maguk körül, odavan minden. Ezért, miután előbb körülnéz és sorra veszi az egymás mellett szorongó fejeket, ő is közelebb nyomakodik a csendőrökhöz. Elkiáltja magát: — Ti ott az ajtóban meg odakünn, tessék csak, gyertek beljebb, van hely bőven, elférünk! Megint egy csapat ember tódul be.' A fiatalabbak fölugrálnak a présekre, kádakra, erjesztő hordókra. Ott telepednek le. Olyan a kép, mint valami zsúfolásig telt színházban: az emberekk a falon lógnak, az ablakdeszkán, a préskasokon meg a csavarokon ücsörögnek. A présházban sötét lesz — az ajtót becsukták. Szilvási csak most veszi észre, hogy az emberek alig bírnak moccanni. Boiebruh a legmagasabb: ő gyújtja meg a lámpát. — A kandúrok nem látnak! — harsan a szó valahonnét a kamra felől, ahol a legsűrűbb a sötét. Szilveszter az ajkába harap, látszik rajta, hogy küszködik a dühével. — Dicsértessék az Űr Jézus Krisztus! — köszönti a világosságot. — Isten nevét hiába ne vegyed! — torkolja le valaki a présház közepéről. A biró réripakodik, hogy kidobatja. Nevej'i ...