A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-27 / 17. szám
Dénes György újabb verseiből ti if* A и /Ál Tavasz Tavasz fütyöl a szélben, ibolyaszín az alkony. Ibolyát adnak vesznek a zűrös utcasarkon. Az élet jó reménye tavaszi ágat lenget, s a szépasszonyok szíve kék ibolyát melenget. Testvériség A jövő tornyának szívünkből verünk falat, régi vágyunk: a Testvériség, hitünk: a Gondolat. S úgy élünk: népek, nemzetek a vérrel kevert Duna-tájon, h.gy ez az élet immár többé senkinek ne fájjon. Zápor Az este súlyos fekete lett, bekormozta a fellegeket. Sisteregtek a könnyű lombok, a földre mézes illat csorgott. Halk cirpenések szálltak szerte, rá apadtak a lépes csendre. És hogy földre csapott a zápor, selymes szirom szakadt a fákról. Búzavirág leszek Leborulok előtted, tenger Élet, s elvegyülök a röggel, áldott föld leszek s búzavirágot dajkálok örökkön-örökké. Egy sóhajt nem ejtek, némán feláldozom magam, , lefekszem hanyatt, s összekulcsolom kezem. Fölfal a nyirok, penész, s nem érzem, a szivem búzavirág, s mosolyog minden szenvedésen. Gyenge füvek hajolnak bokádra Gyenge fiivek hajolnak bokádra, hajad a szellő mossa, heversz a rétek bársonyán szomjasan, álmodozva. Ujjadra bogár mászik s felrepül, szivárvány reszket szárnyán, a remény is így villan el és zeng a lelked árván. Hej, te lombos erdő Tavasz van, tavasz van, mosolyog az égbolt, zöldellnek az ágak, zeng a madársereg. Tavasz van, tavasz van — csacsogják a vizek; habos gyöngyvirágról ezüstharmat pereg. Szalad a víg szellő s megnyalja az utat, játszik a bokorral, cirógatja kedvvel, fent az ég vizében, a nagy ragyogásban játszik, játszogat a pihe-fellegekkel. Kedves most a határ, csupa selyem, bársony, tavaszi virágok integetnek szerte, ragyog a vetés, mert tegnap virradóra kövér eső mosta, sűrű zápor verte. Kis tocsogók, tócsák pislognak az úton, tükrös mélyükben a felhők úsznak lassan, távolban halovány hegyek rajzolódnak az ég hátterére némán, mozdulatlan. Jaj, de szép az erdő, friss lombok reszketnek, zsengén borzongnak a szélben és napfényben, madarak füttyögnek ágról-ágra szállva, át-átsuhannak a híg levegöégen. Zümmögő bogarak kelnek vándorútra, bujkálnak levelek harmatos selymében, táncot járnak, mintha részegek volnának, mézet szippantnak a virágok kelyhében. Hej, te széles mező, de szép is vagy mostan, mikor az élet már zölden hajlong rajtad, mikor a paraszt is megtorpan x mezsgyén s néz, néz gyönyörködve, szobor-mozdu'atlan. Hej, te virágos rét, de szép is vagy mostan,, mikor kitakarod május minden báját, mikor a nappalok fényében fürödve mayadra húzod a tavasz szép ruháját. Hej, te lombos erdő, de szcp is vagy mostan, mikor az ágakon rigók fütyörésznek, mikor fürge szellő emeli a lombot, s láthatatlan: hárfán zeng, zümmög az ének. Hej, te fürge patak, de szép is vagy mostan, mikor ugrabugrálsz habzón és fecsegve, föléd hajlik néha a szomjazó szarvas, csőrét mártogatja tükrödbe a fecske. Kacagó kedve kél a kerek világnak, kacagó kedve kél a nagy természetnek, virágbokrétásan bókolnak a fák is s halkan köszönnek a habos fellegeknek. Tavasz van, tavasz van, mosolyog a nap is, zöldellnek az ágak, zeng a madársereg: tavasz van, tavasz van, — fütyöli a szellő, fehér gyöngyvirágról ezüstharmat pereg. 'Л •t %
