A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-01 / 22. szám

MÁCS JÓZSEF 8. folytatás Könnyesen fúl pillantása a táncotok­ba, kíváncsiak falába. Es sír a lelke, minden sír benne: parasztéletének tra­gédiája, házaséletének értelmetlensége, hosszú és kemény esztendők rabosko­dása. Nézi a bakteri, nézi az özvegyet és csavarja, markolja a szívét haszonta­lan útja. A titoktartás kikövetelését hagyni lehet, a bosszú feladásáról sem szőhet színes ábrándokat. A táncoló pár ropja a csárdást. Lé­pegetnek a Szépe László szívén. Ugrál­nak, bolondoznak a szívén, s ő ereje­fogyottan zuhan a megásott verem fe­nekére, mint idegbeteg lámpaoltáskor a sötétben — ahonnan nincs szabadu­lás. Menni, iramodni kellene innen, de ólom a lába, mint a játszmavesztetté, aki mindenét az utolsó tétre tette fel. Leejti a fejét, s közben nő benne, erő­södik benne tegnapi énje. Nem szaba­dul, nem futamodik. A minden mindegy érzése rázza sűrű fekete haját, ahogyan a szél a fa koronáját, s így megörege­detten, játszmavesztetten kínlódik a bandához, a vonóra csapja tenyerét. — A kozáktáncot húzzad! A cigányok' belekapnak a melódiába, jiajdul a hegedű, és Szépe László, a hir­telen megöregedett vándor, elsepri ma­gától a táncolókat. Tenyerét összeveri, ujjait pottogtatja, a nyelvével is csettint­get. Aztán lekuporog öregesen és dobálja ki fara alól a sarkát, s a lassú tempójú mozdulatok hatására-e, mire, szivárog szeméből a könnye. Az asszonyok belesápadnak a meglepe­tésbe. Szépe László táncol és egyedül! Valóban különös és elgondolkoztató, hogy az öreg magában dobogja a kozák­tánc forró ritmusát, de honnan tudnák a kíváncsiak hogy ez a könnyes lekuporo­dás és sarkainak kínos kivetegetése — búcsú az élettől, holdvilágos éjszakáktól, férjükhöz hűtlen asszonyoktól. Á zene fordulására felemelkedik az ember é: komolyan, méltóságteljesen pil­lant szét maga körül. A térde rugózik még és a szeme akadozik a Végh Mis­káéba. lángoló arcába. A bakter az özveqyre sunyít, az lebioy­gyeszti a száját fitymálón, mintha mon­daná : — Vén szamár! Mert az özvegyek hamar fe'e.itenek. kü­lönösen olyankor, ha az előbbi szerelő, történetesen Szépe László házasságot .iem ígérhető férfi. Végh Miskának meg éppen annnyi kell, hogy az özvegyasszony szájrándulásából olvashasson. Pattan a cigányokhoz, mint a szikra és keményen csendesít. — Ácsi... elég! Szépe László megtántorodik, szemboga­rát villantja az éjjeliőrre. Farkasszemet néznek. Sokáig néznek farkasszemet. Az­tán az öreg kifelé húz a gyűrűből, szo­rító kerítőből és az ajtóból dörgi vissza: — Gyere 3d, ha mersz! A bakter int a cigányoknak, zendítse­nek rá, mert ha nem intene, a lányok szaladnának édesanyjukhoz, mint sas kö­zeledtére a csibék a kotlós szárnyai a!á és vonulnának el a mulatsáq színhelyéről. Vége lenne a bálnak! Azután ugrik ki az ajtón, asszonyok jajveszékeléséből, az özvegy sikolyából szakítja, tépi ki a testét, hogy kint az éjszaka ege alatt hörögve mankolhassa a torkát Szépe Lászlónak, ha a Botos gye­rek még nem volt neki elég. Eszeveszett elszántságából azonban fel­enged hamar, mert honnan. Ivón nan nem került elő, a folyosó mennyezetet tartó oszlopához vetve a vállát ot. a vő, Bagai s ez csendesíti, zabolázza indulatait. Nem üt, bár ujjai veszedelmesen rándulnak görcsökbe, de nem fonódnak a gazda nya­kára. Rekedten kérdi: — Mit akar? — Én semmit. Csak mért törsz az éle­temre ? Lefojtott hangjukban ágaskodnak az indulatok, hogv mint puskaporos töltények egyszerre robbanjanak. Mintha messziről futotta'' volna, kapkodón, sötéten, pihegve beszélnek. A bakter van soror. — És maga mért tört az enyémre? — Én tégedet nem bántottalak. — Nem? — Nem. — Már akkor bántott, amikor a virradat Lángos Teritől kivetette. — Szereted? — Az életembe gázolt! — Nem tudtam, hogy szereted. — Tudhatta vóna. Szépe László reszket, cserepesedik az ajka, forrósodik a halántéka, amint tu­dakolja. — Igazán megbosszulod? — Eszemben sincs. — Hagyod a kenyeremet! — Azt nem. Azt odaadja. Az kell az éjszakára meg a mulatságra. A kenyér jó, nem rossz dolog. Szajkózza, bugyborékolja ittqsan a ke­nyeret és kacagni