A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-18 / 20. szám

Brígádosok A csípős, ködös reggelben, amikor a bányatelep felé tartottam, ismerős arcon akadt meg a szemem. A szembejövő is megtorpant, és egyszerre csak megismertem régi barátomat, Tóth Lacit. — Itt dolgozol? — Itt. — Mióta? — Nyolc hónapja. Brigádosként jöttem, egy évre. — Hogy tetszik a bánya? Laci fekete szeme felcsillan. — Ha hiszed, ha nem, egészen megszerettem. A bányát is meg a bányászokat is. Sokat tudnék neked erről mesélni. Tudod mit? Ha van időd. keress fel dél felé. Addigra kialszom magam, mert az éjszaka munkában voltam. Jó? — Rendben van. De hol talállak? — Az új kolónián, a 705-ös ház első emeletén . . Még el sem harangozták a delet, amikor elindultam Laci keresésére. Némi kérdezősködés után meg is találtam. Modern, négyemeletes épületben lakik néhányszáz brigádos társával. A ház tulajdonképpen az új házasoknak készült, de bőven maradt hely benne a brigádosok számára is. Laci édesdeden aludt, amikor benyitottam szállására. Társa, egy szőke, kerekarcú fiatalember, éppen akkor ébredt fel. Miután megtudta, mi járatban vagyok, készségeden a segítségemre sietett s rázogatni kezdte Lacit. Leintettem. Hadd aludjon, kifáradt az éjszakai műszakban. Barátom tovább aludt, de mi csendesen beszélgettünk. Elmondotta, hogy Imre Jánosnak hívják és Kiskoszmályről jött a bányába. Tizennyolc éves és egyévi brigádmunkára szegődött. — Mi vezette ide? — Megmondom őszintén. A kereset. Azelőtt a tolmácsi katlangyárban dolgoztam, de keveset kerestem. Éreztem, hogy fiatal vagyok és erős, hogy többet is tudnék keresni, ha lehetőségem nyílna rá. Brigádosokat kerestek Handlovára. Nem tétováztam sokat. Felcsaptam. — Hogyan ízlik a bányászélet? — Jobban érzem magamat, mint a katlangyárban Rám mosolyog. й lük or Egyik barátom, aki fiatalabb éveiben maga is járt Kínában, mesélte el az alábbi kis történetet: Li Ssun a vásárra készült; amit a kétnapi járóföldre fekvő járásban tartottak. Minthogy naavon szerette feleségét, a bájos Mandulavmágot, megkérdezte tőle: — Mit hozzak neked a vásárból, Mandulavirág? — Fésűt szeretnék, uram. — Fésűt? Jó. De nagyon sok elintéznivalóm var a városban. Hogyan emlékezzem rá, hogy mi az, amit kívántál? — Néz? a holdra, uram, arról majd eszedbe jut, mert éppen olyan formájú az a fésű, amire vágyom, mint a hold. Li Csun megérkezett a városba. Miután minden dolgáf elintézte, beült barátjával a teaházba. Egyszerre csak eszébe jutott feleségének tett ígérete. De, hogy mit kívánt Mandulavirág, azt elfelejtette. — Mi is lehetett? — tűnődött. — Azf mondta, olyan 'ormájának kell lennie, mint amilyen a hold. — Nagyon sokan azt hiszik, hogy a 'tlnya valami félelmetes hely. Ezek tévednek. Minden a megszokás dolga. Aki huzamosabb ideig dolgozik a föld alatt, már nem kívánkozik fenti munkára. Jómagam is úgy vagyok vele. Éppen ezért, ha letelik a Drigádido. újabb szerződést irok alá. Megismertem és megszerettem a bányászokat. A keresettel elégedett vagyok. A szállásunk kitűnő. Amint látja, szobáink szépek, tiszták. fürdőszobánk is van, hideg-meleg vízzel. — Tehát elégedett? — Elégedett vagyok, nem bántam meg, hogy Handlovára jöttem ... A nagy beszélgetésre Laci is felébred. Almosán pislog néhány pillanatig és nyújtja a kezét. . Ö is elégedett, mint Imre János. Építkezni akar, ezért jött Handlovára. Azelőtt a vasútnál, majd a tornaijai állami birtokon dolgozott. Már nem zöldfülű, hiszem másodszor van brigádon. Elmondja, hogy jó itt, a bányászok szókimondó, igaz emberek. De az ö szívét mégis hazahúzza a család. Talán ebben az esztendőben már készen lesz az új ház. Beteljesedik szívük vágya. Tóth Laci jói keres, de minden fillérre ügyel. Kell a házra. A kocsmát messziről kikerüli. Nem könnyelműsködik. Józan munkásember. Bár ilyen lenne mindegyik. Mert itt is akadnak