A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-20 / 16. szám

TT ideg, ködös a márciusvégi hajnal, amikor Géczi Andris ii bátya fölkelt. Bizony alig akaródzik kikászálódni a jő meleg nagydunna alól, de hát mit lehet tenni, menni kell ki a vízre, odakünn a pitvarban topognak a halászok. Fölhajtunk egy kis papramorgót, bekapjuk gyorsan a jófajta sültszalonnát, aminek illatával teli a konyha, és már megyünk is. A vizet még megüli a köd, de lassan fölszakadozik, s amarra távol az ungi hegyek fölött derengeni kezd a nap. A magasan úszó felhők mögül azonban nem tud előbújni, s így a láthatáron gyöngyházfényben olvad össze a víz a felhős égbolttal. Az emberek hallgatagok. Mert hát nem szokott bőbeszédű lenni a halász. Egy-egy csöndes jóreggel hallatszik, azt is csak amúgy a pipa mellől eresztik meg. Lekerülnek a vállról az összetekert hálók, kibontják s felszerelik őket. Mikor ez is megvan, beszállnak a ladikba, egy taszítás — és már siklanak is ki a vízre, öltözékük még télies, kucsma és szőrguba vagy meleg bekecs, bőr- vagy gumicsizma. Halk csobangással indulnak el a csónakok, csak a lapátok halk neszezését hallani. A víz tükörsima, szellő sem rezdül. Hamarosan elmaradoznak az utolsó házak is, lassan kiérünk a nagy vízre — a Latorcára. A part lapos, messzire ellátni. S amerre csak nézünk, mindenütt víz és víz. Néhány hét előtt még akkora volt az ár, hogy a falu főutcáján álló házakbői közvetlenül lehetett csónakra szállni, még az udvarok is víz alatt álltak. A halászok legtöbbje vasas prhálót használ, ösi szerszám, talán még honfoglaló őseink hozták magukkal Ázsiából. Nagy Andris bácsi, kiálló pofacsontú, szittyaképű, harcsabajszú öreg magyar, a bokor vezetője. A ladik orrában áll és kémleli a vizet. Egyszerre csak int s erre abbahagyják az evezést. Itt már ki lehet vetni a hálót. Leengedik, de bizony csak egy néhány apróbb hal ficánkol benne. Ez még nem az igazi. Vissza is dobják őket a vízbe. Kissé továbbeveznek, ott aztán már több szerencsével járnak — nagyobb halak is akadnak a hálóban. így megy ez egy-két óra hosszat. Vannak, akik egyszerűbb módját választják a halászatnak. Ladik nélkül, csak úgy gyalogosan gázolnak be a vízbe. Megtehetik, elég sekély errefelé a folyó meg a vadvizek, messzire be lehet lábolni. Vesszőből font tapogatóval fotjják a halat, így is kerül elég a tarisznyába. Fogás után jól esik a früstök. Az emberek közben megéheztek, előveszik hát a lábas fazekat, vizet merítenek, szalonnát, hagymát aprítanak s néhány megtisztogatott kecsegét vetnek a fazékba. Rőzse is kerül, és néhány perc múlva vígan pattog a tűz, Persze, a pálinkás bütykös sem maradhat el, s mivelhogy befejeződött a halászat, most már a beszélgetés is megindul. Körülüljük a tüzet, ami inkább füstöl, mint melegít, de hát jó az így is, mindjárt barátságosabb mellette. Mi sem természetesebb, mint hogy a valamikori nagy halászatokra terelődik a szó. — Volt itt hal sokkal több azelőtt — kezdi meg Lőrincz János. — De hát a harmincas években kipusztították a környéken a sok erdőt, aztán a vizek kezdtek visszahúzódni. Meg aztán a háború után is sok kárt tettek a halban. Robbantással, gránátokkal halásztak felelőtlen emberek. De azért most sem ritka a nagy harcsa. Most két éve is fogtunk egy nyolcvan kilósat. Vannak itt a folyón olyan nagy, mély gödrök, azokban tanyázik a rabló harcsa s pusztítja a kisebb halakat. — Milyen halak vannak még az itteni vizekben? — Hát van itt igen sokféle: a leső harcsán kívül van csapó sügér, fogas-süllő, német bucő, tarka meny, tő-ponty, széles kárász, nyálkás compó, rózsás márna, dévér-keszeg, lapos keszeg, sugár kardos, ragadozó őn, ónos jász, fejes domolykó, réti csík, vágó-csík, köz-csuka. — Csíkászni is szoktak? — Szoktunk, úgy télidőben. Főzünk is olyan csíkos káposztát, hogy annak nincs párja. Azt kóstolnák csak meg egyszer! — Télen hogy hidásznak? — Hát ki hogyan. Van aki varsával, horoggal, mások kullogóről vasas őrháióval. — Az meg hogy megy? — Hát úgy, hogy cövekekből amolyan négylábú állást raknak, ezt hívják nálunk kullogónak. Elébe léket vágnak s abba merítik be a hálót. Van, aki csak úgy a jégre szőr szalmát s azon őrködik. — Aztán kifizetődik ez a mesterség? — Hiszen nem ebből élünk mi. Ezt már csak úgy a magunk mulatságára űzzük. Nem mondom, valamikor el is adtunk jócskán, de mostanában már csak úgy magunknak halászunk. Egyszer ez fog, máskor amaz, aztán küld belőle a barátoknak, rokonoknak. így azftán sose vagyunk hal nélkül. — Vízimadár is van még errefelé? — Van. Sok gólya fészkel a környéken, de vadkacsa, liba, gém, sirály meg szélkiáltó is akad. Vidrát is szoktunk fogni meg pézsmapockot is. — És mindig szerencsével járnak? * — Mikor hogyan. Ha korán kimegyünk, azért csak fogunk valamit. Mert hát azt tartják nálunk, hogy aki délig nem fog,