kezd bántón, hogy cseng hangjától az éjszaka. Szépe Lászlónak a harsogó, megsemmi­sítő nevetés fejébe löki a vért. Ütni. vág­ni, szúrni szeretné a baktert, ez talán le­húzná agysejtjeiből a vért, de nem mer támadni, Miska tanácstag. A földre köp és elfordul az éjjeliőrtől. Ekkor pillantja meg a vejét, aki kereket old, mondaná ott­hon, amit a folyosón fogott fel, készíteni az öregnek a kínpadot. A bakter szavai zakatolnak a Szépe László fejében, mint mozdony kereke a síneken. A tavalyi hajsza emléke kísérti, vadítja, hogy koponyacsontja majd szét­pattan. A kertek aló! közelíti meg a portát, harmatos réten fürdik puihul a csizmája. Senki kísérőié, csak a hold és a saját árnyéka. Hosszú áz út így kerülővel is, mert a falu délnek nyújtózik, mégis gyorsan közeledik ez a zakatolás, szemefehérjén vérereket vonó őrületes lüktetés hajszol­ja; és háborgó, fenyegető lelke, amely kiáltja: — Várjál, Végh Miska, majd hétfőn te következel! Kimerülten, verejtékszaptól bódultan dől be a hombárba, féltenivalójához, a kenyeréhez. Lüktet a vére, lüktet a teste, rogyadozik a lába, amint öleli át a kenye­rét, a vastag hasú zsákokat. Majd meg­merevedik, rémes látomás kísérti, a sö­tét gabonás egyik sarkából jön a család, tör rá a lánya, veje, bakter s ő a sze­méhez kap és ordítja: — Várjatok, ne üssetek, ne bántsatok! Tántorodik az ajtó felé, de már- nem jut el a kilincsig, a fény kialszik szemé­ben, feje a földön koppan. A hangyabolyként felzúduló család a hombárban találja. Felemelik, cipelik a szobába, ágyba fektetik az eszméletlent. Elmarad a kínpadravonás, a szörnyű nagy robbanás, amely szétvetette volna a csa­ládot; a szomszédból orvosért szalaszta­nak. Reggel jön az orvos. A lelet — agy­vérzés. Jég kellene, jég lenne jó, de hol van jég őszutón? Hideg borogatást ren­del az orvos félóránként és tablettákat ír elő. S az ember javul, eszmél, félrebeszél és szédül. Az eisó látogatókat, asszonyo­kat, embereket a felháborodás és a ré­mület vegyes hangjával fogadja. Felemeli a fejét, a kezét és elváltozott hangon pa­rancsol a feleségének. — Eredj, szaladj, csukd bs az ajtót, a kenyeret... Visszahanyatlik a párnára, nyöszörög. S feleségének, százszor megcsalt, meg- , bántott párjának kibuggyan a könnye. Érti az emberét. Sírnak a szomszédok, a látogatók is. Lánya, veje sem maradhatnak a szobá­ban. A tegnapi kiruccanó, holdas éjszakák rabja egész nap rosszul van. Állapota esté­re még csak rosszabbodik. Később . . . éj­féltájt, ha sziporkáznak a csillagok, köny­nyebbedik a sora, a szemét is rányithatja az ablakra. Csendes a falu, az idő haragja söpri el a fákról a leveleket, az őrjáró szél veri össze az ágat. Az öreg eszméleténél van. Ketten virrasztanak álmatlanul: ő és a hold. Mert felemelkedett már a házak fölé és sugarait csúsztatja be gazdája lábához. Az égi lámpás mint hűséges kutya sze­lídül a betegágyhoz. Ilyenkor, holdf el jöttével kélt fel ván­kosáról, s indult barangoló útjára. Virgonc eb módján elől a hold, nyomában az em­ber. Most nem mozdul. Szíve sem ver fel hevesen. Délelőtt Zajac is megnézi a beteget, melléje ereszkedik az ágyra, és fogja a csuklóját. Szólogatja: — Lacikám, megömersz-e? A megvénült Szépe felfigyel barátja hangjára, kínosan vonaglik az, arca, keze a Zajac meleg tenyerét keresi, és emlé­keiből susorássza: — Emlékszel-e amikor az orvvadász ránklőtt? — Emlékszem. — Hát arra em!ékszel-e, amikor az er­dész házába beszöktem, nem vót otthon csak a felesége? — Emlékszem. — Hát a nyárra? Mennyit veszeked­tünk. míg felcsaptam szervezőnek. Men­tek, indultok, tavasszal... — Jössz tt is velünk! — Én már nem. Én már nem meihclek. Aztán megint rosszabbodik az állapota, félrebeszél. A baktert meg a kenyerét emlegeti- dőlne le az ágyról, Zajacnak kell tartani, majd egészen elcsendesül, kifé­nyesedik a szeme, és pontban harangszó­kor meghal. VI. Heten-nyolcan ülnek a községházán, Végh Miska középen, a többiek távolabb valamicskét. Hétköznaplósan félrecsapott, szemre eresztett kalapokban, foltos, sza­gos kabátokban ülnek. Ahogyan a Zajac kérelmére összeszaladtak elfoglatságukból.

Next

/
Oldalképek
Tartalom