A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-27 / 17. szám

történetesen fizika tanár volt, számolta a villámlás és dörgés közti idődet. A második villámlás után, mivel az időköz növekedett, azt hitte, továbbvonult a vihar góca és el akalrt indulni lefelé. Közben azonban a harmadik villám közvetlenül a közelükben sújtott le, s a kisülés olyan erős volt, hogy mindketten elájultak. A tanár később magához tért, a társa azonban nem. Miikor látta, bogy nam tud rajta segíteni, füttyjeleket adott le, majd elindult. A Téry menedékházban felfogták a füttyjeleket, s a menházas elindult a hang irányában. Találkozott is a tanárral, akitől megtudta, hogy mÜ történt. A menházas jelentést adott a metőközplontba és segítséget kért. A csúcsra fölértt mentők azonbain már nem tudtak segíteni, a turista az erős kisülés következtében szörnyethalt. Tizenkét mentőnek kellett másnap felmásznia a csúcsra, hogy az áldozatot levihesse ötátrafüredre. — Szomorú eset. És gyakran fordul ejö halálos kimenetelű beleset? — Nem. ölt-hat évente. Érdekes, hogy általában nem az üdülőket, közönséges turistákat sújtja ez a sors, azok vezető nélkül nemigen vállalkoznak veszélyesebb hegymászásra, inkább ez aktív hegymászókat éri ilyen szerencsétlenség, mégpedig rendszerint leszállás közben, amikor már kevésbé vigyáznak. — Mikor veszélyesebb a Tátra? — Természetesen télen, amikor sok a hó meg a jég, és síkosak a sziklafalak, utak. nagy a lavinaveszély. A szolgálat azonban nyáron nehezebb. Télen szánon, sítalpakon úgy-ahogy leengedjük a sebesültet, de nyáron hordágyon kell vinnünk, a magasabb, nehezebben hozzáférhető helyekről, csúcsokról a hátunkon, kell lehoznunk, kötélen leereszkedve. A -baleset persze télen több, a siszezoniban. Igaz, ezek nem komolyak, legtöbb alz egyszerű lábtörés ... Azt már nincs időnk megkérdezni, hogy hányan törik a lábukat sízés közben, mert már újra cseng a telefon: baleset. S a mentők már bújnak is bele jólismert piros slzubbonyukba, hátukra veszik az összerakható hordágyat, vállukra az elmaradhatatlan síléceket és mennek, hogy teljesítsék emberbaráti kötelességüket. Munkába indulnak a hegyek őrangyalai. TARJAM ANDOR 21 öreg Pocsuvaj bácsit, akii már hetvenkét éves, és már több mint hatszázszor mászta meg a Gerlachfalvi-csúcsot. Most imár vannak fiatal, vizsgázót vezetőink is. — Persze tátraiak. * — Nőm. Bennszülött tátrai egy sincs köztünk. Ügy jöttünk össze az ország minden részéből. Ment • nagy varázsa van a mi meseszép Tátránknak, ugye Iván — fordul most Andrássi elvtárs az egyik tátrai mentőhöz, aki éppen most jött meg szolgálatból a Kőpataki-tőtől. Gálfy Iván éppen ellenkezője a társának, magas, majd kétméteres férfi, mairkáns, najpbacnított arcából huncutul csillan ki kék szemle. — Nehéz a szolgálat? — tesszünk fel nieki a kérdést. — Hát könnyűnek éppen nem mondható ... de azért nem panaszkodunk. Hegymászónak, sportolónak való. Márpedig mi azok vagyunk mindannyian: Krejcsi Ottó, Szabó Árpád meg László, Dejcző Attila, Vavró Pál, Vysny Lászlő, Urbanovics Iván, Prosek Vladimír, RJesdorfer Ede meg a többiek. Szeretjük a hegyeket, szeretjük a kalandokat, a veszélyt. Mert veszély a|z aztán van télen, nyáron egyaránt. Amilyen szép ez á mi Tátránk, olyan komisz is tud ám lenni. Különösen nyáron, amikor a csúcsokon gyakori a vihar. Tavaly is volt egy esetünk, amire még nem volt itt példa. Villámcsapás okozta halál. De hadd mondjam el sorjábain. , Tavaly nyáron két turista, egy idősebb -tanár meg egy fiatal társa meg akarták mászni a Jégvölgyi-csúcsot. A Téry menedékházból indultak el, s a nyeregben, mielőtt' ai gerincen keresztülhaladtak volna, vihart kaptak, ami elég gyorsan átvonult. Mivel nem voltak ismerősök a helyi viszonyokkal, nem fordultak visza, hanem folyitatták útjukait a csúcsra, noha a Tátrában közismert dolog, hogy az 'első vihart rendszerint még egy erősebb vihar követi. Ez a két hegymászót már a csúcson, érte, ahol nem volt hova manekülniök. összebújtak hált és esőkabát alatt akarták megvárni a vihar elmúltát. Az idősebb, aki Lábtörés Útban lefelé Ahol nehéz a terep, hordágyon hell szállítani a sebesültet