A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-04 / 18. szám

v/1 M ms A Sipulusz néven írta humoros karcolatait Rákosi Viktor, a szá- i zadvég egyik jelentős írója. Alig volt közkedveltebb név ebben az időben Sipuluszénál. Ha a vezércikket nem is, a Sipulusz-tárcát elolvasta az -újságban mindenki. Azon nevettek, azt mesélték egymásnak kedélyes családapák , a pesti lóvasúton, vénülő kisasszonyok a cukrászdák mélyén, tj mesterek és kézművesek a józsefvárosi kiskocsmákban. Si- q pulusz nem volt érzéketlen és nem volt vak a társadalom h problémái iránt, csak mélyükbe ritkán hatolt. Nyelvi ötle- 2 tökben éppoly kifogyhatatlan volt, mint a komikus alap- jl heüyzetek felhalmozásában. Vidékről jöttem haza gyorsvonaton. A hőség, a rázás elálmosított. Egyedül és ingujjban ültem a kupéban. Lehúztam tehát a cipőmet s elnyújtózkodtam az ülésen. Egy darabig még láttam a világossárga harisnyámat, aztán elaludtam. A vonat egyet zökkent, fölébredtem. A folyosóról női hang hallatszott. Gyorsan fölrántottam a kabátomat, de a cipőmmel már nem értem rá ezt lenni. Belöktem az iilés alá, s útiköpönyegemet hamar a térdemre vetettem. Egy pillantással meggyőződtem arról, hogy a földig betakar. A következő pillantással már arról győződtem meg, hogy a belépő hölgy (mert csakugyan az én kupémba jött) csinos és fiatal. Láttam, hogy ő is rám nézett, de fájdalom, nem is sejtettem, hogy viszont milyen véleménnyel van rólam. Ö leült, a vonat elindult. Boszszantóan ostoba helyzetben voltam. Szerettem volna a táskából könyveket kivenni, de akkor kitűnt volna, hogy mezítláb ülök ott, s ezt a hölgynek a világért el nem árultam volna. Ilyen furcsa istenteremtése az ember. Untam magam mint egy tutajos. A hölgyet nézni: ületlenség. Az ablakon kitekinteni: unalom. Olvasni: nincs mit. Végre szemem a menetrendre esett, mely mellettem hevert. Gépiesen utána nyúltam, s elkezdtem olvasni, hogy a hetedik számú vegyesvonat egy óra hat perckor érkezik Kurd-Csibrákra, s már öt óra tizennégy perckor elhagyja Karakó-Szörcsököt. Az olvasmányt nem tartottam fölöttébb mulatságosnak, s a hölgyre pillantottam. ö is rám nézett, sőt meg is szólalt: — Bocsánat, nem volna szíves megnézni, mikor érkezünk Mezőtúrra? Kikerestem. — Tíz óra huszonöt perckor. — Köszönöm. S meddig maradunk ott? •Ez itt nincs feltüntetve, amiből azt következtetem, hogy a. megállás egy perc. — De kár, mert a húgom ott akar beszállni... — Egy perc alatt kényelmesen be lehet szállni. — Az igaz, de nem lehet beszélgetni az ót kikísérő családtagokkal. — Ha szabad tudnom, hányan lesznek? • — Hatan. — Bizony, erre talán egy félóra is kevés volna. A hölgy elnevette magát. — Csak legalább megcsókolhatnám mindegyiket. — Csak tessék. ígérem, hogy ha a vonat nagysád nélkül el találna indulni, meghúzom a vészféket. A hölgy újra elnevette magát, aztán figyelmesen rámnézett s egész kedélyes tónusban megszólalt: — Ogy rémlik, hogy én magát ismerem. De mintha az arca azelőtt merevebb lett volna. Ugyan hol láttam? — Ne tjjrje kérem a fejét, megmondom: a képes lapokban látott. — Az igaz, csak az arcképéről ismerem. Sokszor megjelenhetett. — Sokszor. — Közpályán működik? — Azon. Íróember vagyok. — író? Az érdekes. Szobrászt, festőt, muzsikust, színészt már ismerek, írót még egyet se. Itt a nevemet kérdezte. Azt is megmondtam. Erre rögtön az a kérdése jött, hogy van az, hogy néha olyan , kicsapongó vidámságú, máskor meg olyan mély szomorúságú történeteket írok? Vállat vontam. Bevallottam, hogy bizony én erről nem- tudnék elméleti előadást tartani. — De mondja meg, hogy ke- ' letkezik egy tárca, színdarab vagy regény? — Az ember elővesz egy csomó tiszta papirost, beleüti a tollat a tintába, s elkezd írni. Az egyik verset a másik prózát. Az egyik tárcát a másik színdarabot. — Ez csak tréfa. Azt is szeretném tudni, hogy önök is csinálnak-e maguknak olyan művészi otthont, mint a piktorok? Szőnyegekkel, szobrokkal, képekkel ? — Akinek van pénze, az csinál. Az én dolgozószobám tele van különböző utazásaim, emlékeivel, fegyverekkel, képekkel, de különösen koszorúkkal és szalagokkal. — Azt el tudom képzelni, hogy festeni vagy agyagból művészi alakot ouúrni passzió. De hogy az írás is passzió: ezt nem tudom elképzelni. — A legnagyobb passzió, aszszonyom, a hivatott írónak, aki komolyan veszi a tehetségét. Képzelje el, hová magasztosul az író, mikor az alkotás isteni láza elfogja. Énbennem mindig az az érzés uralkodik ilyenkor, hogy a Teremtő halhatatlan lelkéből elloptam egy szikrát s most magam is alkotok. S micsoda végtelenség áll a mi rendelkezésünkre a piktor és aszobrász korlátolt teréhez képest. A szobrásznak gátat vet a márvány, a piktor csak egy jelenetet jixírozhat, de én az emberek százait mozgósíthatom, s hatalmas drámává állíthatom össze tetteiket, festve a kezdetet, a csúcspontot, a katasztrófát, egyszer plasztikusan, enyszer színpompáson, ecsettel 'és vésővel egyaránt dolgozva. Higgye el, asszonyom, ez az egy irigylésre méltó hivatás van a világon. Megteremteni rengeteg sok alakot. Az egyiknek bolondságain, félszegségetn nevetnek, a másiknak szenvedéseit megkönnyezik. S alakjaink futnak szét az egész világon, s •mint kedves ismerősök bekopogtatnak mindenütt, beszélve rólunk, írókról, s magukkal együtt minket is belopva az olvasók szívébe. Tudom jól, hogy a többi íróval szemben én is olvasó vagyok ... Az asszony gondolkozott. — Érdekes' amit beszél, de az írás technikájáról nem mondott semhit. Azt például tudom, hogy a festő szénnel megskicceli a témáját, modelleket keres, alakokat fest... — Mi pedig tágra nyitott szemekkel figyeljük és folyton figyeljük a körülöttünk zajló életet, mely száz meg ezer témával kínálkozik. Én jegyzeteket is csinálok, történeteket, gondolatokat, neveket, figurákat, ötleteket beleírok a noteszembe, mely mindig nálam van ... — No, azért én mégis •szeretnék bepillantani egy író mű-