kocsmajárók, féldecizők, garázdák. Igaz, hogy egyre kevesebben. A Tóth Lacik példát mutatnak nekik. Látogatók jönnek a szobába. Brigádosok. Többnyire jóltáplált, pirospozsgás emberiek. Arcuk egyáltalán nem árulkodik a földalatti munkáról. Egészségesek és örülnek iz életnek. Gál Kornél Muzsláról jött. Azelőtt hivatalnok volt a járáson. Otthagyta. Jobban kedveli a bányát. Azt mondja, hogy két fiát is bányásznak neveli. Kormos József és Pusztai Béla Lelédről került Handlovára. Mindkettő dicséri a bányászéletet. Pusztai Béla üres óráiban klarinétozni szokott. Most is előkapja „síró fáját" és édesbús melódiákat csal elő. A brigádosok összenéznek és dúdolni kezdik a dalt. Szemükben az élet öröme ragyog, s ez a ragyogás kirepül a kis szobából s betölti az egész tájat. Énekel Gál Kornél. Tóth Laci és a többiek, akik szorgos kézzel fejtik a handlovai fekete aranyat, mert tudják, hogy a szén nehéziparunk kenyere, a munkáshaza s a nép ereje. És a brigádosok helytállnak. Dénes György — A hold kerek — jelelte Li Csun barátja. (Li Csun nem gondolt arra. hogy mikor ö elindult hazulról, a hold sarlóalakú volt s azóta megtelt.) — Valami kereknek kell lennie, amit a feleséged kíván Bizonyára tükör. — Persze, hogy az — örvendett Li Csun. — Tükre még sohasem volt. Es mgvásárolta a tükröt, majd reggelre kelve, nyugodtan indult hazafelé. Mandulavirág ujjongva fogadta: — Elhoztad, amit kértem? — íme — felelte Li Csun, és átadta a tükröt. Az asszony, aki még sohasem látott tükröt, belenézett és női arcot látva benne, keservesen sírni kezdett: — Az uram idegen asszonyt hozott a vá; rosból. A hangos zokogásra ijedten futott oda Mandulavirág anyja, a tiszteletre mé'Xó Sárkányfoq. — Ö anyám — panaszolta Mandulavirág —, nézd. Li Csun idegen asszonyt hozott a városbólt Az anya elvette Mandulavirág kezéből a tükröt, belenézett és azt mondta: — Sose búsulj miatta, lányom! Hiszen ez az idegen nő csúf és vén! T. Tereli nyáját A 'felhők setét, vak függönye megett vonuld vihar villámot ereget. Nyög, újjong, sír az ágaskodó erdő, • felette, hallom, nóta száll —, bús, kesergő. Tereli nyáját a pásztor, ő dalol — induló lejtőn a zengő ég alól. BÁBI TIBOR Nem futok én el Megfontad rám régen az ostort, S most az én kezemben csattan. Ültél fö'öttem halotti tort, S én élve maradtam! Mit akarsz hát még: rossz gebéden Nyomomban mért poroszkálsz? Elhiheted: nem futok én el, Ha egyszer elém ál'sz. S nem rejtőzöm el: bátran lépve A barázdákat járom. A mlaszt sok régi miértre Itt megtalálom. Miért futnék hát? — ösztövér, vén Gebéd vak, s már botlik — látom, A százéves port gyér sörényén, Szinte — utálom. Ha vágtató táltossá válna, S elibém toppanna, — venném Az ostort s keményen megcsóválva. Jól végig verném, Hogy felnyerítve s farát hányva. Vessen a porba, S ott tapadjon patkóvasára Húsod — széttaposva! Mert rám fontad régen az ostort, S most az én kezemben csattan. Ne üli fölöttem halotti tort, Hisz élve maradtam! CSONTOS VILMOS IVAN DINKOV: Ütközben A napsugártól zordon lett az arcom. A szélvihartól ég a két szemem. De az utat, mely messze fut a parton, halálomig s holtan is szeretem. Ismert az ösvény avagy Ismeretlen, az utassal megosztom kenyerem. Az utakon a szél titokkal rebben, nem árulom el gyáván sohasem. Ifjú legényként az utakat járod rezzenő szívvel, lágy-szemérmesen. Az ösvényt rőják öreg veteránok, homlokukon gond s bölcsesség terem. Bolyongsz csak egyre. S hosszú évek multári szülőházad látod egy reggelen. Indulsz tovább. Feléje sem fordultál, anyád szava nem ölelt selymesen. „Megállj!" - az ajtófélfa félve reccsen, a sövény bokra megfog, nem ereszt. „Enyém vagy, magod más földbe ne essen!'* Karját tárja az útszéli kereszt. Én csak megyek,vidáman kél a füttyöm, az út porát szürke szájjal nyelem. Az ég a földre hull akár a függöny és meg nem indul kába könnyeken. Fordította Tóth Tibor 9